Hernádi Judittal egy szálloda halljába beszéltük meg a találkozót. Amikor meglátott, megkérdezte: ,,Önnel fogok beszélgetni?”. Telefonbeszélgetésünk alapján öltönyös, nyakkendős, legalább hatvan éves konzervatív emberre számított.

Az első kérdéssel a gyermekkoráról, a kamaszéveiről érdeklődöm. Miért nyilatkozta nemrég azt, hogy sokkal jobb kamasz a lánya, mint amilyen ő volt annak idején? Azt mondja, hagyjuk a gyerekkort, halálosan unja a témát. Mivel több tucatszor elmondta már, megőrül tőle.

– De ne haragudjon, azt hiszem, valami baj van kettőnk között. Mi ugyanis nem tudunk kommunikálni – folytatja. – Ezt már akkor is így éreztem, amikor telefonon időpontot egyeztettünk. Talán rögtön le kellett volna vonnom a tanulságot. Valamilyen oknál fogva mérhetetlenül dühít valami – nem tudom, mi, hiszen semmi okot nem adott rá, mégis ahogy itt ülök, csak dühöt érzek. Kevés ilyen ember van, de ön azok közé tartozik, akik ezt váltják ki belőlem. Itt ül egy fiatalember, aki olyan begyöpösödött, mint egy hatvan éves.

Váltsunk akkor témát, javaslom, hiszen az életrajzi rész a cikkben csupán két–három kérdés lett volna.

– Amikor telefonon beszéltünk, azt éreztem, mintha nem ez lenne életének legboldogabb időszaka…

– Dehogynem az. Nem tehetek róla, ön váltja ki ezt belőlem. Ezért mondom, hogy nem lesz jó a cikk. Nekem általában senkivel sincs bajom, majdnem mindenkire mosolygok.

– Mi kötötte össze azokat az embereket, akik ugyanezt váltották ki önből?

– A hozzá nem értés.

– Ezt meg lehet ítélni öt percnyi beszélgetésből?

– Igen. Úgy érzem, ön egy hozzá nem értő ember. Lehet, hogy nem így van, és akkor nagyon szívesen megcáfolom magamat.

– Előfordult már ez?

– Még nem.

– Kik voltak ezek az emberek? Újságírók?

– Azt hiszi, megjegyeztem őket? De még valamiért látok önben, amiért valószínűleg mégiscsak megbeszéltem ezt a randevút: nem vesz tudomást arról, ha valaki nem szereti. Tudjon róla, szolgáljon ez tanulságul az egész életére. Ön nem tud róla, ha valakinek nem szimpatikus. Legyen erre a kérdésre sokkal jobban kihegyezve, mert nagyon nagyokat csalódik majd.

– Visszatérve a boldogságra: a boldogság milyen állapotot jelent önnél? Tud például önfeledt lenni?

– Természetesen. De nem látványosan vagyok boldog. Nem tudok, soha nem is tudtam örömködni, ujjongani, lelkesedni. Ha valamivel szembetalálom magamat, mérlegelek, hogy tetszik vagy sem, mi benne a jó és a rossz, és rögtön látom a hibáit. Ezért vagyok képtelen a lelkesedésre. Aki lelkes, rendszerint elvakult, hajlamos rá, hogy ne lássa meg a buktatókat.

– Mindig mindenben meglátja a hibákat? Ezt el is mondja másoknak?

– Nagyon gyakran meglátom. Sokkal gyakrabban, mint mások. De olyan ritkán fordul elő, hogy odaállok valaki elé és elmondom, hogy szerintem ezt vagy azt rosszul csinálja. Nem akarok senkinek a tanítója lenni, maga különleges helyzetben van.

– Az ön életében volt tanító?

– Ez egy jó kérdés. Biztosan volt, de éppen azért, mert ilyen ádázul keresem mindenben a rosszat, akiket tisztelek, azokat úgy fogadom el, hogy leemelem őket különféle képzeletbeli polcokról, és úgy szeretem őket, ahogy vannak. Saját magam számára emelem le őket, nem tudom azt mondani, hogy X vagy Y a példaképem. Nagyon szerettem Várkonyit, aki a főiskolán tanított, Horvai Pista bácsit, aki a Vígszínház igazgatója volt. Hosszú még a lista, de megállok ennél a pontnál. Csak olyan embert tudok elfogadni, tőle bármit a magamévá tenni, akinek látom a hibáit. Olyan ember is akad, akinél ez nem így van, de ő valószínűleg simlis, hazudik. Sajnos akadtak, akik átvertek. Nem sokan, de ők nagyon.

– A szakmai- vagy a magánéletben?

– A magánélet nem probléma, mert arról úgy érzem, én is tehetek. Bár azt gondolom, ott nem csaptak be. A szakmában viszont két ember igen. Mindkettő rendező volt. Nekik nem tudom megbocsátani, amit tettek.

