Vörös Adrienn – Savaria Egyetemi Központ, Szombathely

Szerinted ez komoly interjú lesz vagy elvicceljük? – kérdezem tőle, miután egy ideje mindenről beszélünk, csak arról nem, amiért találkoztunk. Eddig egy interjút sem vettem túlságosan komolyan, nem akarok stresszelni miattuk – válaszolja. Tulajdonképpen jogosan. Önmagát adja. 
Aztán – mert meg kell emberelnünk magunkat – eszembe jut, hogy milyen benyomásaim vannak róla. Először talán akkor láttam, amikor a Savaria Egyetemi Központ egyik rendezvényét fényképeztem, többek között a megyei napilap fotósával együtt, aki azonnal felfigyelt a könyvtárból kilépő lányra és barátnőjére – készített is róluk néhány képet, amelyek a Nap Szépe rovatban hamarosan megjelentek. Legutóbb pedig a Diáknapokon, miközben az udvaron futócipőket próbált; akkor már megválasztották a SEK szépének, ám egyszerűen, pózoktól mentesen viselkedett (miért is tett volna másként?). Majd beugranak azok a róla szóló cikkek, amelyeket az NYME Szépe versenyt követően olvastam, s amelyek alapján szerény, „hétköznapi” lány képe rajzolódott ki előttem. Végül az egyik közösségi oldalon található adatlapján olvasottakra gondolok; az ott leírtak inkább vagányságot tükröznek, mint az eddigiek közül bármelyiket.  
– Szituációja válogatja, hogyan viselkedem. De inkább komoly lánynak tartom magam – mondja a fentieket hallva. – Boldog vagyok a világomban és kiállok magamért, ha kell.
– Utoljára mikor került erre sor?
– Körülbelül két hete.
– Érdekelnek a részletek is.
– Tudod, Szombathely kis város és az emberek nem mindig örülnek a másik sikereinek. Az volt a vád, hogy a szépségversenyen szereplő lányok buták és kivételeznek velük a tanárok.
– Provokállak: a szép nők többségéről ez a vélemény, és lássuk be, sokszor nem alaptalanul.
– Én eléggé intelligensnek tartom magam ahhoz, hogy úgy gondoljam, rám ez nem érvényes.
– Erre meg azt mondhatják, nagyképű vagy.
– Mondták. Azt válaszoltam, hogy ez az egészséges. Annyi önbizalmam van, amennyivel másnak is rendelkeznie kellene.
– Említetted a saját világodat. Milyen az?
– Egy kezemen meg tudom számolni a barátaimat. Nem mondom, hogy nem barátkozom, hiszen sok emberrel jóban vagyok, ám kevesen vannak azok, akiket a megismerkedés után egy évvel is magam mellett tudhatok. Évek óta megvannak a szokásaim, a napirendem: iskolába járok, edzek, tanulok, a barátaimmal vagyok.
– A korodbeli lányokat az évek óta hasonló dolgok nem igazán kötik le.
– Én a nyugodtabbak közé tartozom.
– Szóba került az önbizalom. 19 éves vagy. Szerintem a 20 év körüli lányok önbizalma a béka feneke alatt van. Te mit gondolsz erről?
– Úgy látom, hogy azoknak, akiknek lehetne, nincs, akinek pedig vissza kellene fogniuk magukat, túlteng az önbizalmuk.
– Ebben egyetértünk. Beszéljünk azokról, akiknek kevés van. Mi adhatna nekik erőt?
– Az, ha „normális” emberek vennék körül őket. Az emberek többségét alapvetően befolyásolja mások véleménye, legyen szó akár pozitív, akár negatív kritikáról. Szerintem ez hiba. El kellene határozniuk, hogy a szülőkön, testvéreken és két-három jó baráton kívül más véleményére nem adnak. Engem csak a világomba tartozók meglátásai érdekelnek. Ugyanakkor, ha valamit szeretnék, azt akkor is megteszem, ha a külvilágnak ez nem tetszik – mert így leszek más, mint a többi ember.
– Önfejű vagy?
– Anyukám szerint nagyon.
– A modellszakma – mert ha nem is főállású modell vagy, de rendszeresen kapsz munkákat – viszont nem éppen az a közeg, ahol főleg „normális” emberek vesznek körül valakit. Ezt az ellentmondást hogyan oldod fel?
– Ha modellkedem, akkor az a dolgom, hogy tegyem, amit mondanak. Egy modell nem beszél.
– Sohasem?
– A munkában is megvannak a saját magam által felállított határok. Így nem tudnak számomra vállalhatatlant kérni. Például nem vetkőznék le, és semmi olyat nem tennék, ami erkölcsileg kifogásolható lenne.
– Ehhez – többek között – fejlett önismeret szükséges. A tiéd miből táplálkozik?
– Kilenc éve atletizálok, ez idő alatt főképp idősebbek vettek körül. A testvérem pedig tizenegy évvel idősebb nálam. Ezekből következik, hogy ilyen szempontból talán előrébb tartok, mint a korosztályomba tartozók.
– Munka, tanulás után hogy engeded ki a gőzt?
– Elmegyek bulizni, beülök egy kávézóba vagy limonádét iszom, sétáltatom a kutyát vagy a nyuszit, vásárolok, kirándulok.
– A tanulás azt jelenti, hogy orosz–horvát szakos vagy a Bölcsészettudományi Karon. Nem divatszakokat választottál. Mi a jó bennük?
– Hogy Magyarországon keveseknek van ilyen végzettségük, ezért különlegesebbek, mint mások.
– Tolmácsként szeretnél dolgozni?
– Igen.
– Szombathelyen ez nem lesz egyszerű. Valószínű, hogy el kell költöznöd.
– Nem bánom. Ha kell, világot járok.
– Meddig tudnál elmenni?
– Bármeddig. Nincs határ.
– És a család, a barátok?
– Rájuk mindig számíthatok, csupán messzebb leszünk egymástól.
– Sokan éppen ezért nem szívesen távolodnak el a szeretteiktől.
– Nekem is lesz majd családom, új barátaim is, és hazajövök látogatóba. Nem biztos, hogy egymagam is fel tudok építeni egy olyan teljes világot, mint amilyenben most élek. De önerőből is akarok egyet, és ha meg sem próbálom, hogyan sikerülhetne?

