- Gyere be, de ne nézz körül. A napokban költöztem, ezért még egy kis rendetlenség van. Nem baj, ha rágyújtok? Sok férfi nem szereti, ha egy nő dohányzik, ráadásul úgy látom, te nem szoktál.

    - Tényleg nem. Miből látszik ez már az első pillanatban?

    - Nem tudom. Látszik.

    A kis szobában, ahol leülünk, a háttérben Sarah Brightman válogatáslemeze szól. Zita nekem is, magának is narancslét tölt, majd beszélgetni kezdünk.

    - A Nógrád megyei Pásztón születtem 23 évvel ezelőtt, ott is nőttem fel.

    - Hogy kerültél a fővárosba?

    - Eldöntöttem: a gimnáziumot már Budapesten szeretném elvégezni. Fura dolog, de azt éreztem, kicsi már nekem Pásztó. Nem találtam a helyem, menni akartam - soha nem tudtam nyugton maradni a fenekemen.

    - Mi hiányzott?

    - Talán az élet. Azon kívül, hogy volt egy Vörös macska nevezetű diszkó, ahova életemben egyszer mentem el, mert nem szeretem az ilyen helyeket, és a Művelődési Központban hetente kétszer mozi, semmi sem történt. Voltak barátaim, de éreztem, hogy kezdem őket elveszíteni. Az előbbiek miatt én taszítottam el őket saját magamtól.

    - Melyik iskolába jelentkeztél?

    - A Bródy Imre Gimnázium drámatagozatára, ahova szerencsére fel is vettek. Első évben a fővárosban laktam, később ingáztam Pásztó és Budapest között, mert egy korábbi kellemetlen élmény miatt semmiképpen sem akartam kollégiumba menni. Egyszer ugyanis, amikor az egyik kollégiumban lakó barátnőmet meglátogattam, ,, megmetróztattak ", ami azt jelentette, hogy beraktak az ágynemütartóba, és amíg nem tudtam elmondani Újpest központtól Kőbánya - Kispestig a metrómegállókat, addig nem engedtek ki.

    - Hogy érezted magad Budapesten?

    - Mintha én lettem volna Alíz, aki bekerült Csodaországba. Igaz, először féltem. Elég keményen meg kellett küzdenem azzal, hogy vidéki kislánynak tartottak. Úgy éreztem, lenéznek, mert nem úgy öltözködtem, mert nem olyan anyagi lehetőségekkel rendelkeztek a szüleim, mint az osztálytársaim közül többeknek. Ez nem volt könnyű. De befogadtak és megszerettek.

    - Ott tartunk, hogy gimnázium, drámatagozat. Hogyan lépett az életedbe a modellkedés?

    - Soha nem akartam modell lenni. Teljesen véletlenül keveredtem erre a pályára. Az újságírás érdekelt. Egy nagyon kedves barátnőm újságíró, ő segített nekem, hogy megvalósíthassam az elképzeléseimet. Elvégeztem egy nyári újságíró - tanfolyamot, írtam néhány cikket. Egyszer ez a barátnőm egy munkája kapcsán elvitt egy fotóshoz, aki ragaszkodott ahhoz, hogy készítsünk tesztfotókat. Belementem, gondolván milyen jó is lesz majd az unokáknak mutogatni a képeket. De az anyag kikerült Párizsba, ahonnan egy hónap múlva már küldték is a repülőjegyet egy három hónapos szerződéssel együtt. A három hónapból aztán körülbelül fél éves kinn tartózkodás lett.

    - Akkor mondhatjuk azt, hogy a világ számára Párizs fedezett fel.

    - Igen. Az első bemutatómat Leticia Castaval csináltam, aki elég nagy név ebben a szakmában ahhoz, hogy ettől kezdve nem volt nehéz más munkákat kapnom. Kicsit sznob világ a modellszakma. Ha valahol látnak valakik, akikkel még nem dolgoztál, nekik is kellessz.

    - Most viszont már itthon is dolgozol, méghozzá nem csak alkalmanként.