– Köztudott, hogy van véleménye és ezt el is mondja. Ekkor viszont könnyen konfrontálódik az ember.

– Konfrontálódom is. Nagyon érzékeny kapcsolatban állok azokkal, akiket szeretek. Figyelek a véleményükre, ők is az enyémre. Mindegyiket egyformán szeretem. De ha össze kellene hívnom egyszerre egy helyiségbe akár a magán-, akár a szakmai életem főszereplőit, nem élném túl. Külön-külön szeretem őket, el sem tudom képzelni, hogy együtt legyenek. Tudom, hogy van köztük olyan, amelyik nem bírja ki, ha a másik a közelében van.

– Milyen a kibírható ember?

– Erről az jut eszembe, hogy mostanában igyekszem kibírhatóbb lenni. Vagyis nem keresem annyira a konfrontálódást. Ha mégis elkerülhetetlen az összeütközés, vigyázok, hogy ne sérüljek. De hogy a kérdésre válaszoljak: kibírható ember az, aki boldogan elfogadja az életet. Bár itt most látok egy mély ellentmondást, hiszen nem fogadok el mindent, mert az birkaszelleműséget feltételezne rólam, én pedig nem ilyen vagyok. Viszont amin nem tudok változtatni, azt elfogadom.

– Önt meg tudja sérteni valaki azzal, ha elmondja a véleményét?

– A vélemény akkor fáj, ha talál. Ha valaki azt mondta nekem, hogy egy kövér, sánta, szalmahajú törpe vagyok, nem tud bántani. Éppen ezért nagyon nevetségesnek tartom, ha valaki arról panaszkodik, hogy ezt vagy azt írták róla az újságok.

– Eléggé elkanyarodtunk a boldogságtól. Erre visszatérve: mennyire nagy feladat megtalálni? Egyáltalán mi a boldogság?

– A boldogság szerintem elfogadás. Hogy lemondok az életem átalakításáról és ezt el is tudom fogadni. Én ezt nagyrészt teljesítem. Azokban az időszakokban, amikor ez nem valósult meg, szinte mindig tudtam változtatni az életemen. Egy példa: 17 évesen otthagytam az iskolát és férjhez mentem. Juszt is! Mert ez kellett a boldogságomhoz. Kirúgtak az ország összes középiskolájából. Visszavettek volna, de nem mentem. Kitaszítottá váltam, mégis sokkal jobban tetszett ez, mint az addigi életem. Visszamenni és hálásnak lenni? Az nem jó.

– Egy nyilatkozatában azt mondta, kétszer volt sztár. Amíg énekelt és most, a ,Heti hetes kapcsán. Mit jelent önnek a sztárság, illetve hogy viseli azokat az időszakokat, amikor ezt nem érzi?

 – A sztárság folyamatos állapot az ember életében. Az éneklés és a Heti hetes közötti időben sem estem kategórián kívülre, hiszen amit valaki megvalósított, azt nem lehet törölni. Ugyanúgy sztár voltam, megismertek, szerettek az emberek. Csak a figyelem ereje volt más.

 – A művészemberekről azt mondják, az átlagnál érzékenyebbek. Ez önre is igaz?

 – Igen, mert ha valaki ilyen tüskés, mint én, az mindig azt jelenti, hogy érzékeny. Mert most tüskés voltam önnel, ez nyilvánvaló. A keménység is mindig feltételezi az érzékenységet, mert ez a tulajdonság valójában burok, ami olyat rejt, ami sérülhet.

– Túl sokszor sérült már?

 – Ami elmúlt, már nem érdekes. De a jövőben bekövetkező felesleges sérüléseket megpróbálom elkerülni.

 – Mit gondol, az ön burka vastagabb, mint másoké?

 – Nem tudom, másoké milyen. Szerintem az öné is vastag, csak másfajta. Ha megpróbálom elképzelni az enyémet… durva. Az öné inkább egy kocka; bár nem tehet róla, mégis megbotlanak benne. Én viszont sajnos tudok durva lenni.

– Tehát tisztában van ezzel a tulajdonságával?

– Igen, tudok róla. Van, hogy visszaélek a képességeimmel, ezért őszinteség címszóval durva vagyok. Lelki értelemben. Ahogy önnel az előbb.

 – Most a találkozásunk, azaz a 45 perccel ezelőtti állapothoz képest mit érez?

 – Megmondom az igazat, ugyanazt. De ne haragudjon rám ezért.

Amikor a cikk kéziratának elolvasása után Hernádi Judit a szöveg jóváhagyása miatt felhívott, elmondta, véleménye szerint szórakoztató cikk született.

– Úgy látom, tud írni. A beszélgetés elején elmondtam, hogy ha időközben megváltozik a véleményem önnel kapcsolatban, szívesen megcáfolom magamat. Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha például az interneten, csetelve készül ez az interjú…