A lépcső tetejére érve jobbra kanyarodott és a második ajtóhoz lépett. A hálószoba. Az elemlámpát a bal kezébe vette át és lassan lenyomta a kilincset. Benyitott.

    A hálószobában az ágy melletti asztalkán kis asztali lámpácska világított. A gyilkos azt is tudta, hogy az ágyban alvó nő retteg a sötétségtől, ezért ezt a lámpát mindig felkapcsolva hagyja. Csak így képes arra, hogy elaludjon. ,,Az éjszakának fura teremtményei vannak”, mondta egyszer a férfinak. Ő pedig megpróbálta meggyőzni róla, hogy nem így van, de nem járt sikerrel. Talán, mert ő maga sem hitt abban, amit mondott. Az éjszakának valóban fura teremtményei vannak…

    Kikapcsolta az elemlámpáját és közelebb lépett az ágyhoz. Egy lépés. Majd még egy. Szíve egyre intenzívebben dolgozott. Izgult? Dehogy! Az a fajta kellemes borzongás volt ez, ami akkor járja át az embert, amikor például egy rémfilmet néz. Csakhogy ezúttal ő tartja kézben a szálakat, ezért sokkal mámorítóbb az érzés.

    Az ágy mellé lépett. A nő gyönyörű volt. Több éve ismerte már, mégis minden egyes alkalommal, amikor találkoztak, rácsodálkozott erre a szépségre. Ő volt a második legszebb nő, akit ismert (ismerte, de erről más nem tudott). A legszebb a felesége volt… Kíméletlenül görcsbe rándult a gyomra, ugyanakkor azt is érezte, hogy csupán a gondolatra is mennyei, addig soha nem tapasztalt érzés keríti hatalmába. Bizonyos dolgokat nem sokáig halogathat már… De most… Most itt van, és semmi sem ronthatja el az örömforrásnak ezt a fajtáját. A második legjobb dolgot, ami megtörténhet vele.

    Két keze lassan a nő nyakára fonódott. Még nem fejtett ki erőt, nem szorította meg, néhány másodpercig csak élvezte a nő bőrének melegét, nyaki erének lassú lüktetését. Majd hirtelen olyan erővel kezdte szorítani a áldozata nyakát, amennyire csak képes volt. A nő megrándult a kezei között, heves haláltusába kezdett, de néhány mozdulat után el is ernyedt. Nem tudta, mennyi ideig fojtogatta a nyakát, ezt soha nem tudta. Csak akkor hagyta abba, amikor kitisztult a feje. Szíve és pulzusa újra a normális ritmusban vert.

    A hálószoba ajtajához lépett és gondosan becsukta. Lesétált a lépcsőn, kilépett a házból, és mielőtt hazahajtott volna a kocsijával, az egyik út menti szemétgyűjtőbe hajította a kesztyűjét.

    A gyilkos egy időre visszavonult rejtekhelyére.

    Egy rövid időre.

*    *    *

    Chad Ilbert hazafelé tartott, amikor csörögni kezdett a telefonja. Látta, a felesége keresi. Gondterhelten felsóhajtott.

    - Szia, kicsim. Mi a baj?

    - Láttad a híradót? –kérdezte a nő bevezetés nélkül. Nyugtalan volt a hangja, sőt, kissé talán hisztérikus is. Ez új fejlemény volt. Eddig nem volt semmilyen hisztériára utaló jel.

    - Nem, hiszen az egész napomat a tárgyalóteremben töltöttem.

    Miközben beszélt, Chad indexelt és az útpadkára hajtott. Túlságosan nehéz nap állt mögötte ahhoz, hogy képes legyen a vezetésre és a felesége megnyugtatására is koncentrálni. Az az átkozott Blank bíró minden energiáját kiszívta. De végül mégis bebizonyította, hogy a kábítószer-kereskedelemmel vádolt fickó ártatlan. Annyira nyilvánvaló, hogy a társa rá akarta terelni a gyanút, hogy megússza az egészet. Nehéz csata volt, de megnyerte. Az ilyen pillanatok miatt szereti annyira a védőügyvédi hivatást.

