Vinczeffy Adrienne-el legfeljebb egyórás beszélgetést terveztünk, aztán háromórás lett belőle. Nem véletlen, hogy észrevétlenül elszaladt az idő. A tanárnő vérbeli pedagógusként tartja ébren a figyelmet, legyen szó tanóráról vagy interjúról. Szeret tanítani, mondja. Élő, a tanárt és a diákot is építő, közvetlen emberi kapcsolatról lévén szó, napjainkban ezt tartja az egyetlen nagy hatású tevékenységnek. Bár úgy tűnik, sodródott a pályáján, kockázatokat is hajlandó vállalni. És ha álmodunk, álmodjunk nagyot, vallja, hiszen nagy segítséget jelent a mindennapokban, ha elengedjük a fantáziánkat. Hogy esetleg semmit sem valósítottunk meg az álmainkból? Sebaj, legalább kijátszottuk magunkat.                 

– Amikor telefonon időpontot egyeztettünk, azt mondta, hogy ha ,,nem jön közbe semmilyen dráma”, akkor nem kell elhalasztanunk a találkozónkat. Mire gondolt?

– Aki a művészvilágban él, másképp éli meg az életet, mint az, aki nem. Ezért sarkítottabban fogalmaz. Az én értelmezésem szerint akkor áll elő ez a nem hétköznapi értelemben vett tragikus helyzet, ha hirtelen két perc alatt nyolc feladatot kell megoldani. A Zenei Tanszéken egyébként folyamatosan dráma van, hiszen ez hozzátartozik a mindennapjainkhoz.

– Úgy tűnik, hogy megtalálta a helyét, hiszen amióta befejezte a tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneakadémián (a mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen), a főiskolán dolgozik.

– A hivatásom ideköt. Mindig pontosan tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. Korán kiderült, hogy zenei tehetségem van, ezért zenei általános iskolába kerültem. Ennek dacára úgy döntöttem, nem leszek zenész. Semmi bajom sem volt a szakmával, más ok miatt határoztam így. De folyamatosan tanultam zenét, játszottam zenekarban. A mai Szent István Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ami abban az időben az egyik legerősebb reál-gimnázium volt. Azért nem zeneművészetiben, mert az előbbiben a zeneoktatás annyira túlsúlyos, hogy a közismereti tantárgyakat kevés óraszámban tudják tanítani. Így ,,kívülről” mentem felvételizni az akadémiára. Csak egy év múlva, a következő próbálkozás után vettek fel. Nem szerettem volna karnagy lenni; a zongoratanárom javaslatára írtam ezt a jelentkezési lapra. A felvételin azonban rádöbbentem, hogy ezt az utat kell járnom. Ötödéves voltam, amikor a Pszichológiai Diákkör titkáraként a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolára jöttünk, hogy tanulmányozzuk az itteni pszichológia-oktatást. Akkor ajánlották fel a karvezetés tanári állást.

– Az életrajzában azt olvastam, hogy az egyházzene a fő kutatási területe. Miért ezt választotta?

– Ez sem az én döntésem volt, hanem adódott egy lehetőség, ami egyezett az igényemmel. Korábban is felmerült az egyházzene szak alapításának a gondolata, de ez éppen akkor realizálódott, amikor tanszékvezető lettem. Addig jobban kedveltem a kortárs zenét, ám egy zenésztől az egyházzene sem idegen, hiszen az emberiség zenetörténetének nagy része ebből áll. Mielőtt tanítani kezdtem, beleástam magam a témába. Majd lassan életformává vált számomra az egyházzene. Természetesen kibomló munka lett belőle, aminek a csúcsa a hét részesre tervezett A magyar egyházzene évszázadai című, mintegy tíz éve készülő CD-sorozat, aminek most jelent meg a hatodik darabja.

– Úgy tűnik, hogy szeret sodródni az árral.

– Nem én vagyok a kékszemű lányka, aki nézelődik a városban és az magával sodorja! Ez a feladat sodrása. A feladatok akkor is jönnek, amikor nem akarjuk. Ha nem akasztják meg, akkor az életpálya magától megy. Csodálom, néha irigylem, de nem értem azokat az embereket, akik nem veszik észre az újabb és újabb teendőket.

– Azért nem változtatott, mert mindig megtalálták a kedvére való feladatok, vagy mert volt/van Önben egyfajta félénkség?

