Pillanatok alatt változhatnak meg életek örökre.

    A középkorú férfi arcát a két tenyerébe temetve ült a járdaszegélyen. Először sírt (ez tartott a legrövidebb ideig), ezután bánata kétségbeesett zokogássá mélyült, hogy könnye az ujjain átcsordogálva apró tócsává gyűlt előtte a betonon, majd néma csend következett. Az eddig lágyan fújdogáló szél is elült, nem akarta már felborzolni a férfi haját, mint ahogy a buliba igyekvő kamaszok teszik, ha tuti séróra vágynak. Nem, ennek az embernek ebben a pillanatban nem volt buli az élet. Ült ott mozdulatlanul, akár egy halott. Csakhogy ő élt. Látható remegés futott végig a testén. Talán épp ennek a gondolatnak a hatására. Egy újabb gondolat: és az az ember is él, aki néhány perccel ezelőtt a felesége halálát okozta.

    Felemelte a fejét, két tenyerét a térdére helyezte. Tekintetével engem keresett. Megvetést, majd másodpercről másodpercre fokozódó parázsló gyűlöletet láttam azokban a kék szemekben.

    Felállt. Lassan elindult felém az úttest túloldalára. Kikerülte a rendőrautókat, a rendőröket és a mentősöket. Nyugodt volt, akár egy profi pókerjátékos. Mozdulatai, arckifejezése semmit sem árult el a szándékairól. Most már a szemei sem. Nem tetszett ez a látszólagos közömbösség. Hirtelen baljós érzés kerített hatalmába: ez az ember most benyújtja a számlát.

    - Megölte a feleségem - mondta érzelem nélküli hangon, amikor odaért hozzám.

    Nyugtalanul körbepillantottam. Körülbelül három méterre állt a hozzánk legközelebbi ember. Egy mentős. Az egyik rendőr úgy öt méterre tőlünk épp telefonált. Gyorsan számolni kezdtem. Legalább két másodpercre lesz szüksége ahhoz, hogy az elmélyült beszélgetés közben felfigyeljen arra, hogy valami nincs rendben. Újabb két másodperc, amíg felméri a helyzetet. Pisztolyt ránt, céloz, tüzel; ez is legkevesebb két másodperc. Összesen hat hosszú másodperc. Ennyi idő alatt fél tucat embert is meg lehet ölni, nemhogy egyet.

    - A feleségem volt számomra a legfontosabb ezen a világon - folytatta.

    Arra gondoltam, vajon van - e nála fegyver? Egy kés, de akár egy csavarhúzó is megteszi; ilyesmi minden autó csomagtartójában megtalálható! Hogy ha használja, a rendőrök biztosan lelövik? Nem számít, ennek az embernek nincs vesztenivalója. Már nincs. Tettem róla, hogy így legyen.

    - Megölte - még ennyit mondott, azután odasétált a mentősökhöz.

    Tudtam, hogy azt tervezgeti, hogyan végezzen velem. Semmiben sem voltam még biztosabb egész életemben, mint abban, hogy ez jár a fejében. És azt is tudtam, hogy amint megtalálja a legmegfelelőbbnek tűnő megoldást, azonnal megvalósítja a tervét.

***

    Belegondoltak már abba, milyen érzés lehet, amikor valakiben megfogalmazódik a vágy: ölnöm kell? Tovább megyek: képesek megérteni, mi játszódhat le egy emberben, akinek a fejében kitörölhetetlenül ott a szándék, ölni akarok? Én tudom. Önök? A többségük valószínűleg nem. Megpróbáljam elmagyarázni?

***

    Hét évvel ezelőtt jó állásom volt. Igazgatóhelyettes voltam egy nagy cégnél és jogosan reménykedhettem, hogy hamarosan én foglalom el az igazgatói széket. A főnököm kedvelt, a beosztottjaim kedveltek, az üzletfelek kedveltek. De szép is a világ, nem igaz? A magánéletem is rendben volt; a feleségem épp gyermeket várt, emiatt kivirult, gyönyörűbb volt, mint bármikor, mióta ismertem. Nemrég költöztünk be egy elegáns, szép környezetben fekvő házba. Mi mást kívánhat még magának egy huszonkilenc éves fiatalember?

    Az életem azon a napon vett csikorgó fordulatot, amikor megtudtam, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Egy rosszulléttel kezdődött az egész, amit aztán még aznap egy újabb követett. A feleségem aggódott, én azonban nem vettem komolyan a történteket. Ő azt javasolta, keressek fel egy orvost, én hallani sem akartam erről a lehetőségről. Azt mondta, másnap ne menjek be dolgozni, pihenjek egy kicsit, én viszont nem akartam pihenni. Nem éreztem magam betegnek, és két röpke rosszullét egyáltalán nem bizonyíték arra, hogy a sok stresszen kívül más bajom is lehetne, érveltem. Majd csökkentem a kávék és a cigaretták számát, odafigyelek, hogy a hétköznapokon ne csak naponta egyszer étkezzek rendesen, mondtam, és szavaimat megerősítendő a mosogatóba öntöttem annak a pohárnak a tartalmát, amiben az aznapi sokadik kávém gőzölgött és töltöttem egy pohár narancslét.

