- Borzasztó ez a hőség. Önt nem zavarja?

    - Én szeretem a nyarat: süt a nap, virágok vannak, zöld a fű... Azonkívül a szabadságot jelenti. Amikor még nem volt családom, akkor is nagyon szerettem ezt az évszakot, de nem ragaszkodtam hozzá ennyire, mert dolgoztam, jöttem - mentem. Azóta a nyár a gyerekeké, a családé. Olyan jó élni ilyenkor.

    - Azt látom, sőt, amikor még csak telefonon beszéltünk, már akkor úgy éreztem, mintha ön lenne a világ egyik legboldogabb embere.

    - Pedig nem vagyok az, de ennek ellenére olyan szép az élet. Ráadásul még nyár is van. De télen sem leszek depressziós bármennyire is rossz, hogy négy órakor sötét van. Nem süt a nap, nincsenek virágok, nem zöld a fű, de van hó. És ha van hó, lehet például szánkózni. Egyszer szenteste napján éjszakai szánkópartit rendeztünk a kertben: a férjem előre rakott boglyáját meggyújtotta és a fényében csúszkáltunk. Teát főzünk és kint állunk a hidegben. Fantasztikus élmény volt. És amikor már jól kiszánkóztuk magunkat, pingpongozással folytattuk. Azóta van pingpongasztal a kertben - épp ma mostam le. Bár ritkán játszunk, inkább átesünk az asztalon, mégis olyan jó, hogy van. De nem vagyok például boldog, mert itt van a nyakunkon az évadkezdés, ugyanakkor mégis boldog vagyok, hogy újra játszhatok.

    - Nem él lassú életet.

    - Felnőtt fejjel már tudom, milyen rövid az év: van egy karácsony, egy szilveszter, húsvét, augusztus 20. és kész. És ezek öt percre vannak csak egymástól. A lelkemben már a karácsonyra készülök. Lassulni kellene egy kicsit. Szoktam, de ebben a nagy rohanásban ez nagyon nehéz.

    - Melyek voltak azok az események az életében, amik a mai napig elszomorítják?

    - Ilyenből is volt bőségesen. Voltak például olyan filmek, színházi szerepek amik létrejöhettek volna, mégsem jöttek létre. Nem feltétlenül az én hibámból. Elég kiszolgáltatott lett a pálya. Nem szeretem ezt, haragszom érte - bár azt nem tudom, kit kellene okolnom. 

    - Miért akart színésznő lenni?

    - Ki tudja? Néha elgondolkodom róla, hogy miért is. A kezdet kezdetén körbesímogattam a színpadot, megcsókolgattam a függönyt, olyan fokon vágytam arra, hogy a színpadon legyek. Aztán sodort magával a pálya. De nem fogalmaztam meg, miért akartam színésznő lenni. Ha megkérdezték persze megpróbáltam okosakat mondani, de az az igazság, hogy borzasztóan jó játszani, jó, hogy sikerem van, és szeretnek. Gyönyörűséges, ha valami olyan jön létre, amire az ember azt tudja mondani, ezért érdemes volt megszületni.

    - Többek között Kossuth - díjat is kapott. Mit jelent önnek ,, a " díj?

    - Sohasem éreztem azt, hogy nekem mindenképpen meg kell kapnom ezt vagy azt a díjat. Arra, aki Kossuth - díjat kapott, mindig azt mondták a kollégák, na ő már le van írva. Furcsa módon attól kezdve én is azt éreztem, hogy nehezebb az életem. A mai napig bánt is, hogy Magyarországon nem létezik ok - okozati összefüggés. Ha elkészít valaki egy olyan filmet, ami mind a szakmában, mind a közönség körében sikert arat, külföldön is azt mondják rá, akár Oscar - díjat is kaphatna, úgy tűnik, elindult valami, mégsem jelent előrelépést. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem örültem, amikor megkaptam a Kossuth - díjat - csodálatos volt. Különösen az tett boldoggá, hogy a szüleim is jelen voltak, amikor átvettem.

    - Szerencsére nem változtatta meg, hogy úgymond lett valaki.

    - Dehogy! Ugyanaz az ember vagyok, csak néhányszor az életemben azt mondták, jól van. Se jobb, se rosszabb nem lettem attól, hogy pillanatnyilag megünnepeltek.

    - Említette a ,, csodálatos " szót. Hisz abban, hogy vannak csodák?

    - Csoda nincs, mert minden eleve elrendeltetett. De varázslatos pillanatok vannak. Amikor minden úgy jön össze, hogy szinte robban az ember lelke a boldogságtól. Nem akarok a vallásomról beszélni, de ezen a téren is voltak olyan pillanatok az életemben, amik belémhasítottak, és egy egészen más dimenziót nyitottak meg bennem. Mostanában is készülőben vannak bizonyos dolgok, de erről sem szívesen beszélek, nehogy emiatt ne jöjjenek létre.

    - Babonás?

