- Halló - mondta.

    Ismeretlen férfihang válaszolt.

    - Holnap meg fog halni! - suttogta. Mint amikor valaki egy titkot súg a másik fülébe.

    - Tessék?

    - Holnap meg fog halni! - hallotta újra a kísérteties hangot. Egész teste libabőrös lett.

    - Kivel beszélek?

    Semmi válasz.

    - Azt hiszem... azt hiszem itt valami tévedés történt - hebegte aztán.

    - Nincs itt semmiféle tévedés - hallotta a vonal túlsó végéről. - Az életben nincs biztosabb dolog a halálnál.

    - De...

    - És maga holnap meg fog halni!

    A másik letette. Az asszony még fél percig mozdulni sem tudott a döbbenettől. Csak ezután tette a helyére a kagylót. Testén - mint villám a viharos égen -, újra végigfutott a hideg. Félni kezdett. ,, Holnap meg fog halni! "; mit jelentsen ez? Ki játszik vele? Mit akarnak tőle? Miért...

    Újra megcsörrent a telefon. Nem fogom felvenni! Nincs az a pénz, amiért újra felveszem! Aztán mégis felvette, ám előtte a kezébe fogta a kést, amivel korábban a salátán dolgozott. Így egy kicsit biztonságban érezte magát. Ám ahogy a pengén megcsillant a konyhát megvilágító lámpák fénye... Jó isten! Olyan erővel hajította a kést a konyha legtávolabbi sarkába, ahogy csak bírta. A szerszám kivágott egy darabot a vakolatból ( borotvaéles volt; ugyanilyen könnyedén vágna ki egy darabot az emberi testből is, gondolta ), majd a padlóra zuhant.

    - Halló.

    Reszketett a hangja. Testét hőhullámok öntötték el: egyik pillanatban tűzforró, a másikban jéghideg. Jéghideg... mint egy hulla.

    - Holnap meg fog halni!

    Újra az a suttogó férfihang.

    - Mit akar? Mit akar tőlem?

    Szinte sikított. Már nem tudta türtőztetni magát.

    - Holnap... meg... fog... halni! - hallotta a didaktikus stílusban előadott mondatot.

    Ezúttal nem várta meg, hogy a másik szakítsa meg a vonalat, ő maga tette le a kagylót. Olyan erővel csapta azt a készülék másik feléhez, hogy az egész berendezés kis híján leesett a falról. Aztán egy pillanattal később be is fejezte, amit elkezdett: letépte a falról a telefont, kirántotta belőle a zsinórt és ugyanabba az irányba hajította, ahova korábban a kést is. Zihálva állt, gyorsan, kicsiket lélegezve vette a levegőt, szíve a torkában dobogott és azzal próbálkozott, hogy megnyugtassa magát. Nehezen ment, hiszen tudta nagyon jól, azzal, hogy megakadályozza, hogy az az idegen fel tudja hívni, az eredeti problémát még nem oldotta meg. Ettől még ,, holnap meg fog halni ".

    Újabb telefoncsörgés. Hitetlenkedve meredt a konyha túloldalán romokban heverő telefonra. Ez nem lehet igaz! Dehát tönkretette! Csak néhány másodperc eltelte után jutott el a tudatáig, hogy ezúttal a nappaliban lévő készüléket hallja. Nem fogom felvenni, határozta el magát. Ezúttal tényleg nem. A nappaliba ment, felkapta a kis asztalkáról a telefont és ebből is kirántotta a zsinórt. Most nem hajította el a készüléket, hanem visszatette a helyére. Végre. Most már talán nyugodtan tud gondolkozni. Leült a kanapéra és... Telefoncsörgés! De nem rémült meg, hiszen a táskájában lévő mobil csörrent meg. Biztosan Steve az, a férje. Az ő hangja majd megnyugtatja. S talán együtt kitalálnak valamilyen megoldást. Steve mindig mindenre megtalálja a megoldást.

    - Halló.

    Néhány másodpercnyi csend, majd: - Holnap meg fog halni!

