Családanya, családapa. A főiskolás korosztály tagjai talán már ízlelgették ezeket a kifejezéseket, de csak elvétve akadhat olyan hallgató, akinek a gyermekvállalás komolyan megfordult a fejében. Ők kivételek. Miután Lilla megtudta, hogy babát vár, és közölte a hírt Zolival, azon a három évvel ezelőtti napon teljesen másképp folytatódott az életük. Zoli mégsem habozott, amikor Lilla azt mondta neki, megtartja a kicsit, és feltette a kérdést, vele vagy nélküle kell-e felnevelnie?

Zoli: – Meg sem fordult a fejemben, hogy az utóbbi lehetőség mellett döntsek. Kinga mindent megváltoztatott. A középiskolában és a főiskola első évében ugyanúgy eljártam bulizni, mint a többiek. De amikor először láttam a kislányunk anyakönyvi kivonatában, hogy „Gondviselő neve: Müllner Zoltán”, rádöbbentem, hogy ezután nem élhetem a magam kis életét. Csak tőlünk kaphatja meg, ha szüksége van valamire, mi vagyunk a hibásak, ha bármiben hiányt szenved.

– Úgy látom, magától értetődő természetességgel bántok Kingával.

Lilla: – Terhességem ideje alatt Zoli nővére is állapotos volt. Ő öt héttel korábban szült. Ennyi időnk volt, hogy mindent begyakoroljunk. Miután Kinga megszületett, megkérdezte a védőnő, hogy eljöjjön-e segíteni fürdetni, pelenkázni? Már nem volt rá szükség. Mint minden mást, egy csecsemő ellátását is meg lehet tanulni. Csak nem szabad megrettenni a feladattól.

– Kinga nagyon eleven. Nem régóta beszélgetünk, de sokadszor álltál fel hozzá. Megszámoltad már, hogy egy óra alatt hányszor történik ez?

Lilla: – Nem kell mindig ennyiszer. Az éjszakák a kimerítőbbek. A fűtés miatt sokszor megszomjazik és felébred. Kap majd egy kis lámpát, amit felkapcsolhat és saját maga is tud inni. (Azóta már megkapta, és az édesapja szerint nagyon tetszik neki. – a szerző)

Zoli: – Kényszerhelyzet ez ebben a kis szobában, de alkalmazkodunk egymáshoz. Egy család vagyunk, ezért nem zavarjuk a másikat.

– Meddig lakhattok a kollégiumban?

Zoli: – Majdnem minden tárgyamat teljesítettem már. Múzeumpedagógia szakirányra járok, ezért a jövő év nyarán fejezem be a tanulmányaimat.

Lilla: – Tanító szakon végzős vagyok, magyaron harmadéves. Az a tervünk, hogy ha mindkettőnknek zsebében lesz a diploma, hazamegyünk Veszprém megyébe, valamelyikünk szüleihez. Három év múlva lejár a Lakáskassza takarékosságunk futamideje, ebből a pénzből talán továbbléphetünk.

Zoli: – Gyűjtünk a lakásra. Nyugdíjas szüleink havonta 20-30 ezer forinttal és élelmiszerekkel támogatnak minket. Emellett dolgozom: nyáron havi 60-70 ezret kerestem, de a szorgalmi időszakban is vállalok munkát. Annyi pénzt teszünk félre, amennyit tudunk. Az elmúlt egy év mérlege több mint félmillió forint. De nincs könnyű dolgunk; ötödévesként az új szabályok miatt már nem kapok semmilyen juttatást a főiskolától, így most anyagi gondjaink lettek.

- Komoly célokért kell küzdenetek, amik az emberek többségét sokkal később állítják próba elé. Nem fordult még meg a fejetekben, hogy elhamarkodtátok a házasságot és a gyerekvállalást?

            Lilla: – Anyu tizenhét, a nővérem tizennyolc évesen szült. Úgy gondolom, ha jön a baba, nem szabad arra gondolni, hogy éppen hány éves az ember.

            Zoli: – Hétvégén szüreteltem. Ott nem tudták, hogy megnősültem. Miután elmondtam nekik, megkérdezték, nem volt-e korai a házasság? „Hogy lett volna? Este hétkor kezdődött a ceremónia.”, válaszoltam. Húsz évesen lettem apa. Zsákbamacska volt a kapcsolatunk, hiszen körülbelül három hónapja tartott, amikor Lilla teherbe esett. De úgy tűnik, szerencsénk volt. Azóta mindkettőnkről sok negatívum kiderülhetett volna. Nem így történt.

            Lilla: – Még tudjuk őket titkolni. J

            – Egy nőnél (jó esetben) természetes, de Zoli, te mindig ennyire érzelmes voltál, emocionálisan közelítettél az élet dolgaihoz?

            Zoli: – Nem. Ezt is Kingának köszönhetem. És a tanító szak is hatással volt rám. Pedig azért jelentkeztem erre, mert „erős” középiskolába jártam, így nem voltak túl jók a jegyeim. De időközben nagyon megszerettem.

            – Hogyan nevelitek Kingát? Mire szeretnétek megtanítani?

            Zoli: – Mindarra, amit mi is kaptunk a szüleinktől: normális ember legyen. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni. Egyre könnyebb a dolgunk, mert már megérti, mit várunk tőle, és van annyi öntudata, hogy tudja, mit akar. Néha hisztizik, de minden gyerek ilyen. Jó, hogy nem hallgat csendben, hanem kiáll a jogaiért.

            – Ha van némi szabadidőtök, mivel töltitek?

            Lilla: – Elmegyünk például az egyik közeli vendéglőbe ebédelni. Enni nagyon szeretünk. Ha mi itthon és Kinga éppen a bölcsiben van, akkor beszélgetünk, tévézünk, olvasunk. Vagy alszunk.

            Zoli: – Nem tudom megmondani, mikor aludtuk ki magunkat utoljára. Az a vicces, hogy a hétvégéink sem szabadok.

            – Szeretnétek még gyereket?

            Zoli: – Mindenképpen legyen testvér! Kinga is örülne neki. Nagyon kedveli a babás képeket és az utcán minden gyereket észrevesz. Lilla császárral szült, ezért legfeljebb három gyermekünk lehet. Mindegy, milyen nemű lesz, de ha választani lehet, akkor (miután lányunk már van) fiút szeretnénk.

            – Tanulságos veletek beszélgetni, mert sok jó körülmények között élő, gondtalannak tűnő fiatal kilátástalannak tartja az életét, rajtatok pedig, akiknek mintha millió gonddal kellene nap mint nap megküzdenetek, nem ezt látom.

            Zoli: – Különböző nehézségekre hivatkozva sokan az abortuszt választják, ha megtudják, hogy babát várnak. De biztos vagyok benne, hogy az esetek nagy százalékában ezeket meg tudnák oldani. Nincs reménytelen helyzet. Erre mi vagyunk a legjobb példa.

            Lilla: – Kíváncsi vagyok, hogy azok, akik lemondanak a babáról, mit éreznének, ha látnák, hogy három évesen milyen lesz a gyermekük? Ha nehézség adódik, mindig van segítség. Az emberek jók.