NYME SEK HÍRLEVÉL

V. évfolyam 47. szám 2008.09.26.

Kifutó kurzusok, befutó problémák

Az iskolakezdés kapcsán újra reflektorfénybe kerültek azok a tanév közben látszólag szunnyadó problémák, amelyek megoldása a szakemberek véleménye szerint egyre égetőbb feladat hazánk gazdaságának, társadalmának helyreállítása érdekében.

            „Tudják, hogy rossz, de a minisztérium, valamint a kormány felé alig-alig vagy egyáltalán nem képviselik az álláspontjukat”, válaszolja érdeklődésünkre egy a felsőoktatásban dolgozó oktató, amikor a főiskolákon, illetve egyetemeken a tanárok között, a bolognai rendszerrel kapcsolatosan uralkodó hangulatról faggatjuk. Mindez egyebek mellett azért beszédes, mert szeptemberben kezdték meg utolsó, harmadik évüket azok a diákok, akik a korábbi négy, illetve öt éves képzések kifutását követően immár európai keretek között vesznek részt a felsőoktatásban. Jövő júniusban tehát olyan hallgatók ezrei veszik majd át diplomáikat, akik nem lehetnek tisztában végzettségük munkaerő-piaci értékével. Ahogy prof. dr. Gadányi Károly, a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ elnök-rektorhelyettese a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ) Vas Megyei Szervezete által Vasegerszegen, a nyugat-dunántúli régió vállalkozóinak képviselői, valamint helyi MGYOSZ-tagok részvételével a közelmúltban megtartott találkozón fogalmazott, beláthatatlan következményekkel jár az a helyzet, amit a bolognai rendszerben elsőként végző, képesítésüknek megfelelő munkát követelő hallgatók gazdaságra „zúdulása” okoz.
            „Legfontosabb sorskérdésünk ma az oktatás”, mutat rá Hoffmann Rózsa, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) parlamenti frakció, valamint az Országgyűlés Oktatási Bizottság (OB) tagja. Kérdéseinkre reagálva kifejti: felül kellene vizsgálni a bolognai rendszert, melyet Európa egy országában sem vezettek be ennyire elhamarkodottan és egyöntetűen. „Zűrzavaros átmeneti állapot, valamint finanszírozási hiányosságok jellemzőek ma a felsőoktatásra. Az elmúlt tíz évben mintegy megnégyszereződött a felsőoktatási hallgatói létszám, ami önmagában örvendetes, a fejlett világhoz történő felzárkózásunkat segíti, de az intézmények költségvetése változatlan maradt. Elszegényedtek főiskoláink és egyetemeink, ebből adódóan pedig az oktatók minden szempontból lerongyolódtak, holott ők a színvonalas oktatás legfőbb garanciái”. Az OB tagja hangsúlyozza, a negatívumok sora ezzel nem ért véget. A szakakkreditációkat formálisnak és bürokratikusnak tartja, a minőség-ellenőrzést nehézkesnek. „Van ugyan néhány látványos épületbővítés, ám az intézmények, illetve a karok sok esetben nem a tudományosság, valamint a kutatás szakmai szempontjait figyelembe véve, hanem leginkább anyagi megfontolások okán hoznak különféle döntéseket. Nincs összhang az oktatás és a kutatás között, nem támogatják és ismerik el kellően az oktatók kutatói tevékenységét, akik ekképp szakmailag nem fejlődnek. Az újabb rendelkezések azt helyezik előtérbe, melyik felsőoktatási intézménybe jelentkeznek első helyre a leendő hallgatók, nem az a fő szempont, hogy a rendszer a gazdaság számára megfelelő szakembereket képezzen. De a gyakorlati képzések hiánya a legfájóbb”. A KDNP-s képviselő arra is felhívja a figyelmet, hogy évről-évre alacsonyabb a felsőoktatási intézményekbe felvett hallgatók tudásszintje. „Sokrétű ez a probléma. Szoros a kapcsolat az érettségi, valamint az egyetemi felvételi reform között. A főiskoláknak és egyetemeknek most egy rangsor alapján kell a legjobbak közül választaniuk – azon jelentkezők táborából, akik tudása évek óta romlik, mert olyan érettségi vizsgán kell megfelelniük, amely nem készteti őket komoly erőfeszítésre. Rossz az az érettségi rendszer, amelyben például egy történelem érettségit az általános iskola nyolcadik osztályába járó gyerekek (akik nem is kiválóságok) többnyire jó eredményekkel meg tudnak írni. Joggal tehetjük fel a kérdést: mit csináltak a gyerekek négy évig a középiskolában? A baj egyik gyökere tehát a 2005-ben, az egyetemi szféra és az Országos Közművelődési Tanács tiltakozása ellenére bevezetett érettségi rendszer, amelyről talán már az oktatási miniszter is kezdi belátni, hogy elhibázott”.
