Az 1920-as éveket írjuk. Hajnal van, a kocsmában takarítanak. A székek az asztalokon. Az éjszaka elfogyasztott italok üvegei és a poharak előttünk – kezdte múltidéző történetmesélését Fodor Sándor újságíró, aki (ha már sztorizgatásról van szó) maga is más bőrébe bújt. Időnként persze ki-kikacsintott belőle, csak hogy összekacsintson a kávézóban megjelentekkel, akik egy-egy történetben könnyedén magukra ismerhettek, amikor saját, ’70-es, ’80-as évekből származó élményeit osztotta meg velük. Ez a más bőr pedig egy körmendi vaskereskedő, aki reggel úgy döntött, néhány bankóval Szombathelyre utazik.

Az Art Café falain a neves művészeket tömörítő, egyéb „feladatokon” kívül a megyeszékhely hagyományait ápoló, továbbadó Savaria Tendency Art Group alkotóinak a rendezvény témájához illeszkedő munkái. Hogy a falakon lévő és az emlékekben élő képek, a hallott szavak – és az ezek révén nem egyszer az újra felfedezett nevek, illatok, ízek – együttesen segítsenek megidézni egy olyan kort, amelyben legendássá nemesült vendéglátóhelyek, legendás alakokként tovább élő vendéglátósai munkája nyomán úgy tűnt, Szombathelyen az élet valóban nem csupán az italból áll.

Fodor Sándor mellett, első látásra mellékszereplőként (hiszen itt valójában senki sem mellékszereplő) egy folyamatosan pöfékelő úr, Polgár István (civilben Oroszi Csaba festőművész) ült. Neve nem fikció – hallottuk –, Polgár MÁV-tisztviselőként dolgozott, de nem ez a legnagyobb érdeme. Ő írta a Vasúton című, ismert és egykor népszerű vígjátékot.

A két ember mellett ezúttal lélekben Standi Sándor, Szombathely kitűnő, Londontól Párizsig egész Európát bejárt cigányprímása állt. Fáradt volt ugyan, a szeme le-lecsukódott, de figyelte, hogy az asztalnál ülők szeretnének-e játszatni valamit. Néha a húrok közé csapott, de csak hallgatókat játszott; nótázni már senki nem akart.

A vaskereskedőt megszemélyesítő Fodor Körmenden vonatra ült, melyen a Szombathelyig tartó úton egy kalapos, katonai egyenruhát viselő, rosszlábú tangóharmonikás szórakoztatta az utazókat. Majd a műsor végén nyújtotta a kezét az aprópénzért. Természetesen ő is adott neki.

Az állomáson az első útja a Vasúti Restaurációba vezetett. Itt találkozott Polgár Istvánnal, aki arra bíztatta, igyanak pálinkát. Úriember éhgyomorra nem iszik – mondta neki –, így előtte tojást ettek, a reggelit meglocsolták alkoholmentes sörrel, csak ezután hajtottak fel egy pohárka pálinkát. A szemet gyönyörködtetően virágos teraszú Vasúti Restauráció egyébként nem csupán az utazóközönséget szolgálta ki, oda jártak a városi emberek is, s ott lehetett a város legjobb zónapörköltjét kapni.

Hőseink tíz óra környékén elindultak a Kovács Szálló felé. A szálloda akkoriban Szombathely legcsodálatosabb helye volt, nagyszerű terasszal, erkéllyel, kiváló pincérekkel, szép lányokkal. Ahol kitűnő puntigami sörhöz juthatott a szomjas vendég. A Kovács Szállóban bálokat is rendeztek, például az Agglegények Klubja tartotta ott a báljait. A klubot 101 fő alkotta. Ha valaki megnősült, azonnal felvettek a helyére mást. A szálloda vendégszeretetét Honthy Hanna is élvezte. Az épület aranyozására több mint 15 kilogramm aranyat használtak fel. A ’70-es években egy vak zongorista, Faragó Károly szolgáltatta a zenét. Olyannyira népszerű volt e vendéglátóhely, hogy asztalt kellett foglalnia annak, aki szerda–csütörtöktől hétvégéig valamikor úgy döntött, itt szeretne kikapcsolódni. A fentebb említett sörön kívül bonbonmeggyet, kevertet, pusztakoktélt (barackpálinka plusz tokaji), tripliszeket és kimért borokat fogyasztott a vendégsereg.

