- Ez a szoba a ,,birodalmad"?

    - Igen. De csak ritkán vagyok itt, mivel ebben a helyiségben is dolgoznak a kollégáim. Rendszeresen átadom a helyemet, nem ragaszkodom székekhez.

    - Sehol egy személyes tárgy. Ha kapnál egy olyan helyiséget, amit csak te használnál, ez akkor sem lenne másképp?

    - A személyes tárgyaim otthon vannak. Nem élni járok a munkahelyemre, hanem dolgozni, ezért nem is akarom otthonossá tenni. Ez fontos számomra, örülök, hogy észrevetted.

    - Ennyire fegyelmezett vagy?

    - Van, amiben igen. Például abban, hogy a munkát külön kell választani a magánélettől. Ellenkező esetben a munkám megmérgezné az életemet és fordítva.

    - Képes vagy erre? A televíziózásban még nem volt példa arra, hogy a műsorvezetőpáros férj és feleség legyen, márpedig a te és a feleséged esetében most ez a helyzet.

    - Teli voltunk aggodalommal, hogy meg tudjuk-e húzni ezeket a határokat, de eddig sikerült. Azon túl, hogy szövegírás közben néha megcsókolom Krisztina kezét, nem érzem azt, hogy másként viselkednénk munka közben, mintha csupán munkatársak lennénk.

    - Mennyire jellemző rád a nyilvánosság előtt zajló, az előbb említett kézcsókhoz hasonló érzelemnyilvánítások? A rólad szóló cikkek elolvasása után azt szűrtem le, ennél te visszafogottabb vagy.

    - Neveltetésemnél fogva visszafogott embernek tartom magamat, igen. Legalábbis annak próbálok mutatkozni, de ez nem minden esetben sikerül. Ugyanakkor egy szangvinikus típus vagyok sok-sok hirtelen fellobbanó és rögtön elalvó indulattal.

    - Milyen helyzetekben nem vagy képes féken tartani az indulataidat?

    - Mindig kihoz a sodromból, ha olyan helyzetbe kerülök, amikor úgy tűnik, be akartam csapni valakit, hazudtam. És ha kimagyarázhatatlan helyzetbe sodródok. Ezek nagyon megalázó szituációk, mert már régóta nem áll szándékomban hazudni.

    - Már?

    - Korábban nem sokat foglalkoztam a magánéletemben azzal, hogy mi igaz és mi nem. Viszont egy ember képes arra, hogy változzon, és úgy gondolom, ebben a tekintetben megváltoztam. Fontos, hogy ha valaki megkérdez, azt válaszoljam, amit gondolok.

    - Meg mernek kérdezni?

    - Nem veszélytelen vállalkozás kikérni a véleményemet, ez biztos. A válaszaimat sokan támadásként értékelik. Pedig szerintem a legnagyobb gesztus az, ha valaki a másik szemébe mondja, amit gondol. A támadásról mindig csak utólag értesül az ember.

    - Bevallom, kicsit nekem is összeszorult a gyomrom, amikor beléptem a TV 2 épületébe, bár az én okaim mások. Nem mindennapi kihívás az ország egyik legjobb újságírójával riportot készíteni. A te életedben ki volt az első olyan ember, akivel kapcsolatban hasonlóan éreztél?

    - A '80-as évek legvégén készítettem egy telefoninterjút Kornan Jánossal. Ő a világ egyik legelismertebb közgazdásza, akkoriban Nobel-díj esélyes volt. A Hiány című mű szerzője, amiben tökéletesen leírta a szocializmus gazdaság- és lélektanát. Abban az időben csak elvétve adott interjút Magyarországon. Nekem sikerült rávennem egy telefoninterjúra. Ez hatalmas eredménynek számított. Emlékszem, rettenetesen féltem, hogy mit fog gondolni rólam, miközben kérdezgetem. De sok ilyen ember van a mai napig is. Például Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház igazgatója.

    - Kikkel szeretsz interjúkat készíteni?

    - Ha a nézők egy-egy beszélgetés kapcsán rádöbbennek, hogy sok érdekes ember él Magyarországon, az nagyon fontos.

    - Szeretnek veled beszélgetni a riportalanyaid.

    - Már-már betegesen kíváncsi ember vagyok, ezért kérdezek. Jól esik az embereknek, ha kíváncsiak rájuk és őszinte érdeklődést tapasztalnak. Bánk és Tiborc kettőse zajlik ma Magyarországon egy beszélgetésben: én mondom nekem mi a bajom, te mondod, neked mi a bajod, majd elköszönünk egymástól.

    - Vagy éppen az a szenzáció, kinek hányat kölykezett a kutyája.