            Az oktatás színvonala nélkül nem képzelhető el gazdasági növekedés, nyilatkozta hírlevelünknek Járai Zsigmond egykori MNB-elnök (Tudásalapú társadalomra van szükség – NYME SEK Hírlevél, 2008/36. szám). A szakember által vezetett befektetési konzultációs tanács (további tagjai Chikán Attila és Bánki Frigyes) nyár elején véglegesítette azt az anyagot, amelyben azt vizsgálták, hogy a befektetők miért nem jönnek Magyarországra? Az oktatással kapcsolatosan megállapították, a magyar oktatás nem azokra a szakmákra képezi a rendszerben lévőket, amelyekre a munkaerőpiacnak szüksége van, illetve nincs összhang a gazdaság igényei és a képzés szerkezete között. Járai a részletekről szólva kifejti: „Ahhoz, hogy az állam több pénzt fordíthasson az oktatásra, az egészségügyre, a szociális kiadásokra, újabb bevételekre kell szert tennie. El kell érni, hogy a magyar tőke ne külföldön hasznosuljon, valamint hazánkba kellene csábítani a külföldi tőkét. Magyarországon jelenleg 3,8 millióan dolgoznak, míg a hozzánk hasonló adottságokkal rendelkező Csehországban 5 millióan. Az aktív korú munkaképes lakosság mindössze 57 százaléka munkavállaló, arról nem is beszélve, hogy ezek nagy része az állami szektorban dolgozik, melyet valójában azok tartanak el, akik a magánszektorban ténykednek, így az adatok még kétségbe ejtőbbek. Munkahelyteremtés nélkül pedig nincs gazdasági növekedés, így többletbevétel sem”.
            Hasonlóan vélekedett dr. Pogátsa Zoltán közgazdász–szociológus is (Multikra épít a magyar second hand kapitalizmus – NYME SEK Hírlevél, 2008/29. szám), aki ezen kívül úgy látja, az oktatásnak nem ad impulzusokat a foglalkoztatási alrendszer – igaz, ha így lenne, a rossz szabályozás következtében annak nem kellene reagálnia erre. „Az állami alrendszerek egyszerűen nem működnek, mert nem fenntarthatók, nem hatékonyságelvűek és nem konszenzuálisak”, hangoztatta.
            Dr. Manherz Károly, az Oktatási és Kulturális Minisztérium felsőoktatási és tudományos szakállamtitkára hírmagazinunknak adott interjújában elmondta (SEK: egységben a tanárképzés elmélete és gyakorlata – NYME SEK Hírlevél, 2008/20. szám), az elkövetkezendő három évben átalakul a képzési szerkezet, megtörténik az átállás a többciklusú képzésre. „A működés és a szolid fejlesztés feltételei adottak. A felsőoktatást igazán nyitottá és rugalmassá az új mesterszakok és a szakirányú továbbképzési szakok tehetik, de ma még a folyamat kezdetén vagyunk. A gazdaság, a munkaerőpiac igényeire is e képzési formákkal lehet válaszolni”.
            Hoffmann Rózsa a fentiekhez hozzáteszi: a problémák mellett ráadásul az iskolának társadalmi okok miatt napjainkban fel kell vállalnia számos olyan feladatot, amelyeket korábban a családokban oldottak meg. A közelmúltban történt agressziós esetek rámutattak, milyen bonyolult problémák előtt áll az iskolarendszer. „A gyermekek körülbelül fele olyan környezetben nő fel, ahol nem kap egészséges nevelést, nem kapja meg a szükséges lelki táplálékot, erre az iskolán kívül pedig nincs máshol intézményes lehetőség. Ehhez viszont nem adottak a körülmények, miközben a társadalom elvárja az intézményektől, hogy neveljék meg a problémás gyerekeket. Ellenmondásos, frusztrált a helyzet. A pedagógusok majd eldöntik, tudják-e, illetve akarják-e vállalni ezt a megváltozott szerepet, de jövőt építeni a családok ’gyógyulása’ nélkül nem lehet”, zárja szavait a képviselő.

(Kleinhappel Miklós)