20.
2011.07.14. 18:03
Nyugat-magyarországi Egyetem
Savaria Egyetemi Központ
Hallgatói Hírlevél
IV. évf. 20. szám, 2011.07.14.
szki@sek.nyme.hu
Mitesszer
Attól a mondattól, hogy „Nem vagyok az átkozott ápolónője!”, addig, hogy megölte Jimet, a férjét, fél év telt el.
Ahogy ott állt a hulla fölött, ahogy ott magasodott fölötte, Kim úgy érezte, sikerült úrrá lennie a problémáin. Ez tulajdonképpen jó. És még az sem zavarta, hogy éppen egy halottal (egy mitesszeres halottal; a gondolattól akaratlanul röpke mosolyra húzódott a szája) tartózkodik egy légtérben. Igen, a tartózkodik remek szó. Távolságtartást fejez ki. Akár csak a légtér, ami itt és most a hálószobájuk volt. Hát nem romantikus? Együtt, amíg a halál el nem választ. Most pedig el kellene tüntetnie a tetemet. De jó ez a kifejezés is. Nem Jimnek hívta, nem a férjének, hanem tetemnek. Az ember ne kokettáljon a halottakkal, ha be is akarja fejezni, amit elkezdett.
Mondjuk az még eszébe jutott, hogy ezután legalább sosem lesz gondja Jimnek a mitesszerekre. Ezekre a kis, fekete pontokra, melyeket annyira gyűlölt. Melyek nem múltak el a kamaszkor lezárultával, hanem végigkísérték az egész életét.
***
Jimmel három éve voltak házasok, amikor elhangzott az a bizonyos mondat. Akkor mondta, amikor Marshaval beszélgettek egy kávé mellett azon a helyen, amit mindketten utáltak, de Marsha szerint ha rossz dologról van szó, akkor „ne abban a kávézóban tegyük le a csinos kis seggünket, amelyiket szeretjük. A mennyország legyen a mennyország, a pokol pedig a pokol, és ne hurcoljuk át a holmikat az egyikből a másikba.”
Kim az ital kortyolgatása közben arról beszélt, hogy az utóbbi időben mintha elromlottak volna a dolgok. Jim már nem a régi.
– Megváltozott. Én pedig emiatt már nem nevetek a viccein, hanem fanyalgok. Gyakran úgy érzem, jobb, ha dolgozik és nincs a közelemben. És ki nem állhatom a mitesszereit. Sohasem zavartak, hiszen attól nem kevésbé férfi egy férfi, hogy nem tud megszabadulni tőlük. Sőt, amikor felfedezett egyet, gyakran nekem szólt, hogy szabadítsam meg tőle, én pedig örömmel megtettem. Tudom, számodra ez undorító, de az ember lánya kinek a kedvéért tegyen meg látszólag undorító dolgokat, ha nem a férjéért? Viszont amikor tegnap is erre kért, tényleg undor fogott el, és dacosan azt mondtam magamban, hogy „Nem vagyok az átkozott ápolónője!” Majd arra hivatkozva, hogy dolgom van, javasoltam, tegyük át a bulit estére. Ezt a szót használtam. Próbáltam lazának, kedélyesnek tűnni.
Aztán fél év múlva Jim halott volt. De addig még történt egy s más.
***
Ahogy ott állt a férje holtteste (nem: a tetem) felett, egy pillanatig szentül meg volt győződve arról, hogy Jim rákacsintott. Ez persze hülyeség, de mégis… Hiszen például ha néhány napja valaki azt mondja neki, hogy rövidesen ott fog majd állni annak a férfinek a kihűlő hullája felett, akivel mindössze három és fél éve mondták ki a boldogító igent, azt is hülyeségnek tartotta volna. Komplett elmebajnak.
Persze lehet, hogy mégsem olyan valószerűtlen az a kacsintás… Mi van, ha éppen egy nyavalyás mitesszert talált el a késével, az pedig valahogy megóvta a… gazdáját? Jim pedig vár egy kicsit, mert az úgy hatásos, majd felül, és…
– Legfeljebb ártalmatlan reflexmozgás volt, ha ugyan valóban láttál valamit – mondta elég hangosan ahhoz, hogy ez visszarántsa a valóságba. – Tüntesd el a tetemet!