    - Lehet, hogy nem vagyok tisztában a saját értékeimmel, de nem hiszem, hogy Magyarországon elérhettem volna ilyen sikereket, ha előtte nem dolgoztam volna külföldön. Két dologra gondolok: vagy azért történhetett ez meg, mert az embereknek legtöbbször arra van szükségük, ami elérhetetlenebbnek tűnik, és egy külföldön befutott modell, mégha magyar is, ilyen. Vagy pedig azért, mert megtanultam úgy dolgozni, ahogy ezt nyugaton elvárják, ezért itthon nem kezdőként indultam.

    - Egy kis déja vu: Pásztó - Budapest, Budapest - Párizs...

    - Igen, ez újra az Alíz Csodaországban - szindróma. Nagyon élveztem, hogy Párizsban lehetek. Szeretem felfedezni a világot. Amúgy is mindig önfejű, makacs voltam, mindig a saját utamat jártam. Meghallgattam mások tanácsát, de nem mondhatnám, hogy figyelembe vettem őket. Nekem az kell, hogy a saját bőrömön tapasztaljak meg mindent.  

    - Hol szeretsz jobban dolgozni itthon vagy külföldön?

    - Egyértelműen itthon! A saját nyelvedet beszéled, sokkal jobban lehet poénkodni, más a környezet - itthon érzed magad.

    - A külföldi sikerek után gondolom nyilvánvaló volt, mivel szeretnél foglalkozni.

    - Már jobban érdekelt a modellkedés, mint az újságírás. A Párizsban töltött fél év után itthon keresnem kellett egy ügynökséget. Nem vagyok jó menedzser, saját magamat pedig egyáltalán nem tudom menedzselni, ebben a szakmában viszont fontos, hogy legyen melletted egy ilyen szakember, mert ha te kopogtatsz be valahova, egész máshogy állnak hozzád, mintha valaki beajánl. Az itthoni munkák mellett dolgoztam Milanoban, Tajvanban, Tokioban, Izraelben, Tel - Avivban, Németországban, New Yorkban, ahova nagyon szeretnék még visszamenni. Nagyon szeretem ezt a várost.

    - Miért tetszik?

    - Rohan a világ, de ők megállnak. Tudják, hogy kell kiélvezni az életet. De szimpatikusak az olaszok is, akik étterembe járnak, esténként megisszák a kedvenc borocskájukat. Lehet, hogy bérelt lakásban élnek és villamossal közlekednek, mégis boldogok. Itthon hajtja az ember a pénzt, rakosgatja egymásra a bankjegyeket és nem élvezi a munkája gyümölcsét. Sajnos fontosabbak a státuszszimbólumok, hogy kinek van jobb autója, kinek nagyobb egy téglasorral a háza. Én - mint ahogy ezt a lakáson is láthatod - nem a külsőségeknek élek, nem vagyok anyagias. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtaláljam magam, a saját középpontomat. Az ember ekkor tudja jól érezni magát a bőrében. Müller Péternek van erre egy nagyon találó idézete: azt mondja, az egész világ egy hurrikán, de amint eléred a közepét, ahol csend van és nyugalom, tudod majd, merre kell továbblépned, hisz amíg te is csak keringesz, addig ez nem lehetséges.

    Mindig új célokat tűzök ki magam elé. Célokat, hiszen egy nekem kevés lenne. Nem tudom úgy elképzelni az életem, hogy évtizedeken keresztül egy dolgot csináljak. Tudom, hogy nagyon sok mindennel fogok még foglalkozni.

    - Boldognak, kiegyensúlyozottnak tűnsz. Ez azt jelenti, hogy megtaláltad már a hurrikán közepét?

    - Keresem. Most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Vannak persze akadályok, amiket egyszer könnyebben, máskor nehezebben lépek át.

    - Mik a nehezebben leküzdhető akadályok?

    - Ebben a szakmában a családi - és társkapcsolatokat nem tudod úgy kialakítani, ahogy szeretnéd. Van egy négy éves öcsikém és rettenetesen hiányzik, amikor például két hónapig külföldön dolgozom. Hazajövök és látom, mennyit nőtt, mennyivel jobban beszél, mint amikor elmentem. De ha feladom a munkám és nem utazok többet, akkor viszont nem tudom megteremteni az egzisztenciámat, amiből később táplálkoznom kell. Ördögi kör.

