Mint az alacsony növésű emberek általában, a lelke mélyén mégis önbizalomhiányban szenvedett. Csakhogy ez nála egészen más forrásból táplálkozott, mint a sorstársaié. Ahogy az irodaház egyik helyiségében ülve eszébe jutott gyermekkorának legsötétebb időszaka, úgy érezte, mintha valaki átállította volna a légkondicionálót. Fázott. És... félt. Saját maga számára is hihetetlen volt, mégis félelmet érzett. Még ennyi év után is! Bár ez nem volt azonos azzal, ami azt a bizonyos négy évet végigkísérte, ettől mégsem érezte magát jobban.

Egy nála három évvel idősebb fiú abban az időben megkeserítette az életét. Michael Flemmingnek hívták. Korához képest igencsak fejlett volt, a tizenkét éves Morris szemében már-már felnőtt férfi. Rendszeresen megverte, hetente legalább kétszer, hiába próbált kitérni az útjából. Arra mindig vigyázott, hogy ennek a –ahogy ő fogalmazott– ,,kis szórakozásának” ne maradjon látható nyoma Morris testén. Megfenyegette, ha eljár a szája, egy életre megkeserüli – neki ennyi elég volt ahhoz, hogy hallgasson. Megpróbáltatásainak az vetett véget, hogy Flemming apja másik városban kapott munkát, így a család elköltözött. Azóta nem hallott róla, most azonban úgy tűnik, ugyanarra az építési területre fenik a fogukat. Tehát időközben Flemmingből is építőipari szakember vált. S mint ahogy azt egy kis nyomozás után megtudta, cége az évek során egyre jövedelmezőbbé vált. A sors furcsa fintora, hogy most újra keresztezik egymás útját. Persze neki nem feltétlenül kell ezt így megélnie, nem igaz? Éppen itt az ideje, hogy végre törlessze az adósságát! Hogy Flemming örökre elássa magát az üzleti életben. Ahogy lassan körvonalazódni kezdett a nagy ötlet minden apró részlete, Morris félelme úgy párolgott el. Mintha sohasem érezte volna. És már nem is fázott. Sőt, kifejezetten kellemesen érezte magát!

***

Flemming úgy tűnt, semmit sem változott. Nagydarab volt, erőteljes, viszont Morris számára már nem tűnt rémisztőnek. Azonnal belement a találkozóba az elhagyott mellékút mellett, pedig egy másik államból kellett iderepülnie. Arcán felsőbbrendű vigyorral szállt ki a kocsijából.

– Nocsak, a kis Morris –mondta.– Nagyon megleptél ám, amikor felhívtál. Nem a titkárnőd, hanem személyesen te! Biztosan fontos a dolog, gondoltam rögtön. Vagy csak hiányzott már a jó öreg Flemming?

– Arról a földterületről van szó, amire te is igényt tartasz – válaszolt Morris remegő hangon. Igyekezett nem túljátszani a szerepét.

– Az enyém lesz –jött az ellentmondást nem tűrő felelet.– Ezt telefonon is megbeszélhettük volna. Elfelejtetted már, hogy nem kerekedhetsz fölém?

– Csak figyelmeztetni akarlak, hogy befolyásos ember vagyok. Ha nem akarod, hogy veszíts...

– Pofa be, te törpe! –förmedt rá Flemming. Közelebb lépett. Szemei szikrákat szórtak. – Most érzem csak, mennyire hiányzott nekem a mi kis szórakozásunk. Emlékszel még rá?

Az ütés hatalmas erejű volt. Morris háttal a földre zuhant. Úgy érezte, mintha bombát robbantottak volna az orrában. Talán el is tört? Valami a nyakára csöpögött. Vér…

Flemming megragadta, és mint egy játék babát, felemelte.

– Nagyon feldühítettél, tudod?