De úgy érezte, előtte még innia kell egy pohárka whiskyt. „Innék egy kis Jim Bim-et, csak meg ne ártson! Jó, ha az ember figyel a Jim bim-bam csengőre, és leáll, mielőtt a fejébe száll!” – jutottak eszébe a férfi sokat hallott szavai. Eleinte nagyon tetszett neki ez a két mondat, az utóbbi időben gyűlölte. Ahogy mindent, ami Jim volt. A whisky viszont kellett a továbbiakhoz.
***
A megoldás szinte az ölébe pottyant: Jim megcsalja.
– Van erre olyan bizonyítékod, amit csak egy nõ képes észrevenni? – kérdezte tőle Marsha, miután előadta, mire jutott.
Ezúttal is abban a kávézóban ültek, ahol korábban. Barátnője fürkészőn nézett rá.
– A mitesszerek – válaszolta Kim. – Az utóbbi időben nem jár a kozmetikusához, mégis eltűnnek a testéről. Egyetlenegy aprócska dudort sem tapintok ki a bőrén. Ha sikerült volna megszabadulnia tőlük, azt említette volna. Így viszont csak egyetlen eshetőség maradt: szeretője van, aki gondoskodik a mitesszereiről is. Ilyet csak egy nő csinál. Fekszik a mellkasán, a karjával simogatja, majd amikor felfedez egy dudort, kinyomja.
Kim három héttel később ugyanebben a kávézóban döntötte el, hogy megöli Jimet.
***
A tetemet könnyebben tudta mozgatni, mint gondolta. Nem bonyolította túl a dolgot: a merevedő hullát fekete zsákba süllyesztette, összekötözte, a zsák száját összehegesztette, majd kocsiba vágta magát és útnak indult. Férje földi maradványa a csomagtartóban utazott vele, gondosan elrejtve.
Az éjszakát egy motelben töltötte. Ezt követően még fél napig vezetett, majd találomra megállt egy elhagyatottnak tűnő erdős terület mellett és kiszállt, hogy rejtekhelyet keressen a zsáknak. Hamarosan talált is; nem egyhamar fedezik majd fel, az biztos.
Hazaérve a város határában betért egy vegyesboltba, hogy kenyeret, szalonnát és tojást vásároljon reggelire. Amint belépett, a pénztáros fiúval összeakadt a tekintetük. Egyszerre mosolyogtak egymásra.
– Remélem, máskor is a vásárlóink között tisztelhetjük. Én különösen remélem – mondta a fiú, miközben átadta Kimnek a visszajárót.
Az autója felé ballagva a nő arra gondolt, milyen szimpatikus is ez a Joe; a nevét a pólójára csíptetett névtábláról olvasta le. Újra elmosolyodott, amikor eszébe jutottak a fiú orrán látott aprócska mitesszerek. Lehet, hogy visszatér még ebbe a boltba. Talán Joe-val is megismerkedik – hiszen senki nem mondhatja, hogy nem tud bánni a mitesszeres férfiakkal.
(Kleinhappel Miklós)
A gazdagsághoz vezető út
Megcsörrent a mobiltelefon.
– Tessék, itt Greenhill.
– Ön Clive Greenhill?
– Igen. Kivel beszélek?
– Elraboltuk a feleségét.
– Azt hiszem, téves.
– Én nem hiszem. A felesége nálunk van.
– Igazán? És hogy néz ki a feleségem?
– Harminc év körüli, hosszú szőke hajú, kék szemű. Azok a szemek! Tele vannak élettel... és félelemmel. Egyelőre!
– Nincs feleségem. És soha nem kerültem közelebbi kapcsolatba szőke hajú nővel.
– Vicces ember maga, Mr. Greenhill, de ez most nem a tréfa ideje.
– Ön az, aki azon fáradozik, hogy megtréfáljon, uram. Köszönöm, hogy rám gondolt, jót nevettem. Viszonthallásra.
***
(Másnap)
– Igen, tessék.
– Újra én vagyok, uram. A felesége még mindig nálunk van. Tegnap óta már biztosan feltűnt a hiánya.
– Ki kell, hogy ábrándítsam. Aki nem létezik, az nem is hiányozhat.