    Azonnal megszakította a vonalat. A kijelzőn megjelenő telefonszám szerint egy utcai telefonról kezdeményezték a hívást. Mint aki tüzes vasat szorongatott, úgy ejtette ki a kezéből a mobilt. Minden erejét beleadva a mozdulatba rátaposott. Majd még kétszer. Apró darabokra törte a kis telefont. Ha eddig volt is némi reménye arra nézve, hogy csupán ártatlan tréfa áldozata, most ez is szertefoszlott. Titkos a mobilszáma, egy unatkozó kiskamasz azt nem tudhatta meg.

    A konyhába ment és miután a jegyzettömbről letépett egy lapot, hogy el ne felejtse, ráírta a mobil által kijelzett telefonszámot. Most már legalább van némi támpontja, hogy kideríthesse, mi is történik vele. A lappal a kezében újra a nappaliba indult és forgatni kezdte a telefonkönyvet. Az utcai telefonok számainak listáját böngészte, míg rá nem akadt arra a számra, amit felírt.

    - Istenem!

    Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, amikor meglátta a szám mellett a címet. Az az utcai telefon mindössze egy sarokra van a házától! Ami azt jelenti, hogy az illető itt ólálkodik a környéken! Nem húzza meg magát, nem óvatoskodik. A faliórára pillantott: a pontos idő 22:44. Hol lehet Steve? Már itthon kellene lennie! Ha hihet a telefonálónak, még hetvenhat percig nem esik baja. A helyiségben csak egy kis lámpa világított egy körülbelül két méteres sugarú kört bevilágítva. Azon túl az árnyékok most még mélyebbnek tűntek. Még baljóslatúbbnak. Nem szabad, hogy ilyesmi járjon a fejében! Cselekednie kell! Valamit csinálnia kell, különben éjfélig belebolondul a várakozásba. Kezdetnek talán megfelelő lépés lenne, ha elmenne ahhoz a telefonhoz, ahonnan nemrég az utolsó hívást kezdeményezték. Rémisztő ötlet! Hiszen annak a férfinak nyilvánvalóan semmi vesztenivalója, ezért nem fordít különösebb figyelmet arra, hogy teljes homály fedje a kilétét. 22:45. Még hetvenöt perc. Habozott, mert félt, ugyanakkor tudni akarta, ki játszik vele és miért. Az utóbbi érzés volt az erősebb. Legalábbis pillanatnyilag, ám ez éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne hagyja el magát. 

    Hideg szél és eső csapott az arcába, amikor kilépett a házból. Megborzongott. Jól tudta, nem a hideg miatt. Még jobban a fejére húzta a sapkáját és elindult. Határozott léptekkel haladt előre, igyekezett nem áldozatként viselkedni, holott ahogy teltek a percek és mind közelebb került az éjfél, egyre inkább annak érezte magát. Bár nem tudta, kit keressen, miközben lépkedett, fél szemmel az utcán tartózkodó férfiakat figyelte, hátha megpillantja azt, aki hívogatja. Talán megérzi, ha a közelében lesz. Nem így történt.

    Mikor megpillantotta a telefont, ösztönösen lelassította a lépteit. Majd megállt. A készüléket most nem használta senki. Odalépett. Egy ragasztószalag darabbal a kagylóra ragasztott cédulán vörös színű betűkkel nyomtatott üzenet állt: HOLNAP MEG FOG HALNI! Az utolsó, halni szóból három vércsepp hullott alá.

    Szinte öntudatlanul kezdett rohanni. A következő néhány perc történéseit teljes homály fedte, csak arra eszmélt fel, hogy becsapja és kulcsra zárja maga mögött a háza bejárati ajtaját. Szúrt az oldala, szíve majd' kiugrott a helyéből, alig kapott levegőt - a telefontól hazáig tartó utat minden energiáját mozgósítva tette meg. Minden bátorsága elpárolgott. Rettegett.

    Épp a kabátját vette le, amikor csengettek. Rémülten az órájára nézett: 23:07. Jelent ez valamit? Egyáltalán nem volt benne biztos. 

