A mai napig szinte minden nap játszik a Mikroszkóp Színpadon. Az aznapi próba utáni órákra beszéltük meg a találkozót a színház szomszédságában található vendéglőbe. Amikor belépek, Lorán Lenke egy nagyobb asztal mögött négy, öt hölgy társaságában olyan hangulatú beszélgetést folytat, hogy olyan érzésem támad, mintha gimnazista lányok önfeledt csevegésének lennék tanúja. Elegánsak, vidámak. Élnek. Tőlük él a vendéglő is. Látom, az egyik asztalnál ülő, körülbelül a húszas éveik vége felé járó pár érdeklődve figyeli a beszélgetést. Noha csak szavakat csíphetnek el az elhangzó mondatokból, nem bánkódnak emiatt. A hangulat így is átjön, feltölt.

    - Ez a mi kis klubunk, így nevezzük - kezdjük a beszélgetést, miután megkérdezem, miféle összejövetelbe csöppentem. - Színésznők, privát nők csaknem minden nap itt ebédelnek és kitárgyalják az életet. Nagyon jól megértjük egymást, a másik tányérjából eszünk. Sokszor megyünk vacsorára valamelyikünkhöz. Kiváló csapat ez. Olyan, mint egy család.

    A pincér meghozza a gyümölcslét. ,,A vendégem", mondja. A cigarettásdobozért nyúl, megkínál, majd kivesz egy szálat és rágyújt.

    - Sohasem mondta még a fia, hogy le kellene szoknia?

    - Dehogynem. Mindig mondja. Szeret. Folyton félt, a széltől is óvni akar. De ellenállok. Néha kell egy kis szél. És ő egyre jobban szeret. Ezért néha sikerül megtörnie az ellenállásomat.

    - Közös vacsorák, programok?

    - Fiam, Laci 49 éves, a Budapesti Rendőr-főkapitányság szővivője. Van egy gyönyörű 13 éves unokám és egy csodálatos menyem; mindkettőjüket Emesének hívják. A család néha kényszerrel elvisz például moziba. Utána családi ebéd következik. Nekik Gödöllőn van házuk, ha szabad a hétvégém, együtt vagyunk szombaton és vasárnap, csak hétfőn reggel jövök haza Budapestre.

    - És ha nem velük van, hanem otthon egyedül? Akkor mivel telik az idő?

    - Szeretek otthon ülni. Ilyenkor nézem a tévét, látogatom a jégszekrényt. A családommal, barátnőimmel tartom a forró vonalat. Ha vannak napok, amikor nem játszom, ki sem jövök a lakásból.

    - Milyen műsorokat szokott nézni?

    - Egyfolytában nyomogatom a távkapcsoló gombjait. Végül mindig a National Geographicnál és a Spektrumnál kötök ki.

    - Politikai kabarét játszik. Nem is érdekli a politika?

    - A magánéletben nem politizálok. De nagyon felbosszant, ha rendellenességeket tapasztalok. Én még egy békebeli világban nőttem fel (a '40-es években), ilyenfajta atrocitásokat nem észleltem és ezek nem hatottak ki a színpadra.

    - Aki bosszankodik a politika miatt, jobb a politikai kabaréban?

    - Nem szabad a színpadon bosszankodni! Ott nincs helye semmilyen indulatnak. Csak a játéknak. A jó játéknak. Nem a pártokért, a közönségért. Hogy hatalmasat tudjanak nevetni azon, amin nap mint nap feldühítik magukat. Csak akkor maradhatok hiteles.

    - Mikor volt nagyobb önben a színpadra lépés előtti drukk: fiatalon vagy...

    - Idősen? - kérdi nevető szemekkel. - Mondja csak nyugodtan, 76 éves matuzsálem vagyok. És ön? Hány éves?

    - 26. De nem látom idősnek, ezért nem találtam azonnal a megfelelő szót.

    - Hogy nem látszom 76 évesnek, talán nem is az én dicsőségem. Családi örökség. Természetesen én is elkövetek mindent: szeretem kényeztetni magamat, jól élek, nem dolgozom reggeltől késő estig. Három éve nem vállalok vidéki fellépést, mert már fáraszt. A napi játék a Mikroszkóp Színpadon, ebben az édes kis bonbonier hangulatú színházban, ahol minden nap telt ház van, számomra a nyugalmat, a kényelmet jelenti. Boldoggá tesz a tudat, hogy még színpadképes vagyok.

    - És a drukk?

    - 1942 óta játszom, az Operettszínházban egy főszereppel, a Boldog pesti nyár című darabban Turay Ida szerepébe ugrottam be. Előtte négy és fél évig voltam balettnövendék, hozzászoktam a színpadhoz, a függönyhöz, a közönséghez.

    - Ennyi év után egyértelmű, hogy erre a pályára termett.

