- Mi szerettél volna lenni, ha felnősz?

    - Énekesnő. De ez a pálya elakadt az énekkarnál.

    - Az általános iskola után merre vitt az utad?

    - Harmadikos koromtól tanultam franciául, ezért a Deák Ferenc Gimnázium haladó francia tagozatos osztályába jelentkeztem. Mindenki orvos a családban, ezért volt egy rövid ideig tartó sztrájkperiódusom, mondván majd én megmutatom, hogy más pálya is van a világon. Harmadikos koromban azonban magától értetődő volt, hogy fakultatív tantárgyaknak a fizikát és a biológiát választom; ezek voltak a felvételi tárgyak az orvosi egyetemre. De a szüleim soha nem kényszerítettek ebbe az irányba, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

    - Minek volt köszönhető a változás?

    - A szüleim természetesen otthon is beszéltek orvosi témákról, amikből gyerekként én csak annyit értettem, hogy egy néninek vagy bácsinak valami baja van. Ezek után érdekelt, mi lett velük, és mindig megkérdeztem, sikerült - e meggyógyítani őket. Ahogy cseperedtem, egyre érdeklődőbbé váltam. Foglalkoztatott, mi miért történik, meg szerettem volna érteni, hogy működik az ember szervezete. A másik ok: mindig olyan foglalkozást szerettem volna választani, ahol emberekkel kell bánni.

    - Belgyógyászként dolgoztál. Miért éppen ezt a területet választottad?

    - A belgyógyászat nagyon sok tantárgyban megjelent. Leginkább az emésztőrendszerrel kapcsolatos dolgok érdekeltek, ezért egyenes út vezetett ebbe az irányba.

    - Aki gyerekkorában csak azért evett, mert belediktálták az ételt...

    - Az óvodában még étvágygerjesztő gyógyszert is kaptam. Anyu azt szokta mondani, ha valaki nem élvezetből eszik, akkor legalább a létfenntartó ösztön parancsának engedelmeskedve tegye. Én egyszerűen elfelejtettem enni. Szállóige vált abból, amikor egyszer felhívott és megkérdezte, ettem - e ma. Miután igennel válaszoltam, azt akarta tudni, mit. Teát, mondtam. Néhány másodpercnyi döbbent csend után felvilágosított, hogy azt isszák. Ekkor körülbelül 23 éves voltam. Azóta a ,,teát eszem" elterjedt kifejezés a családban.

    - Mi jellemzi az orvosokat belülről, a kör közepéről nézve? A betegek általában nem éppen hízelgő jelzőkkel illetik az egészségügyet és az a szakmában dolgozókat.

    - Ez azért nagyon jó kérdés, mert számomra különösen fontos a téma. Borzasztóan bánt, hogy az orvosoknak általánosságban nem jó a megítélése a betegek részéről. Dühít, amikor valaki kíméletlenül kritizálja az orvosokat. Ilyen esetekben azt szoktam mondani, menjen el egy városi kórházba, töltsön el ott két hetet, és teljesen másképp látja majd a helyzetet. Nem szabad elfelejteni, az orvosok nagyon rossz körülmények között, kevés megbecsülés mellett, folyamatosan hatalmas stressznek kitéve igen kemény munkát végeznek. Lehet, hogy a beteg úgy érzi, vele nem úgy viselkedtek, ahogy kellene, hiszen mindenkinek a saját baja a legfontosabb. De számos beteg van egy osztályon. Ennek ellenére a legtöbb orvos igyekszik a lehető legjobb ellátást biztosítani. Szakmai szempontból világviszonylatban nagyon jó helyen állnak a magyar orvosok.

    - Melyek azok a dolgok, amelyek bántanak, dühítenek?

    - Az igazságtalanság és a kétszínüség, amelyeket kisgyerekkorom óta képtelen vagyok tolerálni. Ebben az esetben kiállok magamért éppúgy, mint azokért az emberekért, akik fontosak számomra. Tisztelettudó vagyok, türelmes, ha nem piszkálnak, én sem piszkálok másokat, viszont ha igen, előbb - utóbb odamegyek és leülök az illetővel, és adott esetben nagyon kemény beszélgetésre is sor kerül.

    - Ez a keménység az élet egyéb területein is jellemző rád?

    - Igen: céltudatosságban, hogy a munkámban megpróbálom a legjobb szakmai teljesítményt nyújtani, tudok küzdeni, ha valamit el akarok érni.

    - Az egyetem elvégzése után másfél évig dolgoztál orvosként. Hogy érezted magad?

    - Remekül, hiszen egyetemi klinikán szerettem volna dolgozni, ezért nagy örömömre szolgált, hogy az I. számú Belgyógyászati Klinikán kaptam állást. Ez a klinika specializálódott a belgyógyászat azon területére, amely annyira vonzott.

    - Televíziós karriered hogyan, mikor indult?