    A következő héten azonban újra rosszul éreztem magam. Ezúttal egy kicsit én is megrémültem. Ez a rosszullét egészen más volt, mint a korábbiak. Húsz percbe telt, mire összeszedtem magam. Az irodámban voltam, ezért a feleségem nem tudta, mi történt. Úgy gondoltam, nem is fogja megtudni. Nem akartam, hogy még jobban aggódjon; egy terhes nőnek nyugalomra van szüksége. Elhatároztam, felkeresem az orvosom, kivizsgáltatom magam és majd csak akkor hozom fel újra a témát, ha már a kezemben lesznek a negatív leletek. De este megint rosszul lettem. Mire magamhoz tértem, az orvosunk, Mr. Dell már megvizsgált és közölte a feleségemmel, hogy azonnal kórházba kell kerülnöm. Amikor arról érdeklődtem, mi okozhatja a rosszulléteket, nem akart találgatásokba bocsátkozni, de elmondta, véleménye szerint komoly a baj.

    Vizsgálatok követték egymást, majd néhány nap múlva megszületett a diagnózis: rák. Nem érdemes sok szót vesztegetni arra, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy körülbelül két hónapom van hátra, amikor kiszámoltam, hogy valószínűleg már nem érem meg a gyermekem születését. Mindez érdektelen; annál is inkább, mivel ezeknek az érzéseknek a történet szempontjából semmi jelentőségük - mint látják, azóta is élek.

    Beindult az ilyenkor szokásos gépezet: elkészítettem a végrendeletem, amiben vagyonom örököseként a feleségemet és születendő fiamat jelöltem meg. A nevemen lévő vagyontárgyakat a feleségem nevére írattam, hogy megkíméljem a tetemes örökösödési illeték kifizetésétől. Bár újabb rosszullétekre egyenlőre nem került sor, kezelőorvosom, dr. Venning semmi jóval nem bíztatott. Én mindenesetre ragaszkodtam ahhoz, hogy amíg lehetséges, otthon akarom tölteni az időmet.

    Annak a részletezésétől, hogyan jöttem rá, hogy a készséges orvos, dr. Stefan Venning a feleségem szeretője, szintén eltekintek. Akkor már több, mint egy éve tartott a viszonyuk. Fél évvel korábban határozták el, hogy kiforgatnak a vagyonomból és együtt új életet kezdenek. Hogy kinek a fejéből pattant ki az ötlet, csupán jelentéktelen apróság. Az ugyan megzavarta a tervüket, hogy a feleségem időközben terhes lett, de természetesen nem akadályozta meg őket semmiben, csak késleltette kissé elképzeléseik megvalósítását. El kell ismernem, roppant ravasz tervet eszeltek ki. Bevallom, büszke vagyok erre. Igazi ellenfélnek tartottak, akit nem lehetett egy kezdetlegesen összetákolt sztorival lépre csalni. Nem viselem el, ha hülyének néznek. Ha fel sem merül a gondolat, hogy esetleg átláthatok a szitán.

    A tervük a következő volt: először is elhitetik velem, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Venning adta a feleségemnek azt a szert, amiből kisebb vagy nagyobb mennyiség ételbe vagy italba keverve enyhébb, illetve súlyosabb rosszullétet okoz. A kórházban egészen ,, véletlenül " épp hozzá kerültem. A vizsgálatok elvégzése után ő volt az, aki meghamisította a negatív leleteket. Ő volt az, aki sürgette, hogy amennyiben addig még nem került volna rá sor, a lehető leghamarabb készíttessem el a végrendeletem. Két hónapom van hátra, és az állapotom nagyon gyorsan romolhat, mondta. Az ő ötlete volt az a záradék is, amelyben kijelentettem, hogy ez a végrendelet megmásíthatatlan. Ezzel bármilyen későbbi módosítási lehetőséget lehetetlenné tettem, tehát bármim is van, a halálom után vagyonom jelentős részét mindenképpen a feleségem, a többit a fiam örökli majd. Tökéletesen be akarták biztosítani a jövőjüket, s az, hogy mindent a feleségem nevére írattam, nem volt elég. Nekem pedig eszembe sem jutott gyanakodni. Számomra mindössze a házam és az állásom maradt a régi életemből. A feleségem természetesen beadta a válókeresetet és hamarosan el is váltunk. Nem akadékoskodtam, nem gördítettem semmilyen akadályt a válás elé. Veszíteni tudni kell. Egyvalamit azonban nem voltam képes elfogadni: hogy a fiamat is maguknak akarták. Időközben megszületett Leo (a névválasztásba sem szólhattam bele, így a Leo nevet az ,, új " apuka, Venning adta a gyerekemnek). Azt tervezték, Washingtonba költöznek. Így azonban hatszáz kilométer választott volna el a fiamtól. El akartak szakítani tőle. Végleg. Az volt a szándékuk, hogy olyan legyek a számára, mint egy idegen, aki néhanapján pár órára látogatóba megy, ajándékokat visz neki, miközben anya és az ,, új " apuka, akik a világon mindennél jobban szeretik őt és csak a legjobbat akarják számára, a pokolba kívánja ezeket a látogatásokat.

