1994. szeptember 2-án este, a próba után hazafelé tartott a Vígszínházból. Belépett akkori lakása, egy emeletes ház lépcsőházába és bezárta maga mögött a kaput. Ezután toppant elé egy férfi.

        – Elkapott, meg akart erőszakolni. Áradt belőle a technokolszag. Természetesen megpróbáltam szabadulni tőle. Dulakodtunk, sikoltoztam. Azt reméltem, ha nem is sikerül kiszabadítanom magam, valaki talán meghallja majd a hangomat. De egyik lakó sem sietett a segítségemre. A férfi közben azzal fenyegetett, hogy leszúr, ha továbbra is ellenállok.

        A színésznő ezért taktikát változtatott. Megpróbálta elhitetni a férfival, hogy az legyőzte.

        – Menjünk be egy sötét sarokba –mondtam.– Elindultunk – arra, ahol a lakásom is volt. Szerencsére otthon volt az első férjem, ezért amikor becsöngettem, ajtót nyitott. Ekkor beugrottam a lakásba és becsaptam magam mögött az ajtót. Ezután értesítettük a rendőrséget.

        A támadó közben felmérte a helyzetét és megpróbált elmenekülni, de mivel a lépcsőház ajtaja zárva volt, ez nem sikerült neki. Megpróbált betörni az egyik lakásba, hogy aztán onnan az ablakon át kereket oldjon, de a terve csődöt mondott. Végül elfogták.

        – Nagyot csalódtam a rendőrségben ez után az eset után –összegez Gregor Bernadett.–. Közönséges, bunkó módon beszéltek velem, az egész éjszakát a kapitányságon kellett töltenem. Úgy állították be a történteket, mintha én provokáltam volna a támadót. Szeptember elejét írtunk, jó volt ugyan az idő, ezért térdig érő nyári ruha volt rajtam, de semmivel sem kihívóbb, mint azok a ruhadarabok, amiket ilyen időben a nők viselnek. Ezek után nem csoda, ha azt mondom, hogy nincs jó véleményem a rendőrségről.