    - Óvodás koromtól minden ünnepélyen állandóan szerepeltettek, még az egyetemi búcsúbeszédet is én mondtam. Ebben nőttem fel. Dolgoztam az iskolarádióban. Egyik gimnáziumi tanárom azon túl, hogy tanított, a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójában is dolgozott. Mivel tudta, hogy érdekelt ez a terület, szólt, amikor szerkesztőket és műsorvezetőket kerestek. Ott azonban olyan volt a munkabeosztás, amit nem tudtam összeegyeztetni a tanulással, ezért amikor egy új magazinműsor indulását tervezték a helyi kábeltévéhez, hívtak, és én váltottam. A Magyar Rádió Szegedi Stúdiójában is dolgoztam néhány évig, szintén szerkesztő - műsorvezetőként.

    - Sohasem gondoltál arra, hogy egyszer majd televíziós szeretnél lenni?

    - Számtalanszor gondoltam rá, de az orvosi pálya számomra mindig elsőbbséget élvezett. Arra viszont nem számítottam, hogy a televíziózás ennyire fontos szerepet játszik majd az életemben. Emiatt inkább az orvosi egyetem mellett másoddiplomáztam is, egészségügyi közgazdász és menedzser képesítést szereztem. Nagyon jól éreztem magam a klinikán is, eszembe sem jutott, hogy felhagyjak a gyógyítással.

    - A Tv2 hogyan talált rád?

    - Elég sok rendezvény műsorvezetésére felkértek Szegeden. Egy egészségügyi intézmény megnyitóján készült az a felvétel, amiről CD - romos sajtóanyag készült. Ez Pánczél Andrea kezébe került, akinek felkeltettem az érdeklődését. Ezért küldtem el az önéletrajzomat és néhány műsorvezetői munkámat videokazettán.

    - Milyen érzéseket keltett benned ez a lehetőség?

    - Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Nagyon boldog voltam, hogy megtalált ez az ajánlat, de egyúttal igen nehéz döntéshelyzetbe is kerültem, hiszen minden Szegedhez kötött. A férjemmel éjszakákat beszélgettünk át erről a témáról.

    - Melyek voltak azok a dolgok, amik átbillentették a mérleget?

    - Egyrészt, hogy a férjem budapesti, itt él a családja, ezért nem voltunk teljesen egyedül egy idegen városban. A másik, hogy erre a megkeresésre nem lehetett azt mondani, én majd jönnék egy év múlva. Két választásom volt: bevállalom, vagy örökre elmegyek mellette. 27 éves voltam akkor, ezért azt gondoltuk, mivel a diplomáim biztos pontként már a kezemben vannak, adnom kell magamnak egy esélyt. Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy nemet mondok, majd egy életen át verem a fejem a falba a rossz döntés miatt.

    - A szüleiddel mikor beszélted meg a történéseket?

    - Amikor megszületett a döntés, hogy költözünk. Teljes ellenállást vártam, ehelyett mindketten azt mondták, bár nagyon örülnek annak, hogy orvos vagyok, de mint gyereküknek, nem tudják tiszta szívből azt tanácsolni, maradjak a pályán. Pedig mindazt, amit a saját szakterületükön el lehetett érni, ők elérték. Országosan elismert szakemberek.

    - Ha döntéshelyzetbe kerülsz, mi a fontosabb, a dolgok érzelmi oldala vagy a racionalitás?

    - A racionalitás. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy érzéketlen vagyok, de annak ellenére, hogy nagyon intenzívek az érzelmeim, a racionális énem többször kerekedik felül. Úgy érzem, két lábbal állok a földön. 

    - Másfél évig dolgoztál orvosként, majdnem ugyanennyi időt, két évet töltöttél már el a Tv2 - nél. Orvosnak voltál jobb vagy most televíziósnak?

    - Nagyon nehezet kérdeztél. Teljesen más a két pálya. Az orvostudomány az a terület, ahol mindig úgy tűnik, csak a töredékét tudod. Ezért nem érezheted azt, hogy jó vagy. Évek múlva is ki kell nyitni a könyvet és meg kell nézni, mit ír. Egy orvos nem tudja magát hitelesen megítélni. Pozitív visszajelzéseket természetesen kaptam, voltak sikereim, elismerték a munkámat és az eredményeimet.   

    A televíziózásban az ember próbál az egyéniségéből minél többet átadni a nézőknek. Amikor a Tv2 - höz jöttem, azt mondtam, szakmai kérdésekben három ember véleményére adok feltétel nélkül. Tőlük maximálisan elfogadom a jó és a rossz kritikákat is.

    - Ki az a három ember?

    - Az egyik a férjem, mert képes arra, hogy elfogulatlanul véleményt nyilvánítson. A másik Bernát György hírigazgató, a harmadik, és legfontosabb, a beszédtechnika tanárom, Dibusz Éva. Ő úgy emberileg, mint szakmailag fantasztikus. Ebben a szakmában sokszor megesik, hogy ha azt mondják, jó vagy, tudni kell, hogy valamit rosszul csinálsz. Ha összehúzott szemmel néznek rád és nem olyan kedvesek veled, akkor kezdheted gyanítani, talán jól végzed a munkád.