    - Nem vagyok babonás! - tiltakozik nevetve. - Ha az ember kimondja amit nagyon szeretne, azzal kihívja maga ellen a sorsot. Vagy felhívja az emberek figyelmét és valaki másnak is eszébe jut, hogy eljátszhatná. Vannak az embernek olyan elképzelései az életben, amikről legjobban teszi, ha hallgat. Mert olyan bizsergető, ha arra gondol. De majd ha véletlenül megvalósulnak ezek az elképzelések ( és még ezt sem akarom kimondani ), majd beszélek róluk, jó? De csak halkan - mert még akkor is nagyon csendben kell lenni, mikor az ember csinálja őket, hogy a végén a lelke mélyén egy mosolyt megengedhessen magának. Egy olyan forró, jóleső, megismételhetetlen mosolyt, ami nagyon ritkán van az életben. Olyankor egy percig sem tudok nyugton ülni, egyszerűen mennem kell.

    - Hova?

    - Film, színház, rádiójáték, mindegy. Autóba ülök akár az éjszaka közepén és kilométereket vezetek, hogy érezzem még a lecsengését annak, amikor én, mint hangszer működhettem. Egyszer az általam nagyra becsült Vukán György egy televízióműsorban azt mondta, mindig izgult, félt a koncerteken, amíg meg nem érezte azt, hogy át kell adnia magát, mint egy hangszert, hogy a Jóisten játszon rajta keresztül. Erről van szó az én esetemben is. De nem akarok fennkölt lenni.

    - Most már majdnem értem azt a mondatot, amit az egyik riportban mondott, nevezetesen, hogy a szenvedély az ereje és a gyengesége egyben. Az erőt már értem, a gyengeséget még nem. Az mit jelent?

    - Hogy egyedül nem merek belevágni a dolgokba. Olyan emberekkel kell, hogy találkozzak, akiknek az energiáival az enyémek találkoznak. Ilyenkor bárhova el tudnak vinni. Ha gyengébb emberekkel találkozom, képes vagyok arra, hogy még gyengébb legyek. Nem szeretek konfrontálódni, szinte ,, genetikailag " tisztelem a rendezőt. Hajlamos vagyok arra, hogy aláértékelve magam, mások véleményét helyezzem előtérbe. Még jó, hogy látom mások hibáit, ilyenkor mindig van egy kis nyugalmam, mert tudom, hogy ők is hibázhatnak, adott pillanatokban ők is lehetnek rosszabbak. Jó volna már felnőni és végre elhinni, hogy ha meg akarok valamit csinálni, képes is vagyok rá. Addig csak akkor vagyok erre képes, ha más mondja, hogy gyere, csináld meg, mert tudom, hogy sikerülni fog. 

    - De azért biztosan vannak szerepálmai?

    - Vannak, igen, de nem harcolok értük: hogy jövök én ahhoz, hogy ide vagy oda helyezzem magamat?

    - Néhány éve megalakult a Kelemen László Színkör.

    - Mikor a Thália Színházban kihúzták a lábunk alól a talajt, ellehetetlenedett a helyzetünk. Nyolcan azt mondtuk, tennünk kell valamit. Ezekkel a társaimmal korábban is rendszeresen összejártunk; ha valakinek problémája volt, összegyűltünk, körbeültünk egy asztalt és megbeszéltük a dolgot. Csináljunk valamit, mondta valaki akkor is. Mit? Találtunk egy remek gazdasági szakembert, röviden így jött a Kelemen László Színkör ötlete.

    - Más téma: miért mondta azt egy interjúban, hogy ,, nem vagyok angyal "?

    - Ön is azt mondta, hogy boldognak tűnök. Mikor beszélgetek egy újságíróval, természetesen reálisan mondom el azt, amit akarok, azonban amikor elolvasom a cikket, mindig úgy érzem, kicsit rózsaszínű az egész.

    - Mert alapjában véve az, nem?

    - Nem. Azért mondtam annek a cikknek az esetében, írjuk már oda, hogy egy undok sárkány vagyok. Mert ugyanolyan vagyok, mint bárki más: ha kiborul a bili, akkor undok vagyok, összeférhetetlen. Emlékszem, egyszer a gyerekeim olvastak egy cikket, és a fiam megjegyezte, bárcsak olyan volnék, mint ahogy le volt írva. Annyira szép volt: például hogy mindent megbeszélünk - persze, végül minden kigömbölyödik, de addig sokk cikkcakk van benne.

    - Hogy viseli, ha összecsapnak a feje felett a hullámok?

    - Nagyon nehezen. De ezt a külvilág nem látja. Dolgozni és beszélgetni is csak úgy tudok, ha harmónia van bennem, ezért én ezt előidézem. Ha éjfélkor bemegyek a szinkronstúdióba, ahol már mindenki alszik, aki meg ébren van, annak az idegei pattanásig feszültek, bármi bajom van, felpörög a szervezetem. Úgy tudok dolgozni, ha jóban vagyok a körülöttem lévő emberekkel, ha érzem a szeretetüket. Mindig azt hallom, olyan jó, hogy folyton olyan jókedvű vagyok. És akkor rózsaszínűnek tűnök. Csak magánemberként tudom magam elengedni a szomorúság, a kétségbeesés felé.