Kapusi Vivien – Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kar, Mosonmagyaróvár

– Amikor időpontot egyeztettünk, említetted, hogy három városban élsz.
– Mosonmagyaróváron tanulok, a legtöbb időmet ott töltöm, hétvégente Csehországban dolgozom, a családom pedig Debrecenben lakik.
– Mit dolgozol Csehországban?
– Lovas vagyok és lovász. Az én feladatom a kitrágyázástól a futószárazáson, a lelovagláson, a tréningelésen, a lovak ápolásán, a versenyek szervezéséig sok minden. Néha én kísérem a tulajt egy-egy versenyre; de csak Csehországba vagy Ausztriába, mert messzebb utazni nem lenne időm. És természetesen traktorozom – az a kedvencem.
– Egy lóban nem dübörög a motor, ez tény.
– A lovakban érzelem van. Nincs annál jobb érzés, amikor egy hullámhosszon vagytok, a ló a legkisebb jelzésedre is reagál, megbíztok egymásban. Amikor pedig vágtatsz az erdőben nyereg nélkül, négy láb repít, körülötted csicseregnek a madarak, repkednek a pillangók, az maga a mennyország. Igaz, hogy lovassportról beszélünk, de a ló nem sportkellék vagy eszköz.
– Mikor ragadott magával az istállók világa?
– Hét éves koromban találkoztam egy díjugratóval, aki felajánlotta, hogy járhatok hozzá lovagolni. Így eleinte díjugratást tanultam. Majd ezt félbehagytam egy időre, mert a családom nem tudta finanszírozni, de 13 éves korom óta folyamatosan a lovak közelében vagyok. Akkoriban nyári munka keretében, aztán érettségi után külföldre költöztem, s azóta sokkal komolyabban foglalkozom a lovászkodással és a lovaglással.
– Öt-hat ország is szerepel az egyik közösségi oldalon lévő adatlapodon: Effretikon (Svájc), Milano (Olaszország), Whissendine (Anglia), Dolní Zdar (Csehország), Herentals (Belgium). Azokban mind éltél?
– Hosszabb-rövidebb ideig. A legtöbbet Csehországban tartózkodtam, de Angliában is több időt töltöttem el.
– Miért kerekedtél fel?
– Önállósodni akartam.
– Hogy teltek idegenben a napjaid?
– Megérkeztem egy városba, dolgozni kezdtem, és ha nem tetszett, továbbálltam. Európa számos városában megfordultam egyedül vagy az akkori kedvesemmel.
– Nem mehetett minden simán. Milyen nehézségek adódtak?
– Előfordult például, hogy Zürichben három napot töltöttem az utcán az esőben, mert nem volt hol laknom és dolgoznom. Végül az egyik busztársaság vezetője megszánt és kaptam tőle jegyet Csehországba.
– Állattenyésztőnek tanulsz. A lovak miatt?
– Igen, hiszen Mosonmagyaróváron lehet lótenyésztésre szakosodni. Azt tanulom, amit szeretek, és amiben a jövőmet látom.
– A jövőt itthon képzeled el vagy megint útra kelsz?
– Nem tudok megülni a fenekemen, ezért valószínűleg külföldön. Szívesebben élnék másutt, például Csehországban. Ott sokkal kedvesebbek az emberek, és a magyarokkal ellentétben megbecsülik az értékeiket.
– Miért ez az ország a szíved csücske?
– Sok minden köt oda. A második „családom”, a gyönyörű kladruby lovak, a táj, a sör, a slivovica, a kastélyok, a várak, a filmek és tündérmesék, a jéghoki, a konyha, a kinti emberek, az ottani barátaim.
– A tündérmesék kilógnak a sorból.
– Tündérmániás vagyok. Mindent imádok, amiben tündérek, pillangók, manók szerepelnek. És nem utolsó sorban hiszek abban, hogy a tündérek mindig körülöttem repkednek.
– A szépségversenyt tündérmeseként élted meg?
– Részt vettem már néhányon, mert érdekelt, mi minden történik egy ilyen versenyen. Ezért jelentkeztem az egyetemi szépségversenyre is. És minden lány szereti, ha tetszhet másoknak.
– Ha jól láttam, te voltál a legmagasabb a mezőnyben.
– 181 centis magasságommal lehetséges. De a másik mosonmagyaróvári versenyző is elég magas volt.
– Úgy tűnik, nem szorongsz amiatt, hogy „kilógtál a sorból”.
– Egyáltalán nem. De a hétköznapokban sem. Magas barát kell és nagy ló.
– Szép nőnek tartod magad?
– Szerintem nem a szépségemmel hódítok. Nem tartom magam különösebben szépnek. De így szeretem a testem, ahogy van, még ha sokan azt is mondják, hogy sovány vagyok és kicsi a mellem.
– Mivel hódítasz?
– Skorpió a csillagjegyem, s mint ilyen, szenvedélyes, titokzatos és sokoldalú lánynak tartom magam.