    - Nekem semmi bajom a bulvársajtóval. Bár minden olyan jól működne ebben az országban, mint ez. Kifejezetten nívós ahhoz képest, milyen például a labdarúgás vagy mennyi esélyem van arra, hogy a rendőrség megtalálja az ellopott autómat.

    - Akkor te nem is zárkóznál fel azok közé, akik elítélik a bulvársajtó ténykedését?

    - A bulvársajtó abból él, hogy ezek az emberek léteznek. Ők pedig azért léteznek, mert szerepelnek ezekben a lapokban. A morgás jogát mindenkinek meg kell hagyni. Én nem emlékszem arra, hogy bármi rosszat írtak volna rólam a bulvársajtóban.

    - Zavar, ha rosszat írnak rólad? Bármelyik lap.

    - Igen. És ilyenkor elgondolkodom azon, igazuk van-e.

    - Térjünk vissza egy kicsit a Tények háza tájára. Honnan jött az ötlet, hogy a feleségeddel vezess műsort?

    - A Tv 2 találta ki. Korábban már nekünk is megfordult a fejünkben, de azt gondoltuk, erre még ráérünk - talán a karrierünk végén.

    - Könnyű volt az összecsiszolódás?

    - Lényegesen könnyebb volt annál, mint amilyen nehéznek gondoltuk. A műsoron még sok javítani való van, de ezek közül egyik sem személyes konfliktus.

    - Hol könnyebb az életetek: a munkában vagy a magánéletben?

    - Mi minden tekintetben nagyon könnyen élünk együtt itt is, ott is.

    - Hogy zajlik egy-egy vita?

    - Vérre menő konfliktusok nincsenek közöttünk, hiszen mindketten vissza tudunk lépni a vitákból. Sőt, igazi veszekedéseink sincsenek. Az a legjellemzőbb probléma, hogy egymás érdekeit képviseljük. Például amikor moziba készülünk, én azt mondom, menjünk a limonádéra, Krisztina pedig azt, nézzük meg a horrort, holott ő szereti a limonádékat, én a horrorfilmeket. Ilyenkor arra jutunk, ésszerűbb megoldás lenne, ha mindenki a sajt érdekeit képviselné. De aztán a következő alkalommal kezdődik minden elölről.

    - Krisztinát sokan egy szigorú, határozott nőként képzelik el, sőt ő maga több interjúban is elmondta, hideg nőnek tartják, holott valójában nem az. Ha valaki, hát te igazán ismered. Milyen ember ő?

    - Céltudatos, kemény nő. Ha el akar érni valamit, azt el is éri. Nem elégszik meg félmegoldásokkal, csak a tökéletes felel meg neki. Mondok egy példát: ha elmegyünk a Vígszínházba, neki nem jó, ha nem pontosan a színház előtt parkolunk, hanem a Pozsonyi úton. Hogy az a rész teli van? Nem baj, megvárjuk, amíg lesz szabad hely. A barátaival egyáltalán nem olyan, mint ahogy az a televízióban látszik. Velük talán túlságosan is adakozó, kedves, önfeláldozó.

    - Te is maximalista vagy?

    - Én sokkal engedékenyebb vagyok. Nekem megfelel a Pozsonyi út is. De ez a mentalitás a magánéletem minden területére igaz. Én a kicsit rosszabb megoldással is elégedett vagyok. A munkában már más a helyzet. A kollégáim tudják, hogy amikor 99%-ra teljesítenek, nem megdicsérem őket, hanem megkérdezem, hol van az 1%? Saját magammal kapcsolatban is ez a helyzet. Szerencsére ritkán fordul elő, de ossz lesz a kedvem, ha bakizok. Úgy érzem, aznap rosszul dolgoztam.

    - Néha nem lehet egyszerű Bárdos Andrásnak lenni.

    - Nem vagyok könnyű eset. El tudok képzelni olyan szerkesztőséget is, ahol jobb a hangulat, olyan főnököt, akit jobban szeretnek, mint engem.

    - Fontos, hogy mint főnököt szeressenek?

    - Az sokkal fontosabb, hogy jól teljesítsünk, jó legyen a műsor. Leggyakrabban éppen ez a vita tárgya a sok nekem jót akaró munkatársammal, akik azt tanácsolják, szerettessem meg magamat egy kicsit.

    - Erre te?

    - Az emberek sok mindent megtesznek azért, hogy szeressék őket. Ezért gyakran azt mondják, amit mások hallani szeretnének. A kegyes hazugság fontos része az életnek. Én ebben nagyon rossz vagyok. Inkább megmondom, amit gondolok.

    - És ha már nincs tovább, elmész?