– Nem szoktam összegezni, hogy meddig jutottam. Számos alkalommal változtathattam volna az életemen, de mindig úgy éreztem, hogy itt jó dolgok történnek velem. Alapvetően hűséges típus vagyok. Nem törekedtem többre, csak arra, hogy amit éppen csinálok, az a lehető legjobb legyen. Az elvégzett feladatok hozadékaiból épült a pályám. Lépkedtem rajta, nem építettem.

– Szerencsés embernek tartja magát? 

– Összességében igen, a részleteket tekintve nem. De nem hiszek a mázliban, a szerencsében. A szüleim arra neveltek, hogy nincsenek megoldhatatlan feladatok, semmit sem lehet félbehagyni, és nem lehet csak azért odébbállni, mert besokalltam. Vállalni kell a választások és a döntések minden hozadékát. A szörnyű sorson való tépelődés számomra morálisan elfogadhatatlan. A diákjaimnak is azt tanítom, hogy minden reménytelennek tűnő helyzeten változtatni kell, azt jóra kell fordítani. Ez kegyetlenül nehéz is lehet, máskor egyszerűbb, de semmiképpen sem szabad feladni.

– A mázliban nem, de akkor miben hisz?

– Ha valamit tenni akarunk, legyünk kellőképpen mobilak, hogy változtathassunk. Rendszeresen vesznek el dolgok az ember életében, de emiatt nem szabad siránkozni. Dinamikus életforma a zenészé, ezért hozzászokik a macerához. Amikor a színpadra állunk, ki kell hozni magunkból azt, ami a legjobb. Nehéz erről beszélni, de léteznek ihletett pillanatok, amik sok munkával párosulva meghozzák a gyümölcseiket.

– Mindez azt jelenti, hogy sok reménytelen helyzet adódott az életében?

– Igen. Kétféleképpen lehet szemlélni az emberi sorsokat. Kívülről felületesen, így ha annak akarom láttatni, akkor sikertörténet az életem. És lehet belülről, amikor azt látom, hogy adódnak nagyon kemény helyzetek, amikből nem könnyű a talpra állás. Hiába van az embernek családja, barátai, mások energiáit nem lehet elszívni. Van, amit egyedül kell túlélni. Én már rutinosan kezelem a nehéz helyzeteket. Nem örülök nekik, de tudomásul veszem a létezésüket. Egyfelől tanár vagyok – itt nem léteznek drámák. Ha valaki ezt a hivatást komolyan veszi és szeretettel fordul a hallgatók felé, valamint ki akarja belőlük hozni a legtöbbet, akkor sikerrel jár. A karnagyi pálya már tele van buktatókkal. Aki volt már vezető, az tisztában van azzal, hogy a tanszékvezetés sem leányálom. A magánélete pedig senkinek sem egyszerű. Számomra természetes, hogy azért születtem a világra, hogy gyermek és szülő legyek. Ez ad biztos talajt.  Körülvehet valakit nagy család, sok ember állhat közel hozzánk a családon belül, de csak a szülő-gyermek kapcsolatban lehet mindent adni a másiknak és mindent megkapni a tőle. Látom, észrevette a könnyeket a szememben. Azért sírok, mert nemrég halt meg az édesanyám. Eddig az volt a feladatom, hogy a lehető legtöbbet megadjam neki, most túl kell élnem a hiányát. Nagyon nehéz elveszíteni valakit.

– Hogy képes mégis ilyen nyugalmat árasztani? Szinte sugárzik Önből.

– Nem megy ingyen. Ezt is meg kell tanulni. Említettem, hogy már rutinos vagyok.

– Egy művész nem mondhatja, hogy nézzék el nekem, ha most hisztis vagyok?

– Tény, hogy a színházi életben elviselik az érzelmi hullámzást, de én nem az operaház kórusát vezetem. Nem engedhetem meg magamnak a dühkitöréseket. A partnereim nem a társulat tagjai, hanem a hallgatók. A szavam több a kérésnél, de nem parancsolhatok nekik. A tanszékvezetői teendők sem arról szólnak, hogy eljátszom a művészt. Gyűlölöm a művészlélek kifejezést. Pejoratívan szokták használni, pedig bizonyos emberekben ez plusz. De vezénylés közben nem a nyugalmamra, az erőmre, a toleranciámra van szükségem, hanem a drámai vénámra, a végletességemre. Ilyenkor művész vagyok. Ilyenkor önmagam vagyok.