    - És amiben viszonylag könnyen döntesz?

    - Például választanom kell, melyik országban dolgozzak legközelebb. Melyik lenne jobb? Általában azt az országot választom, ahova a szívem húz, nem azt, ahova a pénz. Inkább egy kellemes tengerparti helyre utazom, mint mondjuk Milanoba.

    - Ennek ellenére itt laksz a belvárosi nyüzsgés kellős közepén.

    - Viszont gyakran járok haza a szüleimhez. Az utca végén kezdődik az erdő, ezt nagyon szeretem. Csodálatos vidék a Mátraalja. Minden hétvégén elmegyek valahova kirándulni. Csak nyugalomban tudok kikapcsolódni. Hét közben pedig becsukom az ablakot és máris csend van. Ilyenkor elvagyok a zenéimmel, a könyveimmel.

    - Mit olvasol mostanában?

    - Feldmár András Tudatállapotok szivárványa című írását. De élvezettel olvastam a Fátyol mögött című, egy szaudarábiai hercegnő életéről szóló könyvet éppúgy, mint a dalai láma tanításait. Szeretem ezeket a típusú könyveket, mert arra ösztökélik az embert, hogy felejtsük el az anyagias látásmódot. Kedvenc könyvem a Martin Eden, Jack Londontól. Kérsz csokit? Nagyon finom. - kérdezi Zita egy bonbonokkal teli dobozt nyújtva felém.

    - Köszönöm. Bár a méreteidet látva ( magasság: 177 cm, mellbőség: 91 cm, derékbőség: 60 cm, csípőbőség: 91 cm ) elmondhatod, hogy tökéletes az alakod, ezek szerint nem önsanyargatással tartod a formád.

    - Önfegyelemre azért szükség van, de képtelen vagyok kényszerből csinálni valamit. Muszájból is csak egy ideig. Nem koplalok, de arra is vigyázok, hogy miből mennyit eszem.

    - Sikeres ember vagy. Biztos vannak irigyeid, rosszakaróid.

    - Az a kedvenc sztorim, amikor azt mondja valaki, azért kaptam meg egy munkát, mert ehhez vagy ahhoz az emberhez közöm volt. Mert ez az út sokkal könnyebb, mint állandóan a munkalehetőségek után kutatni. Holott legtöbbjükkel a munka kapcsán találkoztam életemben először. Ha ilyen gonosz emberrel állok szemben, azt szoktam mondani: Tényleg? Viszont meg kell találni azt az embert is. Ilyen esetekben szeretek cinikus lenni az emberekkel. És sajnos néha én is gonosz vagyok másokkal. Legtöbbször akaratomon kívül. Meggondolatlan vagyok még és pici. Nagyon sokat kell még tanulnom ahhoz, hogy ne hagyjam az indulataimat eluralkodni magamon. Általában nyugodt vagyok, de ha kihoznak a sodromból, akkor robbanok. És ezt nem szabad. Ez ugyanúgy engem is felborít, megdönt. Lelkiismeretfurdalásom van, ha fájdalmat okozok másoknak.

    - Mit gondolsz, mitől vagy te más, mint a többi modell? Miért írják a topmodell jelzőt a neved alá?

    - Ezt nem tudom. Valamiért felkaptak, de ez egy, két éven belül le fog csengeni. Az emberek ugyanúgy rámunnak majd, mint ahogy a megrendelők is meg fogják unni az arcomat.

    - Hú, ezt nagyon könnyen mondtad.

    - Ilyen a modellszakma. Számomra ez a munka egy nagy kaland. Három év alatt bejártam szinte az egész világot, ami rettenetesen jó. De ez az időszak csak egy ciklusa az életemnek, amit én szeretnék lezárni. Nem fogom megvárni, amíg eldobnak és nem kellek többet. Az az önérzetemet és a hiúságomat is sértené. Tudni kell megállni az előtt a pont előtt, ami után már csak zuhanhatsz.

    - Nem könnyű feladat.