    - Igen. Ez a szakmai életemre nagyon jellemző. Több száz műsor munkatársa voltam már életemben; pontosan meg sem tudom mondani a számukat. Televízióban három évnél tovább még sehol sem dolgoztam. Ez a csúcs a Nap-kelténél született.

    - A Tényekben viszont napi 12-14 órát dolgozol. Érzed, hogy koptat az idő?

    - Most még csak néhány hete tart ez az állapot, de két év után már biztosan éreztetni fogja a hatását.

    - Mit gondolsz, ebben az esetben vissza tudsz majd lépni?

    - A tévés szakmában nagy a komppetíció. Ha én visszalépek, azonnal odalép valaki a helyemre, aki könnyen lehet, hogy sokkal jobb, mint amilyen én voltam. Úgyhogy ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

    - Ezért tartasz egy ilyen lépéstől?

    - Nem tartok tőle, hiszen sokszor visszaléptem már az életemben. 1993-ban otthagytam a Magyar Televíziót, 1997-ben újra, 2000-ben az RTL Klubot.

    - Ritka ebben a szakmában, hogy valaki azt tudja mondani, az, aki a helyemre került, sokkal jobb nálam.

    - Mondok egy példát: amikor 2000-ben eljöttem az RTL Klubtól, Szellő István került a helyemre. Neki más értékei vannak és az RTL Klub híradójának eredményei semmit sem romlottak. Úgyhogy nem mondhatom azt, hogy hatalmas veszteség érte a csatornát a távozásommal. Semmiféle veszteség nem érte, ez az igazság.

    - Téged milyen veszteségek értek egy-egy ilyen váltás következtében?

    - Egy komoly szakítás után az ember magára marad. Olykor pénz és barátok nélkül; ilyenkor sok ,,barát" eltűnik. Emiatt sínylődök egy ideig. De eddig még viszonylag gyorsan túl tudtam tenni magamat ezeken a szituációkon.

    - Mi a gyenge pontod? Mi visel meg nagyon?

    - Ha beteg a fiam vagy a lányom. Az apukák többsége rendelkezik egy olyan receptorral, ami ezt segít elviselni. Belőlem ez úgy tűnik, hiányzik. Ha három napig náthás valamelyikük, én három napig őrlődök. Ilyen tekintetben nagyon rossz apa vagyok.

    - Ilyen időbeosztás mellett működik velük a kapcsolatod?

    - Minden nap beszélünk, amikor csak módom van rá, velem vannak. Teljesen problémamentesen élünk.

    - Nemcsak tévézel, tanítasz is.

    - 1996 óta. Jelenleg hetente nyolc órám van a Színművészeti Főiskolán, ahol újságírásra, kommunikációra és műsorvezetésre oktatom a diákokat. Ez a főállásom.

    - Nem volt ez mindig így. Melyik televízió-társaságnál voltál utoljára főállásban?

    - Az RTL Klubnál. És remélem, utoljára. A további karrieremet a főiskolán képzelem el, onnan is szeretnék majd nyugdíjba menni.

    - Sosem volt az a vágyad, hogy ha nem is a képernyőn, de a televízióban szeretnél megöregedni?

    - Én már akkor is szívesen tanítottam volna, amikor elvégeztem az egyetemet, de sportriporterként állást kaptam a rádióban, ezért másfelé vitt az élet.

    - Akkor nem vagy képernyőfüggő.

    - Ez azért nem ilyen könnyű. Ha nem dolgozhatnék műsorvezetőként, az biztosan rossz érzés lenne. Nekem ez a szakmám.

    - A diákjaid mely dolgokban különböznek az egykori egyetemista Bárdos Andrástól?

    - Sokkal többet tudnak. Alacsonyabb az átlagos műveltségük, kevésbé olvasottak, viszont a világ dolgaiban sokkal tájékozottabbak. Én a két nyelvvizsgámmal szinte kuriózumnak számítottam annak idején. Ma ez a minimum. És másként lehet őket motiválni. Az én korosztályom a legjobb akart lenni, ez egy mai 20 éves számára már nem ilyen egyszerű. Egykedvűbbek, elutasítóbbak a karrierrel szemben, ugyanakkor ha rálépnek a felfelé vezető lépcsőre, elég kíméletlenül lépegetnek rajta. De ezt nem ítélem el.

    - A te motivációid változtak az idők folyamán?

    - Nem. Engem mindig a becsvágy vezérelt. A kedvenc mondatom: ezüstérmet nem osztanak. Ha valamit csinálok, azt akarom, hogy azt gondolják rólam, abban én vagyok a legjobb. Ezt persze sohasem tudom elérni, és emiatt mindig keserű vagyok.