– Sajnálom, hogy ilyen makacs. De van megoldás. Néhány órán belül eljuttatunk önhöz egy kis csomagot. Hogy lássa, értjük mi a tréfát, ha egészen más poénokon is nevetünk, mint maga...
***
– Megkapta a csomagot?
– Igen.
– Ne aggódjon, az ember egyetlen mutatóujjal is teljes életet élhet.
– Nem érti, hogy nekem nincs feleségem! Levágták egy ember ujját!
– Úgy hallom, felzaklatták, kiborították az események. Félmillió dollárt kérünk és szállítjuk a ,,gyógyszert". A feleségét.
– Nem vagyok nős. És ne bántsák azt a szerencsétlen asszonyt!!!
– Ezt a stílust felejtse el! Mi diktálunk! Hajlandó fizetni?
– Hányszor mondjam még, hogy... Értse már meg... És ne bántsák! Kérem, ne bántsák! Nem a...
– Azt hittem, ennél okosabb ember, Mr. Greenhill.
– Kérem...
- Még ma újabb csomagot kap.
***
– Ezt nem tehetik azzal a nővel! Értesítem a rendőrséget!
– Ebben az esetben a felesége nem csak az ujját és az egyik fülét veszíti el. Ezek nélkül hosszú ideig élhet, de ha a szívét küldjük el önnek... Gondolkodjon, uram!
– ...
– Félmillió dollár.
– ...
– De ha még sokáig játssza ezt a játékot, hatszázezret kérünk...
– Értesítem a rendőrséget...
– ...vagy hétszázezret.
– ...akkor egy centet sem kapnak majd!
– Maga pedig egész életében együtt élhet a bűntudattal, hogy a felesége élete ötszázezer dolláron múlott. Félmillió dollár; az ön vagyonához képest eltörpül ez az összeg. Mennyi idő alatt keresi meg? Hány nap alatt?
– Nem tudom pontosan.
– Nem is ez a lényeg! Hanem a bűntudat. A lelkiismerete, ami élete végéig kínozza. Ne felejtse el, ha már nem is érez iránta semmit, valamikor szerette azt a nőt. Meg tudom érteni, az a kék szempár még most is igézően gyönyörű. Ellenállhatatlan. Talán legközelebb ezt a két csodálatos szemet küldjük majd el, hogy soha többé ne tudja kitörölni az emlékezetéből a beléjük égett rettegést.
– Hagyja abba!
– Kínozták már valaha rémálmok, Mr. Greenhill?
– Hánynom kell...
– Tegye azt, uram. Harminc perc múlva újra hívom.
***
– Hogy döntött?
– Maguk győztek.
– Örülök, hogy jobb belátásra tért.
– De hallani akarom, hogy él. Hallani akarom a hangját. Nem bízom magukban. Levágták a mutatóujját és az egyik fülét. Ha kontár munkát végeztek, ezekbe bele is halhatott.
– Ne hozzon ki a sodromból a sértegetésével, uram!
– Különben nem fizetek. Érti? Az az asszony nem a feleségem. Nem vagyok nős. De hajlandó vagyok fizetni érte, csak ne kínozzák tovább. Előtte azonban hallani akarom a hangját, hogy megbizonyosodjak róla, életben van-e!!! Akkor hívjon, ha... Halló! Válaszoljon! Nem szakíthatja meg a vonalat! Válaszoljon!!!
***
– Halló.
– Megkapta az újabb csomagunkat, Mr. Greenhill?
– Maga az? Végre! Ne bántsák, kérem, ne bántsák! Ugye nem ölték meg? Feleljen már!
– Nyugodjon meg, két ujj és egy fül elvesztésébe még senki sem halt bele.
- Hogy van most?
– A felesége az ön kitöréseinek köszönhetően most egy kicsit rosszabbul érzi magát, mint néhány órával korábban, de nincs komoly baja.
– Nem vagyok nős, soha nem voltam. De ez most lényegtelen. Mennyi pénzt akar? Félmilliót?
– Hatszázezret. Ugye megérti? Ön nem könnyíti meg a dolgunkat.
– Tehát hatszázezer dollár. Beletelik néhány órába; nem tartok itthon ennyi készpénzt.