    - Úgy érzem, tudni fogom, mikor eljön majd ez az idő. Optimista vagyok, de amikor számvetést csinálok a jövőre vonatkozóan, figyelembe veszem a negatív dolgokat is. És akkor nem érhet kellemetlen meglepetés. Nem úgy utazok el egyetlen munkára sem, hogy most majd száz új barátnőm lesz. Örülök, ha egy olyan embert találok, akivel kellemesen el tudok tölteni két hónapot és annyi pénzt keresek, amiből megélek.

    - Ha egy szóban kellene összefoglalnod, mi a jó a modellszakmában, mi lenne az a szó?

    - Az utazások. Amikkel tapasztalatokat nyersz. Hogy annyiféle kultúrát látsz, sok mindennel szembesülsz. Ezek később biztosan a hasznomra fognak válni.

    - Milyen terveid vannak a jövőre nézve, ha már nem a modellkedéssel foglalkozol majd?

    - Rengeteg tervem van. Ami biztos, a művészetek felé orientálódom. Jelentkeztem az Operettszínházba stúdiósnak, szeptembertől jártam is, de nem éreztem jól magam és eljöttem. Imádok énekelni, tanulok is, hogy képzett hangom legyen. Verseket írok, novellákat, regényeket. Dalokat szerzek, ezekre szövegeket írok. Már nyolc dalocskám van. Próbálkozom, keresem az utam.

    - Én akkor tudok jó kriminovellákat írni, ha valamilyen negatív hatás ér. Te is így vagy ezzel?

    - Általában igen. Amikor jókedvű vagyok és szárnyalok, nem megy az írás. Főleg, ha szerelmes az ember. Én imádok szerelmes lenni. Ez az, ami mozgat. De mindig csalódom. Belelovallom magam, azt hiszem, szerelmes vagyok, aztán szembesülök a negatív fordulatokkal, amikor csak ülök, nézem a másikat és azt kérdezem, miért bánt engem? Pedig nem akar bántani, csak ilyen. Ekkor jövök rá, hogy ő tényleg ilyen, csak én mást gondoltam róla. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesíthetetlen elvárásaim lennének, csak még nem találkoztam a párommal.

    - Kialakított képed van erről az emberről?

    - Nem, nem erről van szó. Az a jó az emberekben, hogy mindenki más, ezért mindenkiben mást lehet szeretni. Én nem szeretek állandóan boldog lenni. Unalmas. Van egy partnered tökéletes belsővel, egy olyan külsővel, ami számodra attraktív, de nincs semmi, ami a történéseken elgondolkodtat. El sem tudom képzelni a világot úgy, hogy tökéletes. Pedig nagyon sokan erre törekszenek. Nem szabad. Persze, van elképzelésem a partneremről, de ezzel az a baj, hogy egy kapcsolat mindig az apróságokon csúszik el. Vagy pedig a büszkeségen. Ami a legrosszabb. 

    - Ez a legnagyobb problémád ezen a téren?

    - Nem. A féltékenység. Rettenetesen féltékeny voltam az exekre. Hogy volt előttem más is, hogy volt már szerelmes. Hogy nem én vagyok az első, akinek ezt az érzést oda tudja adni. Ne nézz így rám, tudom, hogy hülye vagyok, nevet. De körülbelül fél éve nem érzem ezt, ha megismerkedek valakivel. Hiszek abban, hogy azért kell átélnünk ilyen negatív dolgokat is, hogy fel tudjunk készülni az igazira. Ha ott áll előtted a nagy ő, ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, hanem könnyedén tudd venni az akadályokat.

    - Öcsédet babusgatva nem támadt még fel benned az anyai ösztön?

    - Imádok vele lenni, de úgy érzem, nem vagyok még felkészülve egy gyerekre. Nincs hozzá elég türelmem. Erről egyébként azt gondolom, egy nő csak akkor vállaljon gyereket, amikor ő akar. Arra nincs garancia, hogy az a férfi élete végéig vele fog maradni.

    - A közelben van már a nagy ő?

    - Még nincs. De hiszek az igaz szerelemben és hogy előbb - utóbb megtalálom az igazit.