Az Idegsebészeti Osztály folyosóján lépkedve keresem az irodáját. Kórtermek kórtermeket követnek, sehol egy tábla, ami arra utalna, megérkeztem. Az egyik nővértől kérek útbaigazítást: az az ajtó vezet a doktor úr szobájába, amelyik zárjában kulcs van, mondja.

    Az aprócska helyiségben néhány polc, egy ágy, íróasztal, szék, egy szekrény és számítógép kapott helyet. Az ajtótól csupán egy lépés, és az ember ,,átsétált” a szobán. A polcokon sorakozó szakkönyvek között feltűnik a Biblia és egy Teréz anyáról szóló kötet.

    - Mi tagadás, nagyobb szobára számítottam.

    - Tökéletesen megfelel az igényeimnek ez a helyiség. Az én életemben ez a mostani az első vezető pozíció. Eddig mindig beosztott orvos voltam, biztosan ezért is nem nagyok az igényeim. Bízom benne, hogy ez később is így lesz majd, hiszen nem ez az, ami lényeges.

    - Akkor mi?

    - Szombathelyen barátságosak, kedvesek, segítőkészek az emberek, talán jobban figyelnek egymásra, mint Budapesten. Ez a betegek szempontjából nagyon fontos. Betegnek lenni sehol sem jó, de úgy látom, ebben a városban ideálisabb a betegek helyzete.

    Egy jó osztályra kerültem. Kiváló a nővérgárda: nemcsak szolgáltatást nyújtanak, hanem szolgálatot teljesítenek. Ez nagyon lényeges különbség. Az egészségügy nem azonos más szolgáltató tevékenységekkel: autómosással, fodrászattal. Itt beteg emberekről van szó, akiknek nem csupán a testüket, a lelküket is megviseli a betegség. Ezért még inkább oda kell figyelni az emberi méltóság tiszteletben tartására. Hiszen ha az emberi méltóság sérül, akkor a test sokkal kevésbé fog gyógyulni.

    A másik nagyon lényeges dolog: azt látom, Szombathelyen haladó szellemű kórházi vezetés ténykedik. Az gyógyítást szolgáló kreatív ötleteket ezáltal könnyebb megvalósítani. Ez is javítja a gyógyítás minőségét. Kiváló idegsebészek dolgoznak körülöttem, hála Bobest főorvos úr eddigi áldozatos több mint két évtizedes munkájának, amivel ezt az osztályt megteremtette. Ennek a továbbvitelére kaptam megbízást. A másik két szakorvos, Pap Vilmos és Takács Lajos is kiváló idegsebészek. Szakmailag nem lehet probléma. Szeretnénk bővíteni az osztályt, terveink között szerepel például a rezidensképzésbe történő bekapcsolódás. A személyes elképzeléseim között szerepel, hogy azokat a nevemhez fűződő újításokat (a súlyos idegrendszeri sérülések ellátásában, illetve a nagy méretű, rossz helyen lévő agydaganatok eltávolításának módszereiben kifejlesztett eljárásokat) szeretném továbbvinni. Nem csak Vas megyéből, az ország más részeiből is várjuk a betegeket. Az elmúlt néhány hétben más megyei központokból már több súlyos koponyasérült érkezett, akiket eredményes kezelés után adtunk vissza a küldő kórház számára. A legsúlyosabb gerinc és agydaganat kórképekkel is érkeztek már hozzánk betegek Vas megyén kívülről..

    - Akkor azért volt számodra vonzó ez a munkahely, mert itt nem ütköztél olyan falakba, mint korábban?

    - Szükség van szakmai kontrollra, hiszen nem lehet vakon próbálkozni, ez nyilvánvaló. De egy jó vezető pontosan tudja, meddig engedi a beosztottját. Ez nem csak egy osztály, egy kórház vezetőjére is igaz. Németh Attila személyében egy nagy áttekintőképességű, kreatív és messze látó orvos-igazgatónk van. Az ő neve úgy gondolom biztosíték arra, hogy orvos-szakmailag megfelelő módon folyjanak az újítások. Lakner főigazgató úr a menedzsment részéről ehhez nyújtja a megfelelő segítséget.

