- Édesapám labdarúgó volt, több, mint 200 NB I-es mérkőzésen játszott és volt olimpiai válogatott is –mondja.- A Haladás öltözőjében nőttem fel. Később Ausztriába igazolt, oda is mindig elkísértem. Amikor idősebb lettem, természetes volt, hogy én is beálltam játszani. 12 éves koromban vittek át a Viktória FC-be, mivel akkor már nem lehetett a fiúkkal focizni.

    - Mikor érezted először, hogy a tehetségeddel kitűnsz a többiek közül?

    - Amikor a lányok közé kerültem. Először fiúk között indultunk a bajnokságon A Viktóriával. Abból az utánpótlás csapatból alakult felnőtt NB I-es csapattal bajnokságot nyertünk. 16-17 évesek voltunk ekkor. Hasznunkra vált, hogy a fiúk ellen játszottunk. Megerősödtünk. A Viktóriába való kerülésemtől aztán tudatossá vált, hogy focizni szeretnék.

    - Ehhez képest most idegenforgalmi szakmenedzsernek tanulsz itt a főiskolán.

    - Anyu azt mondta, külföldre igazolhatok, de előtte szerezzek valamilyen képesítést, hogy ha vissza kell jönnöm (például sérülés miatt), akkor is meg tudjak állni a lábamon. Jól érzem magam az iskolában is, nem teher.

    - Van már úti célod?

    - Anglia. Ott ismerőseink is élnek. És profik a klubok. Itthon lelkesedésből játszunk, erkölcsi megbecsülést és anyagi támogatást nem kapunk. Zavar, hogy 19 évesen például anyutól kell pénzt kérnem.

    - A kirepülés gondolata mikor fordult meg először a fejedben?

    - 16 éves koromban gondolkodtam el róla először. Nem szeretek mindig itthon lenni, és arra sincs már sok időm, hogy továbbfejlesszem a tudásomat.

    -  Mi a különbség a férfi és a női foci között?

    - Mi lassabban, kevésbé pörgősen játszunk és jobban odaadjuk magunkat a játéknak. De nem lehet, és szerintem nem is kell a kettőt összehasonlítani. Nekik a fiúk, nekünk a lányok között kell megfelelni.

    - Mennyire érzed a teljesítménykényszert? Szepesi György nemrég a Nap-kelte vendége volt abból az alkalomból, hogy 60 éve van a szakmában, és azt mondta, akkor élvezi igazán a néző a meccset, ha a labdarúgók  a játék öröméért rúgják a bőrt.

    - Fárasztó a folytonos bizonyítás, hogy a pályára való vagyok, mert például más csapatból fúrják az embert. Ez sokat elvesz a játék öröméből. Mindezek ellenére élvezem, a focit. Igaz, ha visszarepülhetnék az időben, már 6-7 évesen úgy edzenék, mint ahogy azt 12-13 évesen tettük. Bánt, hogy nem így történt. Egyébként nem szoktam azon rágódni, mit kellett volna másképp csinálnom. Arra koncentrálok, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.        

    - Nemrég még  hosszú barna hajad volt, most rövidebb és szőke.

    - Változtatni akartam, ezért több, mint a felét levágattam. Szőkén is jól érzem magam, csak így sokkal több törődést igényel a frizurám. Ilyen szempontból sem vagyok ,,a” nő. Úgy érzem, nagy különbség van a nők és a női focisták között. A barátnőim mind sportolók. Hasonló az érdeklődési körünk. Sminkről, szoláriumról, tipikus női témákról például nem tudunk hosszan elbeszélgetni egymással. De a pasikkal kapcsolatos téma gyakori. Nem vagyunk fiúsak, de ha nagyritkán van időnk bulizni, akár sörözünk is, mint a fiúk.

     - Az Emese jelentése anyácska. Nevedben a sorsod?

    - Örülnék neki. Egy lány 25 évesen már családot szeretne. Nekünk 5-10 évvel kevesebb időnk van, mint a fiúknak.

    - Korábban kérted, hogy Eminek hívjalak…

    - Mindenki így hív már kiskorom óta. Jobban illik hozzám, mint az Emese.

    - Kislányosabb. Lélekben még gyerek vagy?

    - Úgy érzem, minden sportoló ilyen. Elnézem apuékat, ahogy a Haladás öregfiúkkal fociznak, és ugyanúgy lelkesednek, örülnek egy gólnak, ahogy sok évvel ezelőtt. Közben pedig jogász. Talán csak akkor növünk fel, ha befejezzük a pályafutásunkat.