    Nem bántódok meg könnyen, de ha valaki komoly sebet ejt rajtam, az megszűnik számomra. Az olyan szörnyű. Egyébként előre figyelmeztetek mindenkit, hogy most már ,, aknamezőre " tévedt. Ha gúnyolom, cikizem is magam, az nem jeletni azt, hogy mások is megtehetik velem ugyanezt. Ezért ha például a gyerekeimmel cikizzük egymást, mindig szólok, amikor már ne folytassák, mert rosszul fog esni nekem. Nem akarom, hogy sérüljek. Vannak olyan emberek, akiket azelőtt nagyon szerettem, de soha többet nem tudok jóban lenni velük. És nem tudom elmondani nekik, hogy miért, mert pillanatnyilag kidumálhatatlan és megoldhatatlan a dolog. Csak megszűnt. Van néhány ilyen ismerősöm, akiknek a mai napig ott van az üzenetrögzítőn a hangjuk. Nem tudom őket visszahívni. Pedig úgy szégyellem ezért magam. Ez az egyik legnagyobb hibám.

    Volt már olyan eset is, amikor úgy jöttek össze a dolgok, hogy kikapcsoltam a telefont és el kellett mennem itthonról. Nem tudom jól kezelni, ha megbántanak. Nem tudok jó pedagógus, okos anya vagy feleség lenni, hanem jól megbántódok. Ami számomra unszimpatikus, mégis én vagyok az. Azt pedig hogy lehet nézni, hogy lógatom az orrom, ráadásul nem tudom jól elmondani, mi a bajom? Inkább eltűnök. Aztán majd csak bekapcsolom azt a telefont. Meg három kutyánk van, azokat meg kell etetni...

    - Mi volt a legnagyobb sérülése?

    - A színház. Hogy kihúzták a lábunk alól a talajt. Akkorát sérültem, hogy a mai napig nehéz elhinnem, hogy létezik becsületszó. Ha valaki azt mondja, jó napot kívánok, abban van valami, amit kíván. Van három, négy olyan ember, akinek soha nem mondanám ki a nevét.

    - A férjével nem azok közé a színészházaspárok közé tartoznak, akik mindig együtt jelennek meg a nyilvánosság előtt, az újságok címlapján.

    - Elhatároztuk, hogy ha egy mód van rá, soha nem fogunk együtt dolgozni: sosem szerettük, hogy azért, mert férj és feleség vagyunk, együtt játszunk. Borzasztóan tiszteltük és csodáltuk a másikat, és nem akartuk egymást az izzadságban, a porban látni, hanem akkor, amikor valami már létrejött. De csak ezért ne játszak vele, gondoltam mégis később. Az újságok esetében viszont nem változott a véleményünk.

    - Az a fajta feleség, aki süt, főz, mos, takarít a családjára vagy az ilyen munkákat házvezetőnő végzi?

    - Igen, de szerencsére van, aki segít. Mindent meg tudok és meg is csinálok. Szerintem ez egy tipikus női tulajdonság. Ha az ember valakit szeret, akkor a másiknak bármilyen kívánsága van, azt mondja, várj, majd én megcsinálom: majd én befőzöm azt a barackot, megmelegítem a vacsorát. Persze néha lázadva eltolom magamtól a feladatokat.

    - Ugyanúgy néz ki, mint az évekkel ezelőtt készült filmjeiben.

    - Igyekszem formában tartani magam - bár tudnék mutatni dolgokat, de nem akarok, nevet. Mindig sportoltam valamit, a mai napig tornázom. Liszttel és cukorral a kezemben ,, súlyzózva " kezdtem, míg a férjem vett igazi súlyzókat. Igyekszem mindig csinosan öltözködni, még otthon is adok erre. Az utóbbi időben egyre több zöldség kerül a hús mellé az asztalra. De a lelkében minden nő kislány marad, s ha ezt a sugárzást valaki meg tudna őrizni, az nagy adomány.  

    - Sikeresnek érzi magát?

    - Még nem akarok erre válaszolni. Mindig változik ugyanis az életünk. Majd mielőtt lehunyom a szemem - ötven év múlva persze, mert sokáig szeretnék élni -, meg tudom mondani, sikeresnek éreztem - e az életem. Pillanatnyilag tele van buktatókkal, sikertelen dolgokkal és kétségekkel, de vágyakkal és lehetőségekkel is. Úgy érzem, a mérleg most ( talán ) középen van. Remélem, a siker felé araszolgatok.

    - E cikk alapján szerintem igen.

    - Úgy érzi, mégis nagyon rózsaszínű lett az egész?

    - Dehogy! Egyébként észrevette már, milyen szépen süt a nap? Dalolnak a madarak, és olyan jó ez a meleg...