– Csak gyorsan, Mr. Greenhill. Tudja, az óra ketyeg és a feleségének már csak nyolc ujja és egy füle van.
– Ezzel tisztában vagyok. Előteremtem a pénzt, amilyen gyorsan csak tudom.
– Örülök, hogy végre jobb belátásra tért.
– Hogyan juttassam el önökhöz?
– A következőket kell tennie...
***
– Sikerült, Henry!
– Bevette a fickó?
– Könnyebb dolgom volt, mint amire számítottam. Itt van mellettem a pénz egy táskában. Hatszázezer dollár! Láttál már egyben hatszázezer dollárt?
– Még soha.
– Eddig én sem. Gazdagok leszünk! Ez csak a kezdet!
– Ki lesz a következő?
– A város másik végén él egy fickó. Látnád a házát, olyan, mint egy kastély.
– Jól hangzik. Ma reggel hoztak egy újabb holttestet. Gyönyörű fiatal lány volt. Autóbaleset áldozata lett. A baleset következtében csúnyán összeroncsolódott a teste, de ez nem okoz majd problémát. Mielőtt elhamvasztom, megszabadítom néhány testrészétől.
– Csak úgy csináld, hogy ezután se tűnjenek fel senkinek a hiányzó ujjak és fülek.
– Te pedig maradj ugyanilyen meggyőző.
– Tudod, amikor elmesélted a tervedet, nem hittem volna, hogy sikerül megvalósítani. Hogy ilyen könnyen sikerül.
– Az emberek néha hihetetlenül ostobák, Henry. Nézzük Greenhillt. Az eszével tett szert a vagyonára, mégis át tudtuk verni. De õ csak az első volt a sorban. A gazdagságunkhoz vezető út ilyen emberekkel van kikövezve. És mi végig fogjuk járni ezt az utat.
***
(Négy nap múlva)
– Brian Slaughter vagyok. Tessék.
– Elraboltuk a lányát, Mr. Slaughter.
– Mit mondott?
– Jól értette. Azt mondtam, elraboltuk a lányát.
– Én az ön helyében nem űznék ilyen gonosz tréfát senkivel.
– Azt hiszi, tréfálok?
– Nincs lányom. A feleségemmel mindennél jobban szerettünk volna gyermeket, de a természet megtagadta tőlünk ezt az örömöt.
– Nagyon meggyőzően beszél, uram. Én is meggyőző leszek. Hamarosan egy csomagot kap. Néhány órán belül. Ezután újra hívom. Remélem, nem lesz olyan vakmerő, hogy értesíti a rendőrséget. Ne feledje, a lánya életével játszik...
(Kleinhappel Miklós)
Rutinellenőrzés
Baker évek óta csempészésből élt. Évek óta vitte vásárra a bőrét, de eddig sohasem bukott le. Egy héten kétszer tette meg az utat a mexikói Monterreybõl San Antonioba, hogy a szokott mennyiségű kábítószert átcsempéssze a határon, majd elpasszolja egy dílernek. Korrekt munkakapcsolatban volt a fickóval immár négy éve, akit magában csak kokaintestvérnek nevezett. Ezt az elnevezést azonban soha nem használta; aki a tilosban jár, jobban teszi, ha megválogatja a szavait.
17 éves volt, amikor az első adagot áthozta. Remegő karokkal és lábakkal hajtott át Mexikóból az Egyesült Államok területére, és egész útján meg volt győződve arról, hogy követik és a rendőrség csak az alkalomra vár, hogy kommandósok segítségével megrohamozzák a kocsiját. Most, 21 éves korában egy ártatlan turista lelkiállapotával gördült át Chiliföldrõl Hamburgerlandba. Egy Pepsit is kérek a menühöz, hirdette a vámosra villantott mosolya.
Baker soha nem volt a munka lelkes követe. Összesen három napot dolgozott életében. Egy benzinkútnál helyezkedett el, de néhány órán belül rájött, nem neki való, ha meg kell dolgoznia a pénzért. A kokainnal ezután kötött jó barátságot. Olyan ez a buli, mint régen a szeszcsempészet, csak sokkal jobb, gondolta, miután belelendült. Hogy jobb, az azt jelentette, Baker nem szerette az alkoholt. A kábítószert annál inkább. Szánalomra méltó kispályásoknak tartotta az alkoholistákat. Nem szeretett félúton megállni. Az olyan, mint amikor felszedsz egy nõt, azután amikor már lekerült róla a ruha, kihajítod.