    - Újra ölt –folytatta az asszony.- Nemrég hallottam a tévében. Állítólag már a déli híradóban is bemondták.

    - De azért remélem… remélem, jól vagy?

    Meglehetősen szerencsétlen mondat volt, de ennél jobb kérdés pillanatnyilag nem jutott eszébe. Ilyen lenne egy kiváló védőügyvéd? Ilyen típusú mondatokkal bizony nem nyerne meg egyetlen pert sem!

    - Igyekszem uralkodni magamon, de úgy érzem, egyre kevésbé sikerül. Szerintem komolyan el kellene gondolkodnunk azon, hogy elköltözünk a környékről, Chad. Vagy költözzünk másik városba. Számos alkalmas hely van a környéken.

    - Nem gondolod, hogy túlreagálod a dolgokat? Néhány biztonsági intézkedés reális lépés, de a költözés – ráadásul másik városba!

    - Ez az őrült korombeli nőket gyilkol…

    - Tudom.

    - …a környéken élő nőket…

    - Ezt is tudom.

    - …és nem szeretnék én is sorra kerülni. Ezt ugye, megérted?

    - A legújabb áldozat is…

    - Itt lakott, igen.

    - Úristen!

    - Még nem végeztek el minden vizsgálatot, de a rendőrség szóvivője azt nyilatkozta, valószínűleg két nappal ezelőtt történt a gyilkosság. Ugyanúgy megfojtották, ahogy a többi hat nőt. A házvezetőnő talált rá. A gyilkos semmi nyomot nem hagyott, ami alapján elindulhatnának. Eddig nem találtak egyetlen szemtanút sem. És borítékolom, hogy az előző esetekhez hasonlóan most sem találnak majd semmit, ami közelebb juttatja őket a megoldáshoz. Ez a fickó nagyon jól tudja, mit csinál, és hogy azt hogyan vigye véghez úgy, hogy aztán bottal üssék a nyomát. Ez az…

    Itt megakadt, a megfelelő szót kereste.

    - Ember, Tiffany. Bármilyen ravasz, akkor is csak egy ember. És hibázik majd.

    - De én ezt nem akarom megvárni, Chad! –hallotta, ahogy a felesége minden energiájával igyekszik visszafojtani a sírást.- Nem akarom, hogy egy nap én is úgy végezzem, mint azok a nők.

    - Megrendeltem a riasztót, amit kiválasztottunk. Holnap jönnek és fel is szerelik.

    - De addig is…

    - Addig is mindig melletted leszek. Holnap nem megyek be dolgozni. Már mindent megbeszéltem Justinnal. Átveszi az ügyeimet.

    - Igen? –kérdezte szipogva.

    - Igen. Minden rendben lesz, ne aggódj.

    - Most sietsz haza, ugye?

    - Fél órán belül otthon leszek.

    - Jól van, akkor várlak.

    Bontotta a vonalat és mielőtt újra elindult volna, bekapcsolta a rádiót. Az állomáskereső segítségével rövidesen talált egy olyan adót, ahol éppen híreket mondtak. A környéken fogható helyi adóról lévén szó, természetesen a sorozatgyilkosnak szentelték a legnagyobb teret. Felidézték a korábbi gyilkosságokat és az új ügy legfrissebb fejleményeiről is beszámoltak. Chad kikapcsolta a rádiót és elindult. A felesége félelmei természetesen nem alaptalanok. Kicsit talán túlzóak, de nem alaptalanok. Viszont holnap felszerelik a riasztót, addig pedig ő is otthon lesz. Nem történhet baj.

*    *    *

    A gyilkos kibámult az ablakon. Az éjszakát tanulmányozta. A csillagos eget (ezen az éjszakán valamilyen különleges oknál fogva rengeteg csillag volt az égen; talán ez is annak a jele, hogy ez egy különleges éjszaka?), a város fölött elterülő sötétséget.

    ,,Az éjszakának fura teremtményei vannak.”