    - Az utóbbi időben sokszor hallani, mennyire jelentős szerepe van a menedzsmentnek az egészségügyben is.

    - Nem elég az, ha valaki kreatívan végzi a munkáját a szakterületén. Ha annak nem adott a menedzsment háttere, akkor senki sem fog tudni az új módszerekről. Ezért nagyon fontos a jó menedzser-szemléletű igazgatás.

    - Mennyire vannak tisztában evvel az orvosok?

    - Általában hajlamosak vagyunk ezt a területet kevésbé lényegesként kezelni. Nemrég végeztem el az egészségügyi menedzser-képzőt. Ott megtanultam, nem elég valamit kitalálni. Azt olyanná tenni, hogy működjön, külön tudomány. És nem orvostudomány. Nem probléma, hogy ezért ezt a gyógyítástól idegennek érzik az orvosok. De béküljenek ki a ténnyel, hogy azzal még nem minden oldódik meg, ha tudjuk, hogy kell egy betegséget kezelni.

    - Mondtad, hogy eddig még sohasem voltál vezető, most viszont egy ilyen feladattal bíztak meg. Mennyire illeszkedik az egyéniségedbe ez az új szerep?

    - A Jóisten úgy rendezte a dolgokat, hogy egy osztály vezetését bízták rám. Ez kisebb létszámot jelent. Ezt is meg kell tanulni. Biztosan vétek majd hibákat. A legfontosabb, hogy a szeretet és a szakmai igényesség a betegek és a kollégák felé maximálisan érvényesüljön. Szolgáló típusú vezető szeretnék lenni, ez tartozik a célkitűzéseim közé. A diktatórikus vezetést nem tartom követendőnek, hiszen abban az ész és a kreatív gondolat nem képes szárnyalni.

    - Hogy éled meg, ha hibázol?

    - A hibát el kell ismerni. A betegek, a beosztottak és a felettesek előtt is. Egy-egy baklövésből mindig jó, megújulás következik. Egy vezető kell, hogy a legbüszkébb legyen arra, ha az egyik beosztottja valamit jobban tud, mint ő. Egy csapatban dolgozunk, mindenkinek a betegek gyógyítása az érdeke. Ezek természetesen szép szavak, de mindezt a mindennapi gyakorlatban tettekké kell váltani, és akkor nem csupán szolgáltatást, szolgálatot tudunk nyújtani.

    - Mennyi energia szükséges ahhoz, hogy a szavakból tettek legyenek?

    - Sokszor nagyon nagy. De a Jóisten megadja ehhez is az erőt. Az embernek félre kell tennie az önös érdekeit és alázatosnak kell lennie.

    - Nem először említetted Istent. A könyveid között ott látom a Bibliát és egy Teréz anyáról szóló kötetet. Hívő ember vagy?

    - Úgy gondolom, egy ember számára a legfontosabb, hogy az Isten, család, haza (ez utóbbiba beletartozik a munkahely) hármasa jelen legyen az életében. És hogy ebben a rend és a trend ne boruljon fel. Mindig arra kell figyelni, hogy Isten mire hív minket. Mit jelent Isten? Nem hívő testvéreinknek a szeretet és az irgalmasság parancsát. Ha evvel valaki tisztában van, akkor boldog lesz a munkahelyén, a baráti, családi kapcsolataiban. Ellenkező esetben kialakul a munkaalkoholizmus, a kiegyensúlyozatlanság, a melldöngető hazaszeretetből a nacionalizmus, a melldöngető gyerekszeretetből a gügye majomszeretet.

    Keresztény vagyok és katolikus. A példaképeimet is ezen a területen találtam meg. Természetesen elöl Krisztus áll, és utána következnek a nagy egyéniségek, mint például Batthányi Strattmann László orvos és családapa, vagy a most boldoggá avatott Teréz anya. Rajtuk keresztül jut el az ember az igazi példaképhez, Jézushoz, akit valljuk be, elég nehéz követni. De soha nem szabad feladni; ez jelenti a mindennapi kihívást. Az Evangélium egy igazi kihívás. Felhívás egy rendkívüli módon kalandos, kockáztatni képes, bátor életre. Így az ember sohasem tétlen, hiszen mindig van jobbítani való. És a Jóisten (különösen egy orvos vagy nővér esetében) mindig megmondja, hogy ezt hol kell megtalálni.