A városba tartva a férfiak a Király utca egyik sarkán lévő Herceg Szálló és Kávéházba tértek be. A közelben élt Márkus Emília és családja – bizonyára ők is megfordultak itt vendégként. Márkus Emíliának három testvére volt, akikre szintén méltán lehet büszke Szombathely.

Szemben a település egyik legpatinásabb és legrégebbi vendéglátóhelye állt, a Savaria Szálló. Egy helyi orvos is gyakori vendég volt itt, aki egy alkalommal Ferenc Józsefet és Sissit fogaton Kőszegről Körmendre szállította.

Szombathelyen sok ismert ember megfordult az 1910-es, 20-as években. Csak pár név: Kun Béla, Horthy Miklós, IV. Károly király, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Kassák Lajos, Apponyi Albert, Fedák Sári, Móricz Zsigmond, Bartók Béla, Koós Károly. S ekkoriban történt például, hogy Belgrád elfoglalását a Fő téren ünnepelte a tömeg, kicsit később pedig, a ’30-as évek végén megalakult a Haladás B-közép.

A vaskereskedő és a tisztviselő–vígjátékíró következő útja a később Hungária nevet kapó Zöldfa vendéglőbe vezetett (a városban itt néztek először mozgóképet). A kitűnő konyhával rendelkező vendéglátóhely törzsvendége volt az a százados, akinek senki sem tudta a nevét. Nappal aludt, az éjszakáit pedig a Hungáriában töltötte. Ha valaki leült az asztalához, pedig csak annyit mondott németül, hogy „harag nélkül”.

A ’60-as, ’70-es évekbe ugorva Fodor a hallgatósághoz fordult: kinek milyen Fő tér környéki vendéglátóhelyek jutnak eszébe? – tette fel a kérdést. Jöttek is a válaszok: a Városháza helyén Hajnal néni volt a tulajdonosa egynek, ahol csak félévente mostak ágyneműt. Egy újabb: 14-es, más néven köpködő. És a többi: a Dongó a 4-es volt, Ödön bácsi bódéja a Borostyánkő helyén, Mokka. A Nefelejcs, ahol magas pultok voltak, pénztárgéppel számoltak, blokkolni kellett, s ahova a rendszeresen jártak a Nagy Lajos Gimnázium diákjai. E fiatalok egyensapkát viseltek, de a Nefelejcsbe lépés előtt levették a fejükről, mégpedig úgy, hogy a fémből készült merevítőt kiszedték belőle, így zsebre tudták vágni. Többek között kisfröccsöt, hosszúlépést, diólikőrt, császárkörtét ittak.

Vissza párosunkhoz, amely folytatta képzeletbeli útját. Kossuth Lajos utca 2., Erdélyi étterem. A kisvendéglőben négy forintért ebédre és vacsorára fizethettek elő a vendégek. Az ételek mellé bort vagy Polgári sört ittak; ez utóbbit a Kőbányai Sörgyárban készítették. S ha már bor, akkor Polgár István szerint a somlai a favorit: egy időben gyógyszerként is használták, hiszen ez az egyetlen olyan hazai borfajta, amely kiegyenlíti a gyomorsavat, legyen az sok vagy kevés, és még tüze is van.

Az egyre inkább hajnalba forduló éjszaka újabb állomása az ózondús környezetben épült Kioszk, mely előtt rendszerint katonatisztek és széplányok grasszáltak. S ahol a ’20-as évek elején babakocsi szépségversenyt is rendeztek.

A vaskereskedőnek és Polgár Istvánnak hajnalban még tekézni támadt kedve. Szombathelyen elsőként Szemes Kálmán vendéglőjében lehetett e sportnak hódolni. Később az egyik legjobb tekéző hely a Fő téren volt. Így hát lehúztak még egy pálinkát és utolsó erejüket mozgósítva elindultak az utóbbiba. Standi Sándor követte őket, de már nem akartak énekelni, legszívesebben aludtak volna, mint egy kisgyerek.