    - Ki az? - kiabált ki. Ezt a két szóból álló mondatot még képes volt úgy kimondani, hogy nem bicsaklott meg a hangja. 

    - Mrs. Higgins - jött a halk válasz a vastag faajtó túloldaláról.

    Megkönnyebbülten felsóhajtott. Kinyitotta az ajtót.

    - Miben segíthetek, Mrs. Higgins? - kérdezte az idős, madárcsontú nőt immár kissé nyugodtabban, de azért a válla fölött át - átnézve, nem közeledik - e valaki. Egy férfi. Hogy megölje. Persze egy jól irányzott lövéssel ezt távolról is megteheti...  

    Szomszédja zavart pillantásokat küldött felé. Láthatóan nem tudta, hogyan is kezdje a mondandóját. És valószínüleg azt is észrevette, milyen zaklatott állapotban áll az ajtóban.

    - Nagyon furcsa ez az egész, kedveském - mondta végül. - Épp lefekvéshez készülődtem, amikor csörögni kezdett a telefon. Roppant furcsa hívást kaptam néhány perccel ezelőtt.

    - Ne haragudjon, de elég késő van már, nem térhetnénk a lényegre?

    Kicsit talán ingerültebben beszélt, mint ahogy azt akarta, de most egyszerűen nem volt türelme más furcsa telefonjainak a történetét meghallgatni. Épp elég volt neki a sajátja.

    - Rátérek, persze, hogy rátérek, kedveském. Az a férfi... Azt mondta, jöjjek át és adjam át az üzenetét. Azt mondta, mondjam meg, hogy holnap meg fog halni. Suttogó hangon beszélt, először azt hittem, rosszul hallok, de aztán megismételte. Holnap meg fog halni. Szóról - szóra ezt... Kedveském, jól van?

    Elájult. Úgy csuklott össze, mint egy marionettbábú.

*

    Csak két hét után ment be először a munkahelyére. Addig otthon töltötte a napjait. Pihent. Az osztályon mindenki tudott arról, miért hiányzott. Minden kollégája együttérzéséről biztosította és egymás után ajánlották fel, ha bármiben segíthetnek, számíthat rájuk. Remélte, nem kell élnie a segítségükkel. Most már nem. A rendőrség két hete vizsgálódott a titokzatos telefonok ügyében, de nem tudták azonosítani a hívót. Leleményes fickó volt. Viszont azóta, hogy a Mrs. Higginst, a szomszédját felhívta, nem jelentkezett. Pedig az otthoni és a mobiltelefonszáma újra élt. És ő is. Mégcsak kísérletet sem tett senki, hogy bármilyen kárt okozzon benne. Ígyhát úgy döntött, itt az ideje, hogy ott folytassa korábbi életét, ahol akkor este a konyhában, a saláta elkészítése közben abbahagyta. Ízléstelen, ugyanakkor remekül kidolgozott tréfa áldozata lett, és persze túlreagálta a történteket; erre a következtetésre jutott.

    A reggeli értekezleten kiderült, azokat az üzletkötéseket, amelyekért korábban ő volt a felelős, egyik kollégája kapta meg. Dehogy éppen Baker! Mások persze nem tudtak a kis háborújukról. Szerencsétlen egybeesés, hogy pont Bakerre esett a vezetőség választása. Vagy talán...

    Baker arcát tanulmányozta, minden más megszűnt körülötte. A férfi tekintete elégedettséget sugárzott, arcán felsőbbrendű vigyor ült. Ránézett. Még szélesebbre húzódott az a vigyor; Baker kivillantotta hófehér, hibátlan fogsorát. Majd ajkaival szavakat kezdett formálni: ,, Holnap meg fog halni! ", olvasta le a férfi szájáról. Úgy érezte, minden ereje elhagyta. Baker újabb csatát ( jelentős csatát ) nyert azzal, hogy két hétre eltávolította az irodából. A legjobb amit most tehet, hogy minden eshetőségre felkészülve már az értekezlet után elkezd állást keresni.