A határon állt, épp arra gondolt, ha hazaér, szippant majd egy jókorát, mielőtt továbbadja az anyagot, amikor a vámos fölényes mosollyal kiszállította a kocsiból.
– Rutinellenőrzés – mondta annak az embernek a hangjával, aki épp nyerésre áll a kártyában. És egyre önelégültebben vigyorgott! Bakert ez idegesítette. Kedve lett volna képen törölni a fickót és letuszkolni a torkán az összes kokaint, ami nála volt. Drága mulatság lett volna, de akkor is.
– Ahogy akarja – válaszolt közömbösen.
Ezúttal körülbelül öt kilogramm kábítószer volt nála. Eleinte fél kilogrammal kezdte, aztán –ahogy õ fogalmazott – gyorsított. Nemrég saját hálózat kiépítésébe kezdett, ezért szüksége volt a pénzre. Sok ember zsebébe kell még pénztől duzzadó borítékot dugnia, sok szájat kell még betömnie a zöld színű bankjegyekkel. És néhány embert... igen, egyeseket végleg ki kell vonnia a forgalomból. Nem olcsó egy megbízható bérgyilkos.
Ekkor futott át az agyán a gondolat, talán a leendő konkurencia keze van abban, hogy most ellenőrzik. Ezek a fickók mindenre képesek – ahogy õ maga is. Később többször is visszatért ez az elképzelés, mindig egyre valószínűbbnek tűnő formáját mutatva.
Két vámos lépett az autóhoz és módszeresen, centiméterről centiméterre kutakodtak benne. A csomagtartót és a motorteret is átkutatták. Baker egyértelműen látta, hogy keresnek valamit. Nem rutinszerűen, gépiesen tették a dolgukat. Viselkedésük azt tükrözte, tudják, hogy igyekezetüket siker koronázza majd, csak elég alaposan át kell vizsgálniuk a kocsit.
– Ez az! – kiáltott fel az egyik, az, amelyik a motortérben kutakodott. A másik épp a sofőrülésben ült és a műszerfal környékét ellenőrizte. Kíváncsian kandikált ki a nyitott ajtón, majd kiszállt.
Baker a mellette álló szüntelenül vigyorgó fickóra pillantott. Az úgy nézett vissza rá, mint aki – a kártyás hasonlatnál maradva – most terítette ki az asztalra a nyerő lapokat. És egyre szemtelenebbül vigyorgott! Baker gyűlölte, ha provokálták, és a férfi örömtől sugárzó, felsőbbrendűséget tükröző ábrázata felért egy hadüzenettel. Elképzelte, hogy előbbi ötletét modosítva először kivágja a másik mindkét szemét, a szájába tömi őket, és csak ezután tölti bele az öt kiló kokót. Jó kis mulatság lenne, igazi nagy hepaj!
– Bontsa ki, Wilson, lássuk, mit találtunk! – lelkendezett a vigyori. Baker egy találó becenéven törte a fejét a fickó számára, de egyelőre semmi használható nem jutott eszébe.
A hőálló anyagba bugyolált kis csomag a motorhoz volt erősítve. Nem volt túl nehéz feladat megtalálni, ezzel Baker tisztában volt.
A vámos óvatosan csomagolni kezdte.
– BUMMMM! – kiáltotta el magát Baker.
A vigyori arcáról azonnal lehervadt a mosoly, földbe gyökerezett lábbal először Bakerre, majd a csomagot bontogató munkatársára pillantott, akinek kezéből a rémülettől kirepült a ,,csempészáru”. Baker biztos volt benne, ha nem így történik, eldobta volna. Mindenki dermedten állt, és a betonon heverő félig kibontott csomagra meredt. Csak Baker mosolygott. Ártatlanul, naivan. A vigyori döbbenten bámulta, tekintetében kérdések és válaszok kergették egymást. Majd újra mosolyra húzódott a szája.
– Jó kis tréfa, Mr. Baker – mondta. – Folytassa LeBond.
A férfi félénk mozdulatokkal nyúlt az elejtett csomagért.
