Anya és lánya
Kleinhappel Miklós 2005.06.13. 08:07
Az anya magához vonta 12 éves lányát. Meg kell tennie. Minél előbb.
- Figyelj, kicsim - kezdte. - Emlékszel, amikor arról kérdeztél, mit dolgozom, mert az iskolában nem tudtad megmondani?
A kislány elszomorodott. Emlékszem, de nem akarok emlékezni, mondták a szemei.
Az osztályteremben arról beszélgettek a gyerekek, hogy milyen büszkék a mamára és a papára. Az egyik fiú azt mondta, a papája nagyon fontos ember, utakat épít. Egy másik mamája orvos. Ahogy hallgatta az osztálytársait, egyre inkább azt kívánta, hogy minél előbb érjen véget a beszélgetés. Az egyik kislány aztán elkottyantotta, hogy ő sohasem beszél a szüleiről. Tudta, hogy mindenki őt nézi, s úgy érezte magát, mint aki kivégzőosztag előtt áll - minden szem egy - egy puskacső, amik arra várnak, hogy elsüljenek, minél nagyobb kárt okozva. Ekkor sírva kironaht a teremből. Anyja mondott ugyan valamit a foglalkozását illetően - apja régen meghalt -, ő azonban nem értette, hát annyiban hagyta a dolgot. Anya azt mondta, bizonyos dolgokhoz kislány még. Biztos ez is egy ilyen dolog. Ekkor aztán újra megkérdezte.
- Emlékszel még, mit mondtam akkor? - kérdezte az anyja.
Bólintott, majd lehajtotta a fejét. Szégyellte magát.
- Azt mondtam, hogy nem azért választottam ezt a foglalkozást, mert választhattam. Azért választottam, mert szegények vagyunk.
Ismét bólintott. Megjelentek az első könnycseppek a szemében. Anyja kedvesen beszélt, a szavak mégis nagyobb sebeket ejtettek, mint bármilyen szidás.
- Azt mondtam akkor - folytatta a nő -, hogy férfiakkal megyek el. Együtt vagyunk egy ideig, ők kifizetnek, így keresek annyit, amiből szűkösen megélünk.
A kislány felemelte a fejét. Szemei könnyben úsztak, a könnycseppek vékony patakocskában csorogtak le az arcán.
- Nem akarom, hogy ezt csináld, mama! - mondta. - A szomszéd... Mrs. Rogers azt mondta...
Ezen a ponton sokáig nem tudott túljutni. Minden eddiginél erősebben sírt. Valósággal rázta a sírás.
- Azt mondta - folytatta -, kilenc hónap alatt bármi megtörténhet, és lehet, hogy sohasem fogom megtudni, hány apám van.
Kimondta végre! Ismét hatalmába kerítette a sírás. Néhány perc után aztán kissé megkönnyebbült.
- Most oda jutottunk, hogy nem elég, amit keresek - folytatta az anyja. Arca nem árult el semmit az érzelmeiből. Nem árulhatott el semmit. - Tudod, édesem, te is egyre nagyobb leszel, egyre több olyan dologra van szükséged, amire korábban nem volt, én sem fiatalodom, ezért már nem keresek annyit, mint korábban...
Itt mégis megakadt. Pedig azt hitte, menni fog. Úgy próbálta csinálni, ahogy az ő anyja csinálta annak idején. Lehet, hogy ő edzettebb volt? Neki nem ment olyan könnyen.
- Ezért neked is rész kell válalnod a munkából - mondta. - Én majd vigyázok rád, mindig melletted leszek. Nem engedem, hogy mindenre rávegyenek, de meg kell tenned. Értem is és magadért is...
***
16 évesen a kislánynak már nem volt szüksége szülői felügyeletre.
Egy nap autó fékezett előtte. Leereszkedett az ablak és egy kopasz, fekete férfi dugta ki a fejét a keletkezett résen. A lányra vigyorgott. Előtűntek sárga, szuvas fogai. Amaz megvetéssel nézte. Mintha érezte volna a férfi szájából áradó túlvilági bűzt - legalábbis képzelete így azonosította az élményt - pedig a köztük lévő öt méteres távolság ezt teljesen lehetetlenné tette. A férfi arcát számtalan elgennyesedett pattanás borította. Borostás volt és ápolatlan.
- Kicsikém, gyere csak ide! - szólította meg.
A lány néhány lépéssel közelebb lépett.
- Egy középkorú hölgy szokott itt állni, őt keresem. Barna, hosszú haj, elég csinos.
- Ő az anyám - felelte a lány.
- Igazán? Remek! Én egy bár tulajdonosa vagyok. Már figyelem egy ideje. Tetszik. Alkalmaznám. Beszéljünk egyenesen: megvenném.
A lány az autó mellé lépett. Rámosolygott a férfira.
- Kétezer dollár most és tisztességes napibér - mondta lényegretörően.
A férfi kiállított egy csekket és a lánynak adta.
- Holnap kezd, ha megfelel - mondta a lány, miközben átvette a férfitől a névjegykártyáját.
- Tökéletes.
A férfi felhúzta az ablakot és elhajtott. A lány a kocsi után nézett, majd hazaindult. Büszke volt magára, hiszen üzletet kötött. Jó üzletet. Mindkettőjük érdekében. Az a sok kiadás...
|