    - Igen, de ezt nem én döntöttem el. Ezt soha nem a színész mondja ki magáról. Hanem a közönség. Az első pillanattól kezdve elfogadtak. Végigjártam az összes budapesti színház színpadát, a vidéket, a fél világot Franciaországtól az Egyesült Államokig. Sok erőpróbán mentem keresztül.

    - Kinek a szájából hiszi el, ha azt hallja, jó volt az adott szerepben?

    - Aki olyan, annak elhiszem. De elsősorban ezt is a közönség dönti el. A tapsával, a nevetésével, a szeretetével.

    - Lehet folyamatosan, több, mint fél évszázadon át jónak lenni? Hiszen az élet csupa hullámhegy és hullámvölgy, s ez nyilván kihat a teljesítményre.

    - A hullámvölgyek nem számítanak! Mindig, az első perctől kezdve jónak kell lenni. De aki kezdő, annak még nagyon sok sót meg kell ennie a pályán ahhoz, hogy értékelni tudja önmagát és a teljesítményét.

    - A nemrég átvett kitüntetés mennyit jelent?

    - Nagyon sokat. Ez egy nagyon szép és mély gesztus volt a kormány részéről. Észrevették, hogy létezem ezen a pályán. Velem együtt minisztereket, írókat, professzorokat ismertek még el evvel a díjjal.

    - A közönség sem felejti el.

    - Megyek az utcán és a mai napig megismernek az emberek. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert a televízió bejövetele óta képernyőn is látható vagyok. Ez pedig nagyon fontos feltétele a sikernek. Három generáció ismeri a nevemet.

    - Rendszeres szereplője a sajtónak.

    - Ugyan, én már mi újat mondhatnék, felelem mindig, amikor megkeresnek. Mindent tudnak rólam. De szívesen leülök az újságírókkal. Ők kérdeznek, én felelek. Csak röviden, mondom ilyenkor. Most már magának is rengeteget beszéltem - néz rám huncutul mosolygó szemekkel.

    - Értem és hamarosan be is fejezzük. Amikor felhívtam és elmondtam, hogy fotókra is szükségem lenne, feltűnt, milyen hevesen tiltakozott az ellen, hogy kiválogasson néhányat.

    - A fényképek válogatása olyan fárasztó, hogy azt csak öreg napjaimra tervezem. Ha olyan idős leszek, hogy már remegni fog a kezem, előveszem majd azt a két hatalmas dobozt, ami zsúfolásig teli van fotókkal és nekiállok szétválogatni őket.

    - Soha nem nézeget régi fényképeket?

    - Minden szép emlék bent van a fejemben is. Drága férjem, Kozák László színész, öt évvel ezelőtt ment el. A filmjeit gyakran viszontlátom valamelyik televízió-csatornán.

    - Ő a második férje volt, ugye?

    - Igen, és ő volt az igazi. 50 évig éltünk együtt boldogan, szeretetben, szerelemben. Az első találkozásunkkor tudtuk, hogy ezután csak egymással tudunk élni. Laci Szilből, én Győrből származom. Ez a tény még szorosabbá tette a kapcsolatunkat. Azonnal megéreztük a másikról, hogy ez Dunántúl.

    - Mit jelent önnek ez az országrész?

    - Csodálatos ez a dimbes-dombos vidék. Ha tehettük, minden nyarat a családi házban töltöttünk Szilban. Számunkra üdülés volt leülni a drága parasztokkal, akikkel együtt járt az én Lacim iskolába. Felültünk a szénásszekérre, vittük a szódát a Funtig-féle szódagyárból egyik faluból a másikba. Fürödtünk a Rábába, ami egyik nap térdig, másnap derékig, harmadnap bokáig ért. Emlékszem, egyszer Angliában, a skót határ közelében  a Magyarok Világszövetsége szervezésében vendégszerepeltünk. Egy vasgyár közelében léptünk fel, de nagyon kevés magyar élt ott. Úgy kezdtem a magánszámomat, hogy ,,Nevem Lorán Lenke, születtem Győrben", mire egy ember felállt és dunántúli akcentussal megszólalt: ,,Mos gyüttem meg én is Győrbül, otthun vótam". Ez volt életem egyik legmeghatóbb élménye.

    - Színészszülők általában nem szívesen terelik a pálya felé a gyerekeiket. Ez az önök esetében is így történt?

    - A színészek nagyon is örülnének annak, ha a gyerekükből is színész válna, csak a külvilág felé mondják azt, hogy nem szeretnék. Ezt mi a berkekben jól tudjuk. Nagyon ritka az, amikor a színészgyerek jó színész lesz. A fiam egy meghallgatásig jutott Kazimir Károlynál, majd azt mondta, ez nem az ő világa. Ő egy fegyelmezett testület tagjaként, én színésznőként vagyok boldog.