Közben Baker agyában különböző nevek bukkantak fel. Néhány ellenség neve. Akiknek érdekében áll, hogy ne tudja kiépíteni a hálózatát. És ha már a neveknél tartunk: vigyori pajtás vajon honnan tudta, hogy hívják? Nem mutatkoztak be egymásnak, kitűzőt nem visel, nem régi barátok, az iratait senki sem kérte el. Hát nem furcsa? Csak az érdekli őket, mit találnak nála.
– Ez nagyon izgalmas – mondta LeBond és átadta az immár kibontott csomagot a Baker mellett álló társának.
– Néhány autó papírja, fegyverviselési engedélyek, különböző nevekre kiállított jogosítványok – sorolta a vigyori. – Szép kis gyűjtemény. Természetesen mindegyik eredeti.
– Természetesen – felelte Baker ugyanolyan kevés meggyőződéssel a hangjában, mint ahogy a másik kérdezte. Élvezte a helyzetet. Sőt, most élvezte csak igazán. A dolgok – ahogy az előbb a vigyori fogalmazott – kezdtek igazán izgalmasan alakulni.
– Jöjjön velem, Mr. Baker. A kollégáim majd eldöntik, valódiak-e ezek az iratok. Az eredménytől függ, milyen címen indítunk eljárást ön ellen.
Egy ablaktalan, hófehérre meszelt falú kis helyiségben ültették le. Az ajtó előtt egyenruhás, fegyveres őr posztolt. Baker hallotta, a vigyori milyen utasítást adott neki: ha szükséges, ne habozzon használni a vállán pihenő géppuskát.
Baker várt. Semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, kiolvasni a testtartásából, viselkedéséből. Nem engedhette meg magának, hogy ez megtörténjen. Ki tudja, nincs-e bekamerázva a szoba, és nem bámulja-e néhány ember feszült figyelemmel a monitorokat, tesz-e valamilyen árulkodó mozdulatot. Talán pszichológust is hívtak. Attól függ, milyen fülest kaptak. Látszólag közömbösnek kell maradnia. Olyan ember benyomását kell keltenie, akinek minden mindegy. Nem térképezhetik fel jellemének egyetlen vonását sem. Így nem találhatják meg a gyenge pontját, és ha a fejükbe vették, hogy megtörik, képtelenek lesznek rá.
Két óra elteltével sem történt semmi. Baker továbbra is nyugodtan várt. Már egészen biztosan ellenőrizték a nála talált iratokat. Mivel mindegyik valódi, most valószínűleg azon törik a fejüket, miért rejtette el őket. Elképzelte, hogy talán már a kocsiját is apró darabokra szedték, hátha rábukkannak még valamire. Igen, nagyon valószínű, hogy ezt teszik.
De ezért olyan mérhetetlenül izgalmas az egész! Emiatt szállított õ maga anyagot. A buli kedvéért. Ha megtalálják a kábítószert, már egészen más a helyzet! Aki öt kiló kokóval akar átgördülni a határon, azon nem segít egy jó ügyvéd, néhány jogi trükk és csűrés-csavarás, hogy szabadlábra kerüljön. Az hosszú időre bérletet váltott magának az állami fegyházba. Baker nem kedvelte azokat a könyveket, filmeket, amelyekről az alkotóik azt állították, a hideg futkos majd a hátán annak, aki elolvassa, illetve megnézi őket. Nem hatottak rá. Õ egészen más izgalmaknak volt a híve.
Újabb másfél óra után Baker tudta, hogy nem találták meg a kokaint. Ha rábukkantak volna, már nem itt ücsörögne. Kellemes melegség áradt szét a testében ezeknek a gondolatoknak a hatására. Ma este ünnepelni fog! Randevúzni fog az Álommanóval. A 10, 11%-os tisztaságú anyagot nevezte így. Õ nem kiváló minőségű borral vagy pezsgővel szokott ünnepelni, hanem saját maga által kevert kokainnal. A határon átcsempészett 95%-os szert 8%-osra higítva adta tovább a dílernek, aki nyilván tovább gyengítette, mielőtt kis zacskókba csomagolva eladta azoknak a szerencsétleneknek, akik még életükben nem szippantottak (és valószínűleg nem is fognak soha) igazán jó anyagot. Az Álommanó viszont olyan, mint a személyvonathoz képest egy szuperexpressz.