Bátky Petra – Savaria Egyetemi Központ, Szombathely

– A nők, különösen, ha szépségről van szó, általában elsők akarnak lenni. A harmadik helyet mennyire tartod komoly eredménynek?
– Nagyon örültem neki. Ez volt az első és az utolsó szépségverseny, amin elindultam. De nem fűztem nagy reményeket ahhoz, hogy helyezést érek el.
– Miért nem?
– Sohasem tartottam magamat szépnek, ám reméltem, hogy mások annak tartanak.
– Vagyis nem saját elhatározásból jelentkeztél a versenyre?
– Többen bíztattak, és természetesen én is kíváncsi voltam az emberek véleményére.
– Ha csernusosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, támaszkodó ember vagy.
– Tisztában vagyok vele. Ezért nem zavar, ha van, aki kimondja helyettem.
– Te nem mondod ki?
– Nem, mert szeretem, ha magabiztosnak látszom.
– Sikerül?
– Aki felületesen ismer, az szerintem magabiztosnak lát, aki jobban, az bizonyos mértékig tisztában van a gyengeségeimmel.
– Akkor nem sokan ismernek?
– Szombathelyen nem. Otthon, Tatabányán többen: a barátaim és a haverok.
– Nehezen viselheted a negatív kritikákat.
– Számomra mindig nagyon sokat jelentett az emberek véleménye, és az, hogy tartozzam valahova. Társasági embernek tartom magam, ezért szeretem, ha pozitívan vélekednek rólam.
– Azt már tudjuk, hogy a szépségipar nem vonz. A kommunikációs szakmában képzeled el a jövődet?
– A diplomázás után textiltervezőnek szeretnék tanulni.
– Éles váltás.
– Korábban is érdekelt, de eddig nem foglalkoztatott komolyabban a gondolat. Ezen kívül az Iparművészeti Egyetem a nagy álmom, jó lenne majd ott folytatni a tanulást. Két évvel ezelőtt nem mertem jelentkezni.
– Miért?
– Mert van olyan ismerősöm, aki nagyon ügyesen rajzol, mégsem vették fel. De ha jövőre nekem sem sikerül, akkor is textiltervezést akarok tanulni, csak máshol.
– Sok mindent elszalasztottál már amiatt, hogy nem volt elég bátorságod?
– Csak ezt az egyet, ami fontosabb volt. De ha valamitől tartok, általában akkor is megcsinálom, csak lehet, hogy nem azonnal.
– Akkor most „edzel” az iparművészetire?
– Mondhatjuk. Nagyon szeretek rajzolni, ezzel rendszeresen foglalkozom is. Általában portrékat készítek. Rengeteg ismerősömet rajzoltam már le.
– Mit tervezel a nyárra?
– Valószínűleg otthon leszek, reményeim szerint dolgozom is. És szeretném, ha egy barátnős nyaralás beleférne. Azt várom a nyártól, hogy ne kelljen komolyabban foglalkoznom semmivel, csak jól érezzem magam, kikapcsolódásra, semmittevésre, szórakozásra vágyom. Hosszú volt ez az év.
– Miért tűnt hosszabbnak, mint a többi?
– Talán megszokottabb volt, mint a tavalyi. Egy éve még újdonságot jelentett Szombathelyre jönni, idén viszont sokkal inkább hiányzott a tatabányai légkör. A város, az emberek. És a szobám.