- Utolsó éves hallgatóként a Zala megyei Letenyén töltöttem egy hónapos tanítási gyakorlatomat, amikor felhívott a rektor, hogy kapuvári gimnáziumban tanári állás vár rám, ezért az általa megadott időpontban jelenjek meg az iskolában.

    - Kapuvárra érve a vasútállomáson buszra szálltam, ami bevitt a város központjába. Idegen voltam, azonnal észrevettek. Valaki érdeklődött, mi járatban vagyok a városban? Mondtam, hogy a helyi gimnáziumban tanítok majd és a kollégiumban kaptam szállást. ,,Az lehetetlen, mert nincs kollégium”, mondta ez az ember.

    - Délután négy óra volt, az iskolában néhány diákon kívül csak az iskolatitkárt találtam. Időközben megérkezett az igazgató is. Kiderült, hogy német szakos tanárt vártak, nem engem. Még örültem is, hogy visszamehetek a tanítási gyakorlatra. De ha ott vagyok, maradjak, mondták.

    - Másnap órát tartottam egy negyedikes osztályban. Közölték, hogy májusban már érettségiztetnem kell. Azonnal a mélyvízbe kerültem tehát. Akkor láttam például életemben először naplót. És este az igazgató már számon kért, mert nem jól töltöttem ki.

    - Szállást a gimnázium épületében kaptam, a kézimunkaszobában. Napközben odajártak a lányok kézimunka anyagokért, éjszaka ott aludtam. Egy varrógép volt az asztalom. Volt még egy ágyam, amit cukorgyárból leselejtezett vászonnal terítettek le (korábban a cukrot szűrték vele), ezzel takaróztam be. Puritánsága ellenére szívemnek kedves hely volt az a kis helyiség. Több, mint húsz évig Gadányi szobának hívták.

    - Kis gimnázium volt a kapuvári. Minden évfolyamon két osztálynyi diák tanult. Mindenkit tanítottam. Soha nem fordultak elő fegyelmezési problémák. Ők örültek, hogy ott tanulhattak, én pedig boldog voltam, hogy taníthattam őket. Ez az időszak egész pályámra szólóan meghatározta a tanulókkal való kapcsolatomat. Mindegyikükre emlékszem, olyan volt a kapcsolatunk, hogy nem alakult ki bennem, hogyan lehet megharagudni rájuk. Azt hiszem, sehogy.

    - Fiatal tanár voltam, ezért minden plusz munkát rám bíztak. Abban az időben a szombat is munkanap volt. Az idősebb, családos kollégák korán hazamentek. Nekem hatodik órám is volt. Utána el kellett kísérnem a tanítványaimat a menzára, majd két órán át tanulószobán voltunk. Fél hatkor kötelező filharmónia előadáson vettünk részt.

    - Szigorú rend uralkodott az iskolában. A tanároknak az óraközi szünetekben is a tananyaggal kellett foglalkozniuk. Az igazgató nem nézte jó szemmel, ha valaki például kávézott. Megjegyezte, hogy egy munkahelyen nincs kaszinózás, mindenki kávézzon otthon, este. Minden tekintetben rend uralkodott. Tanárokat, diákokat egyaránt rászoktatott, hogy egy iskolának esztétikusnak, tisztának is kell lennie. Ma is azt vallom, hogy csak ott lehet igazán eredményes munkát végezni, ahol ezek a körülmények adottak.

    - Szinte együtt éltem a diákokkal. Klubot, zenekart szerveztem, a TSZ-ben kukoricát törtünk, krumplit válogattunk, hogy a munkáért kapott pénzen vehessünk például egy dobot. Férfi és női focicsapatunk is volt. A vasárnapok ilyen tevékenységekkel teltek. Rengeteg élménnyel gazdagodtam; örök élményforrás volt a labdarúgás. Történt egyszer, hogy mérkőzés közben egy lakodalmas menet vonult el az oldalvonal mellett. Az egyik hátvédünk valamilyen megjegyzést tett a koszorúslányra. Én csatárként távolabb játszottam, csak arra lettem figyelmes, hogy a koszorúslányok rugdalják a jobbhátvédünket. De miután lecsillapodtak a kedélyek, folytatódott a mérkőzés, amit 5:0-ra meg is nyertünk.

    - Azóta is tartom a kapcsolatot az iskolával. Az egykori diákokat ma nagymamákként, nagypapákként látom viszont. Sokuknak a Berzsenyi Dániel Főiskolán végzett a gyereke, vagy idejár az unokája. Elmondhatom, szép pályát választottam. Ha újra kezdhetném, ugyanezt az utat járnám végig a maga örömeivel, bánataival, nehézségeivel, sikereivel. Sokszor felteszik a kérdést, hogy mit csinálnék másképp. Semmit, válaszolom ilyenkor, hiszen mindig azt csinálhattam, amit szerettem.

    - Sokszor eszembe jutnak a régi idők, nosztalgiázom. Ez gyakran abból áll, hogy elutazom Kapuvárra. Ilyenkor az emlékekből töltekezem. Ez az egyik legfontosabb regenerálódási módszerem.

    - Február 16-át is a városban töltöm. Az egykori igazgató ma kilencven éves. Készített nekem egy régi fényképekből álló albumot, ez lesz az ajándékom. Azokat a kollégákat, akik még élnek, meghívom ebédre. Az ottani barátaimat és néhány kedves tanítványt is várok majd. Finom étel és ital mellett élményeket, tapasztalatokat cserélünk és örülünk, a viszontlátásnak.