Percekkel később nyílt az ajtó és vigyori pajtás lépett be a szobába (Smile – ez lesz a megfelelõ név!). Már nem mosolygott, és ez a változás nagyon tetszett Bakernek.
– Elmehet, Mr. Baker – mondta szárazon és visszaadta az iratokat.
– Végeztek?
– Igen. Tudom, kicsit sok időt vett igénybe az eljárás, de remélem, nem vette rossz néven a várakozást?
Láthatóan küszködött, hogy ne érződjön a hangján a csalódottság. Bizonyára benne látta a kiugrási lehetőséget, gondolta Baker. De a nagy fogás ezúttal elmaradt. Talán meg kellene kínálnia egy adag Álommanóval. Az biztosan jó kedvre derítené.
– Ugyan, önök csak a munkájukat végzik – mondta. A fickó arca erre egy másodpercre fájdalmas grimaszba torzult.
Miután beült a kocsijába és elhajtott, Baker arcán szétterült az elégedettség. Egész hazaúton mosolygott, fütyörészve vezetett. Kikapcsolta a légkondicionálót, letekert két ablakot és élvezte az utastérbe áradó kellemesen langyos, illatos tavaszi levegőt.
Hazaérve beparkolt a garázsba, előkészítette a szerszámait és dolgozni kezdett.
A kokainnak azonban nyoma sem volt. A helyén, a fém alkatrészre karcolva egy körből, két pontból és egy homorú vonalból álló rajz fogadta. A kis fej szemtelenül mosolygott.
– Smile – mondta döbbenten.
És Baker mindent értett.
(Kleinhappel Miklós)
Kalóriabomba
A bérgyilkos előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt és felitatta vele az izzadságot először a homlokáról, majd az arcáról. Meg is kellett állnia néhány másodpercre, hogy pihenjen egy kicsit. Pedig csupán egyetlen emeletet gyalogolt az irodájáig.
Az utóbbi hónapokban számos alkalommal fejébe ötlött a gondolat, hogy le kellene fogynia. De eddig még három napnál tovább egyetlen alkalommal sem bírta az előírt diétát és a testmozgást. Szeretett enni és lusta volt, tudta õ magáról nagyon jól. Ennek azonban egy negyvenes éveiben járó embernél már szemmel látható következményei vannak. Az orvosa is figyelmeztette már: ha továbbra is ilyen életvitelt folytat, rövid időn belül komoly egészségi problémák lépnek majd fel nála.
A másik, ugyancsak nem elhanyagolható szempont a munkája volt. Látott már valaki jelentős túlsúllyal küzdő bérgyilkost? Egyre több olyan ügyfele volt, aki azért nem bízta meg újabb munkákkal, mert a súlya miatt kétségei voltak, vajon képes-e megoldani a feladatot. Mások ugyan még mindig felkeresték, de látta a szemükben a kétséget, hallotta a mondataikban a sajnálkozást, talán még a szánalmat is.
Belépett az irodájába. Az irodaház huszonnyolcadik emeletének keleti sarkában lévő kis helyiségben az ajtóra szerelt táblácska tanúsága szerint ingatlanközvetítéssel foglalkozó cég működött. A látszat persze ezúttal is csalt. A külső szemlélőnek ingatlanok iránt érdeklődőknek látszó emberek valójában egészen más ügyekben léptek be ezen az ajtón. Leült az íróasztalához és az előtte heverő papírokba, fényképekbe mélyedt.
A Miller-ügy. Nem egyszerű az eset. A célszemély jól tudja, hogyan vigyázzon magára: hatalmas birtokát a legújabb biztonsági rendszerek védik, házában körülbelül egy tucat testőr teljesít szolgálatot, soha nem teszi meg ugyanazt az utat azonos útvonalon, nincsenek állandó szokásai és még hosszasan lehetne sorolni az óvintézkedéseit. Már másfél hónapja gyűjtötte a fickóról az információkat, de eddig egyetlen gyenge pontot sem talált. Úgy tűnik, neki kell rést ütnie a pajzson. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan?