    Nem viselt mást, csak egy alsónadrágot, így állt a nyitott emeleti ablak előtt karba tett kézzel. Kintről hűvös levegő áramlott be, mégsem fázott. Éjszaka, hűvös, halál. A halál hűvös, ebben biztos volt; és a hűvös kellemes. De vajon sötét is? Nem volt biztos benne, hogy szerencsés dolog a halált az éjszakához hasonlítani. A halál örömet okoz, és ami ilyen, ahhoz nem társítható a fekete szín.

    ,,Az éjszakának fura teremtményei vannak.”

    Ezt a mondatot nem ő mondta, de tökéletesen egyetértett vele. Ő is az éjszaka egyik teremtménye? Ebből következően fura is? De csak az emberi gondolkodás tarthatja furának! Vajon honnan ered ez a különösség? És miből táplálkozik? Két lényeges kérdés, amire eddig még nem találta meg a választ. Megérzései vannak csak evvel kapcsolatban, de ezek még nagyon kevesek a megoldáshoz.

    Mélyet szívott a friss, illatos éjszakai levegőből. Majd kifújta az elhasznált levegőt. Az égre pillantott és számolni kezdte a csillagokat. Az utóbbi napokban minden éjjel elkezdi számolgatni őket. Soha nem ér a végére, de minden egyes nap később hagyja abba a számolást.

    ,,Az éjszakának fura teremtményei vannak.”

    Vajon ő már elmondhatja magáról, hogy éjszaka teremtménye?, tette fel újra a kérdést. Hogy ez a tény pontosan mit jelent, milyen jogokkal és kötelességekkel jár, azt most hagyjuk. Ez már a következő lépcsőfok. De vajon az éjszaka teremtménye? Vagy még ugyanolyan ember, mint mindenki más? Érezte a testében dúló harcot. A fülétől a lábujja hegyéig mintha pezsgett volna az egész teste. Ma talán eldől minden. Várta már az eredményt, ugyanakkor kicsit tartott is az új helyzettől. De inkább várta, mint tartott tőle. A gondolatra mosolyra húzódott a szája. Hol bujkált eddig személyiségének ez az oldala? Miért éppen most került felszíne? Még ezt a kérdést sem volt képes megválaszolni.

    A hálószoba ajtajához lépett. Tett egy lépést, és bent is volt a szobában. Sötét volt, hiszen az ablakokon a függönyök miatt nem tudott behatolni a csillagok fénye. De nem is volt szüksége semmilyen fényre. Évek óta aludt már ebben a hálószobában, vaksötétben sem rúgna bele az ágy lábába vagy menne neki az éjjeliszekrénynek. Becsukta a szoba ajtaját és az ágyra feküdt. Nem takarózott be, hiszen még mindig nem fázott. Amikor mennie kellett, sohasem fázott. Valami (eddig ismeretlen anyag?, dolog?) fűtötte a testét. Ahogy a korábbi gyilkosságok előtt, ezúttal is hevesen dobogott a szíve. Tehát még ma ölni fog? Sohasem tervezte meg előre a gyilkosságokat. A leendő áldozatot természetesen előre kiszemelte, és ha mennie kellett, ment. Nem tiltakozott, nem hadakozott. Talán képes lett volna rá, talán felül kerekedhetett volna és visszatérhetett volna abba az életbe, amit azelőtt élt, hogy gyilkolni kezdett volna. De ez az élet sokkal izgalmasabbnak tűnt.

    A mellette fekvő nő felé fordult és szinte azonnal elöntötte a testét annak az érzésnek a hulláma, ami a gyilkosságokat kísérte. Beleszagolt a nő körül lévő finom illatfelhőbe. A hajába. A legszebb, legtökéletesebb nő az életében. A felesége. Eddigi áldozatai csak apró töredékek voltak a nagy műből. A legfontosabb alkotóelem még hiányzik a nagy műből.

    A mámorító érzés visszavonult. Csak a foszlányai maradtak. Hanyatt feküdt az ágyon, be is takarózott. Úgy tűnik, még nem jött el az idő. Lehunyta a szemét, de a testében dúló harc tovább folytatódott. Hamarosan befejőződik a játszma és minden eldől.

    Chad Ilbert az oldalára fordult és hamarosan elaludt.