    - Azt már tudjuk, kik azok az emberek, akikben feltétel nélkül megbízol. Saját magadban is?

    - Hajlamosabb vagyok a kishitűségre, és arra, hogy kritizáljam magam, minthogy azt mondjam, milyen jól csinálok mindent. De megvan ennek a jó oldala is, hiszen ezek a periódusok előbbre visznek.

    - A férjedet úgy tudom, az egyetemen ismerted meg.

    - Igen. Idővel találtunk csak egymásra. Rajtam kívül már mindenki észrevette, hogy érdeklődik irántam. Amikor azonban ez megtörtént, azt vettem észre, hogy fülig szerelmes vagyok. Nagyon hamar, egy nónap után össze is költöztünk. Bő egy év múlva házasodtunk össze.

    - Mit kell tudnunk róla?

    - Ő orvos, öt évvel idősebb nálam. Olyan ember, akivel le tudom és le is akarom élni az életemet. Komoly, felelősségtudó férfi. Egy nőnek szerintem nagyon jó érzés, hogy rá meri bízni magát a párjára; bekötött szemmel is követném bárhová. Igazi társ: azon túl, hogy a szerelmem, a legjobb barátom is.

    - Ennyi korkülönbséget tartasz ideálisnak?

    - Soha nem voltak ilyen kikötéseim. Ezt az öt évet megfelelőnek találom. Úgy érzem, a korosztályomnál komolyabb vagyok, ez mindig is így volt. Korán, már a gimnáziumi éveim alatt kialakult az értékrendem. Szükségem van arra, hogy fel tudjak nézni arra a férfira, aki mellettem van. Legyek rá büszke, tanuljak tőle. Egy idősebb, ezáltal érettebb emberben ezek a tulajdonságok nagyobb valószinűséggel találhatók meg.

    - Melyikőtöknek könnyebb a másikkal?

    - Szerintem nekem könnyebb dolgom van vele. Nem gondolom, hogy minden pillanatban egyszerű eset vagyok. Érzem, néha problémás tudok lenni. Nagyon sok időt kell rám szánni, rengeteg szeretetre van szükségem. Ha úgy érzem, valamit meg kell beszélnem vele, akkor nincs az az elfoglaltság, amire azt mondom, elfogadom, hogy fontosabb nálam és majd fél óra múlva beszélünk.

    - Mikor készültem erre a beszélgetésre, elolvastam néhány rólad szóló cikket. Az egyikben azt mondtad, többször előfordult, hogy hideg nőnek tituláltak. Ezzel szemben én egy kedves, mosolygós embert ismertem meg, akinek a társaságában egyáltalán nem fázom. Miért is vagy te hideg nő?

    - Nehezen barátkozom, nyílok meg és fogadok a bizalmamba embereket. Nagyon be tudok zárkózni, és ez nyilván érződik. Emiatt mondják azt, hogy hideg vagyok. De ha valaki úgy közelít, hogy közvetlen, látom rajta az őszinte érdeklődést, akkor nyitott vagyok. Sohasem voltam az a típusú ember, aki egy munkahelyen, társaságban a középpontban van. Nem passzolok a csapatot alkotó, nevetgélő, csevegő lányok közé, akik tíz perc után már mindent tudtak a másikról.

    - Bánod?

    - Nem, mert sohasem közösítettek ki. Előfordult ugyan, hogy egy kicsit rosszul éreztem magam emiatt. De később rájöttem, meg kell találnom azokat az embereket, akik illenek hozzám és akikben én is megtalálom azokat a közös jellemvonásokat, amik összeköthetnek bennünk.

    - Barátságaid emiatt gondolom nem felszínes kapcsolatok.

    - Valóban nem. Próbálom minél nagyobb találati aránnyal felismerni azokat az embereket, akikben meg lehet bízni és őket magam mellett tartani.

    - Sikerül?

    - Úgy érzem, igen. Elég jó emberismerőnek tartom magam.

    - Műsorvezetőként elegáns kosztümben láthatunk, most szintén elegáns, de könnyed ruhadarabokat viselsz. Szerinted a külsejét tekintve milyennek kell lennie egy nőnek?

    - Alapvetően nőiesnek. Aztán finomnak, ízlésesnek. Hiszen ezért vagyunk nők és a férfiak ezért férfiak. Nem értem, ha egy nő más stílust képvisel.

    - És a belső értékek?

    - Családcentrikusnak, családösszetartónak, jó társnak és nem unalmasnak, változatosnak. Folyton törekedni kell arra, hogy az ember a választott férfi érdeklődését fenntartsa.

    - Hogyan maradhat egy nő izgalmas, változatos?

    - Nem szabad, hogy a belesüppedjünk a hétköznapok szürkeségébe. Ezt a luxust senki sem engedheti meg magának. Próbálok nem unott, befásult lenni, külsőleg is tetszeni a férjemnek. Igyekszem minden nap megtalálni azokat a dolgokat, amik feldobnak. És ha egy ember jól érzi magát, az már nem unalmas.