– Lássuk csak, mit tudunk – mondta hangosan és hátradőlt a székében, majd behunyta a szemét.
Hosszú másodpercek múltán sem jöttek az ötletek. Majd amik eszébe jutottak, használhatatlannak bizonyultak.
Kinyitotta a szemét és a kezébe vette az asztalon heverő fotókat. Sorra megnézte őket, minden képet újra alaposan áttanulmányozott. Nem merült el a részletekben, az egész felvételre koncentrált.
Az egyiken Miller épp vásárolt. Körülötte négy testőr, akik a másodperc tört része alatt a védelmére tudnának kelni. Mesteri megoldás.
A másik fénykép kikapcsolódás közben készült; Miller épp horgászott. Távoli volt a felvétel, mert a pasas kibérelte az egész környéket, hogy az emberei (miután aprólékosan átvizsgálták a környéket) le tudják zárni azt. Távcsöves puskával hiába is próbálkozott volna. Miller rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel ült a tó partján és a vizet figyelte. Bőre hófehér volt, látszott, hogy nem a nap szerelmese. És a bérgyilkos a már-már végletekig nagyított, csaknem az asztal egész lapját betöltő képen azt is látta, hogy meglehetősen kövér. Fura, ezt eddig észre sem vette.
Megnézte a többi fényképet is. Kétségtelen: Miller mindig kiválóan szabott zakókat visel, amelyek képesek arra, hogy rafinált tervezésükkel elrejtsék a felesleges kilókat. Talán hozzá hasonlóan õ is édességimádó?
Ez volt az a feltételezés, ami a következő pillanatokban egy kiválónak tűnő terv alapötleteként újabb gondolatok egész sorát indította el a bérgyilkos fejében. Újra végignézte az összes fényképet, amit Millerről készített. Az egyiken éppen egy cukrászdából lépett ki, kezében tortás dobozzal. Bár nem látta a cégtáblát, a bérgyilkos felismerte a helyet, hiszen õ is számos alkalommal rendelt már különféle süteményeket a Martin & King Édességpalotából. Sőt, az utóbbi időben, mióta felfedezte, csak ott vásárolt. Talán ez Millerre is igaz.
A következő hetek aprólékos nyomozómunkával teltek. Megtudta, Miller hetente két alkalommal vásárol a Martin & Kingben. Hét elején általában aprósüteményeket, a hét második felében valamilyen tortát rendel, amiket a zárás előtt nem sokkal mindig személyesen visz el. Mire ezen információk birtokába jutott, már gondosan kidolgozta a tervét. A jó bérgyilkosnak szinte mindenhol vannak kapcsolatai – ez rá is igaz volt. Egy közepes hatótávolságú, távirányítással működésbe lépő bombát készített és embere segítségével elhelyezte abban a tortában, ami Millerre várt.
Aznap, miután áldozata kilépett az üzletből, autóba szállt és a birtokára hajtott. A bérgyilkos fák közötti rejtekhelyéről figyelte, ahogy az autójával begördül a súlyos, díszes vaskapun, majd kézbe vette a távkapcsolót és működésbe hozta a bombát.
A detonáció következtében Miller kocsijának páncélozott ablakai megrepedtek, a résekből ráérősen füst szállingózott az ég felé. A motor leállt. A jármű néhány másodpercig még gurult, majd egy fának ütközve állt meg; a sofőr már nem tudta az éppen jobbra kanyarodó úton tartani.
A ház biztonsági emberei a kertbe telepített kamerarendszer segítségével valószínűleg már észrevették, hogy baj történt és riadót fújtak. Csak percek kérdése, hogy sötét ruhás, komoly külsejű, ám ezúttal tanácstalan fegyveresek lepjék el a füstölgő kocsi környékét.
A bérgyilkos ezt már nem várta meg. Zsebébe dugta a detonátort és a terepjárójához sétált. Beült, majd elhajtott. A hazafelé vezető úton elhatározta, hogy leadja a fölös kilókat és újra csúcsformába hozza magát. Ezúttal végigcsinálja a fogyókúrát, ez biztos! Tagadhatatlan tény, a túlzott kalóriafogyasztás ártalmas az egészségre. Olyan akár egy időzített bomba. Bármikor robbanhat.
(Kleinhappel Miklós)
|