    - Gondoltál már arra, hogy te is példakép lehetsz valakik számára?

    - Mindig hatalmas boldogság, ha az ember pozitív példakép. A jó visszajelzésekből táplálkozunk. Ha egy adomány számomra ez a lelkület, akkor azt csak mások javára használhatom fel. Minden adomány (vagy nevezzük karizmának), amit valaki felülről kap, csak ebben az esetben működik. Ezért hatalmas felelősség is, ha az ember például szolgál valakik előtt, hiszen minden pillanatban meg kell felelnie.

    - Hogyan reagálnak erre a szemléletre az orvosok? A világban -és ebbe az orvostársadalom is beletartozik- sokkal inkább az önös érdekek dominálnak, és az, hogy ennek érdekében gátlástalanul gázolunk keresztül másokon.

    - Sokszor nem szerencsés a világ alakulása, ez biztos. Mai világunkban nagyon nehéz a helyzete a fiataloknak. Amíg az elmúlt évtizedekben a rossz egyértelműen megmutatta az arcát, elkülönült (a fasizmus, a kommunizmus képében, vagy személyekre lebontva, gondolok például Hitlerre, Sztálinra), mostanra egy új bálvány keletkezett, ami nem mutatja meg ilyen élesen a képét. Ez a fogyasztás, az életnek a 100%-on túl való élvezete. Ennek káros hatását bújtatta el a világot átszövő Gonosz. A rosszról elhiteti, hogy jó. A keresztény tanítás ezzel szemben azt mondja, az életben van lemondás is, ami bizony sokszor szenvedéssel jár, de hosszú távon, mindig saját magam és a többi ember hasznára válik. Ezt bújtatta el a világot átszövő Gonosz. A rosszról elhiteti, hogy jó. Természetesen önmagában nem negatívum, ha arra sarkallják az embert, hogy mindig érezze jól magát. Az a probléma, hogy ez a szemléletmód ki akarja iktatni a megpróbáltatásokat, amiknek viszont teremtő energiájuk van. Remélem, hogy hatással tudok lenni, és ilyen értelemben talán példakép lehetek az erre a szemléletmódra fogékony emberek számára. Nem könnyű a feladat, hiszen időnként saját magamon is észreveszek bizonyos negatív kísértéseket. Állandóan öntisztítást, egyfajta lelki mosást kell gyakorolni. Különösen fontos ez az egészségügyben. Nem szabad engedni, hogy a betegeknek bármiféle rosszat, megaláztatást kelljen elviselniük a személyzet részéről. Minden egészségügyi intézményben ez kell hogy legyen a cél.

    - Nálad honnan ered ez a látásmód? A szüleid neveltek így?

    - Ilyen nevelést kaptam, igen, de sajnos közben egy hatalmas nagy vargabetűt tettem. Messze nem voltam ilyen. Huszonöt évnek kellett eltelnie, mire visszataláltam a helyes útra. Ezelőtt öt évvel, 42 évesen ismertem fel azt, hogy nem én vagyok a középpontban, hanem Isten, ebből következően az embertársaim. Sok bűnös dolgot kellett véghezvinnem, míg eljutottam ehhez a felismeréshez. Önzés, haragtartás, gyűlölködés, házasságtörés, abortuszra való buzdítás, lelkiismeretlenség; mindegyikben részt vettem. Önfejű voltam és konok. Mindezt megsínylette a családom. De az Úr a mentőövet mindig utánunk dobja. Csak sokszor olyan gőgösek vagyunk, hogy beugrunk az óceánjáróról az óceánba, utánunk dobják a mentőövet, de mi elúszunk a közeléből. Pedig meg kell ragadni. Ez a szabadság. Dönthetek az igen és a nem mellett. Én is ilyen elúszó ember voltam mind a magán-, mind a szakmai életemben. Remélem, sikerül ezeket a hibáimat helyrehozni.

    - Most boldog ember vagy?