    Ez felbőszített. Övön aluli volt. Gusztustalan.

    Ekkor határoztam el, hogy megölöm őket.

***

    Nem siettem el semmit. Mint ahogy azt már korábban is említettem, megtanultam, hogyan kell ölni. Fél évembe került, de biztosra kellett mennem. Ha rám terelődik a gyanú, a fiam állami gondozásba került volna. Ennek nem volt szabad bekövetkeznie. 

    Hogy viselkedtem ez alatt az idő alatt? Nem voltam dühös, nem kiabáltam a telefonban, nem követeltem a jogaim. Nem borultam ki. Látszólag közömbös voltam. Nem érdekelt, mi történik körülöttem. Minden energiámmal a nagy napra készültem. Addig csiszolgattam a tudásom, tökéletesítettem a tervem, amíg elérkezettnek nem láttam az időt a cselekvésre. És megtettem, amit tennem kellett. Egy sajnálatos autóbaleset tett pontot dr. Stefan Venning és egykori feleségem életére. Soha senki fejében nem fordult meg a gyanú, hogy esetleg nekem is közöm lehet az ügyhöz. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, tökéletes bűntény.

***

    A fiam ma hét éves. Már most igazi férfi. Azt hiszem, nagy csatáink lesznek, ha felnő.

    Az eltelt évek alatt én lettem a cég igazgatója. Sikerült annyi pénzt félretennem, amiből biztosítani tudom a fiam jövőjét, és talán nekem sem lesznek komolyabb anyagi gondjaim. Hogyan is fogalmaztam korábban? De szép is a világ? Igen, valahogy így. Az utóbbi időben tényleg kezdek hinni ebben. Csakhogy valami mindig közbejön. Megfigyelték már?

    Nem tudom, honnan került elő az a nő. A gépkocsivezetők ezekben az esetekben szoktak úgy fogalmazni, hogy a semmiből bukkant elő. Túl késő volt már, hogy elkerüljem a balesetet. Nem hajtottam gyorsan, még a megengedett legnagyobb sebességnél is lassabban vezettem, mégis meghalt. A percek alatt kiérkező mentők sem tudtak rajta segíteni. Azt mondták, egy ilyen gázolást általában túlél az ember. De neki komoly belső vérzése volt.

    A helyszínelő rendőrök megállapították a baleset tényét, majd miután azonosították a holttestet, értesítették a férjet. A többit már tudják. Mindez tegnap történt. Nem érzem magam vétkesnek, de ez nem változtat a tényen, az érzésen, hogy egy embernek én okoztam a halálát (természetesen jogosan mondhatják, hogy korábban megöltem a feleségem és dr. Venninget is. Megértik, ha azt mondom, ez nem számít. Talán kíméletlenül hangzik, mégis ezt érzem: a cél szentesíti az eszközt. Ugye ismerik a mondást?). És nem változtat azon sem, hogy a férje meg akar ölni. Elveszített valamit, és most úgy érzi, semmilye sem maradt. Mindenki másképp reagál egy ilyen helyzetben. Számára ez az érzés bosszút szült. Cselekvésre késztet. Meg kell ölnie, hogy tovább élhessen. Így talán el tudja majd viselni a történteket. Mintha hét évvel ezelőtti önmagamat láttam volna tegnap annak a férfinak a személyében. A szereplők, a körülmények mások, de a lényeg ugyanaz. A vágy: ölni kell.

    Pillanatnyilag egyetlen dolgot tudok: nem akarok meghalni. Önöm mit tennének a helyemben? Mit tennének meg a számukra legdrágább emberekért? A fiamnak szüksége van rám és nekem is rá. Ez az alaphelyzet. Ebből következik minden. Vagyis felelevenítem a gyilkolásról tanultakat. 

    Tehát? Értik, miért nem tehetek mást?