    - Az egész életem megváltozott. Megtérésnek hívjuk az ilyen pillanatot, de azért nem szeretem ezt a szót használni, mert túlságosan egy időponthoz köti a változás fogalmát. Holott ez egy folyamat, egy állandó lelki megújulás, aminek nap mint nap meg kell történnie. Nagyon meg kell küzdeni a boldogságért, de hiszem, hogy így teljes az élet.

    - Tudsz hinni az embertársaidban?

    - Az embert eredendően jónak tartom. Csak optimizmusra lehet okunk. Szinte az őrültségig vagyok optimista, ha lehet ezt az ,,örült" szót nem pejoratív, hanem előrevivő értelemben használni.

    - Nem is lehet nem optimista, akinek négy gyermeke van és most várja az ötödiket.

    - Nagy időeltoldás van a gyerekek között, 23 év korkülönbség lesz a legkisebb és a legnagyobb között. Ez is egy nagy kaland. Feleségem (talán nem illik ilyet mondani) egy szent asszony. Egyrészt azért, hogy kibírta a vargabetűimet és együtt tudta tartani a családot, emellett még arra is vállalkozott, hogy egy ötödik gyermeket szüljön. Ő az én életem nagy ajándéka.

    - Egyik gyerek sem készül orvosnak?

    - De a legnagyobb gyerek orvosi egyetemre jár. 

    - Hogy látod a mai, orvosi egyetemre járó diákokat? Milyen orvosok válnak majd belőlük?

    - Jobbnak látom a helyzetet, mint amilyen az az utóbbi években volt. A mondás szerint minden rosszban van valami jó. Ebben én is hiszek. Sajnos az orvostársadalom jelen pillanatban az erkölcsi és anyagi megbecsülést illetően alul foglal helyet. Most nem a hálapénzt kikényszerítő, az orvostársadalom néhány százalékát kitevő rétegről beszélek, hanem a robotoló, rendes, becsületes orvosokról. Mivel csekély a megbecsülésük, a továbbtanulni szándékozók ma már nem azért jelentkeznek az orvosi egyetemekre, hogy pénzt keressenek. Ez pozitív szelekciót váltott ki. Úgy érzem, a mai orvosnak készülő fiatalság lehet, hogy nem olyan jól tanuló gárda, mert az aluljelentkezés miatt kisebb a válogatás, de biztos, hogy több bennük az elhivatottság, mint például a húsz évvel ezelőtti generációban. Ahhoz pedig túlságosan nehéz az orvosi egyetem, hogy valaki azért menjen oda, mert valahova mennie kell. Bízom a mai fiatal orvos-generációban és a jelenleg még egyetemen tanulókban.

    - Nem csak az anyagi, az orvosok erkölcsi megbecsülése sem túlságosan pozitív.

    - A társadalmi folyamatokban az orvosokkal szemben lezajlott negatív diszkriminációnak természetesen volt alapja. De sajnos sokszor egy rossz elront száz jó példát. Ez óriási problémát jelent, hiszen akkor a negatív tapasztalatot általánosítják. Csakhogy egy példát említsek: mivel a fizetések rendkívül alacsonyak, így azt hiszem, nem ítélhető el az az orvos, aki elfogadja a betegtől azt a pénzt, amit az saját magától, hálája jeléül ad. Azt azonban már igen, aki előre bemond egy árat, illetve bármi módon pénzt kényszerít ki a betegtől. Sajnos léteznek ilyen orvosok. De azt is tudjuk, hogy az emberek a rosszat előbb észreveszik, mint a jót. Egy ilyen rossz orvos-beteg élményhez, húsz, harminc jó élmény szükséges, hogy a korrekció megtörténjen. Ebben látom a baj gyökerét. Még határozottabban kellene az orvostársadalomnak kilöknie magából ezeket az embereket, mert felmérhetetlen károkat okoznak. Ha ez megtörténik, megtisztul majd a szakma és sokkal könnyebb lesz a társadalom felé különböző kérésekkel fellépnünk. Ezt próbálja az új kamarai vezetés sugallni. Most adott mindennek a lehetősége. És ha létrejön az öntisztulási folyamat, akkor ezt nem elfojtani, hanem támogatni kell. Ezen kívül a mindenkori politikai hatalomnak fel kell vállalnia az egészségügy problémáját, nem pedig rákenni mindent az orvosokra.