- A pokol sötét; sötétebb, mint a legsötétebb éjszaka és hideg van! Remélem, már tudod; mint ahogy azt is, hogy nem játszadozhatsz velem! - mondta, illetve inkább harsogta már sokadszor az asszony, miközben hosszú léptekkel kiviharzott a nappaliból a hálószobája felé. Robert csak állt. Igen, most már nagyon jól tudta, milyen a pokol - az asszony gondoskodott róla, hogy megtudja.

    - Sötét és hideg? - suttogta. - Hát majd beszerzek néhány elemlámpát és melegen öltözöm!

    Az elhatározás abban a pillanatban született meg a fejében, amikor fentről hallotta, hogy becsapódik felesége hálószobájának az ajtaja. Meg fogja ölni az asszonyt! De hogyan csinálja, hogy ne bukjon le? A pincére gondolt és a nemrég véletlenül felfedezett üregre a falban. Éppen akkora, hogy egy ember ( egy holttest ) elfér benne. Egy hete véletlenül vette észre, hogy a fal egy része egészen más hangot ad, ha megkopogtatja. Kopogtatott, kopogtatott, amíg nagy vonalakban be nem határolta a kérdéses területet, majd úgy döntött, megbontja a falat. Hátha talál valamilyen értékes holmit! Régi házban laknak és a régi házak néha egészen elképesztő dolgokat rejtenek magukban. Műkincsek, egy régi, rozsdás láda benne részvényekkel, antik pénzekkel, amiket egykori tulajdonosuk talán éppen a felesége elől rejtett el azokra az időkre gyűjtögetve, amikor majd továbbál, hogy végre emberhez méltó életet éljen az életét megkeserítő asszony nélkül; azonnal beindult a fantáziája.

    Másnap, mikor a felesége elment, munkához is látott. Attól nem tartott, hogy amaz felfedezi, ha talál valamit, hiszen az asszony még sosem járt a pincében. Túlságosan sötétnek, félelmetesnek tartotta. Ő viszont szerette a pincét - ahogy mind jobban elmérgesedett a kapcsolatuk, egyre jobban. A pokol sötét; sötétebb, mint a legsötétebb éjszaka és hideg van! Hát persze. De még milyen hideg van, nevetett Robert annak az embernek a magabiztosságával, akivel bár eddig mostohán bánt a sors, ám jó úton van affelé, hogy ezentúl csupa móka és kacagás legyen az élete.

    Másfél órán keresztül dolgozott eredménytelenül. Dühös volt és ha ez egyáltalán lehetséges volt, még jobban gyűlölte az asszonyt. Most falazhatja majd be a lyukat, ha nem akar mindig egy téglakupacot kerülgetni a satupad mellett, a műhelynek berendezett pincében, gondolta. De mégsem falazta be rögtön. A munkához szükséges szerszámokat és anyagokat már aznap délután beszerezte, mégis várt. Nem tudta, miért és mire kell várnia, csak azt érezte, ráér még a falazással. Azon a napon, amikor ott állt a nappaliban, két perccel egy kínzó veszekedés után, tudta, tudat alatt már napokkal ezelőtt dolgozni kezdett a tervén. És most, hogy minden apró részlet a helyére került, alig várta, hogy megvalósítsa azt.   

    Lement a pincébe a feketepiacon vásárolt pisztolyáért, hangtompítót tekert a csövére és felesége hálószobája felé indult. Közben arra gondolt, milyen is lesz az élete özvegyként; egyszerűen csodálatos. Az asszony vagyonával a bankszámláján szabadabb lesz, mint amilyen egész életében bármikor is volt. Robertnek lételeme volt a szabadság, ezért is tűrte nehezen felesége viselkedését. Pedig nem kellett volna ennyire elfajulniuk a dolgoknak. Jó, igaz, Robert csak azért ment hozzá Carolhoz, hogy a válás után megkapja majd az immár közös vagyon felét, csakhogy Carol nem akart csendben, megszégyenülten elválni, mint ahogy azt korábban a többiek tették. Bár a többieknek közel sem volt akkora vagyonuk, mint Carolnak. Robert huszonegy éves kora óta abból élt, hogy középkorú, pénzben nem szűkölködő hölgyek társaságát kereste. Sosem esett nehezére, hogy hosszabb vagy rövidebb időre teljesen magába bolondítsa a nőket. S amelyik volt olyan elvakult, hogy hozzáment, azt amennyire csak tudta, igyekezett kiforgatni a vagyonából. Ez eddig sikerült is, ám Carol felvette a kesztyűt. Kijelentette, hogy nem hajlandó elválni, sőt, Robert ezentúl egy fillért sem fog kapni tőle. Ha pénzre van szüksége, hát dolgozzon. És ő dolgozni kezdett azon, hogyan ölhetné meg.

    Kopogtatás nélkül lépett be a hálószobába és mielőtt az asszony bármit is mondhatott volna, két golyót lőtt ki a pisztolyból. Mikor Robert belépett, Carol fel akart állni, de a megkezdett mozdulat már örökre befejezetlen maradt - élettelenül rogyott az ágyra. Robert letekerte a hangtompítót a pisztolyról, zsebre vágta a két tárgyat és a kezébe fogta Carolt. Nem volt nehéz, inkább kifejezetten könnyűnek érezte. Kilépett a szobából és elindult lefelé, a pincébe. Az ágyon maradt vérfoltokkal és a pisztoly eltüntetésével ráér később is törődni. Két órát vett igénybe a falon lévő lyuk befalazása. Kimeszeli majd a pincét, így teljesen eltünteti a nyomokat.

    A rendőrséget csak öt nap múlva értesítette. Csúnyán összevesztek, mondta kétségbeesést színlelve, Carol összepakolt két bőröndnyi ruhát és elviharzott. Szenvedélyes házasság az övék, mondta később a jegyzőkönyvbe a rendőrségen, ezért két, három havonta egyszer előfordul, hogy Carol egy - egy veszekedés után összepakol és elmegy néhány napra. Ilyenkor rendszerint szállodákban alszik és senki nem tudja, hol van, mit csinál, de eddig még három napnál többet sosem volt távol. Körbetelefonálta már a rokonokat, mondta Robert, de senki nem látta Carolt az utóbbi egy hétben.

    Néhány óra múlva két nyomozó látogatta meg Robertet. Körülnéznének a házban, Carol hátha hagyott maga után valamilyen árulkodó jelet, mondták. Robert magába roskadva figyelte, ahogy eredménytelenül átvizsgálják az asszony holmiját. Semmi nyom? Elviselhetetlen ez a végtelennek tűnő várakozás. Talán nézzenek körül az egész házban, javasolta Robert. Nem probléma, hogy nincs házkutatási parancsuk, elvégre mindhárman azt akarják, hogy Carol minél előbb előkerüljön. Ő addig a könyvtárszobában lesz, hogy megpróbálja elterelni a gondolatait, olvasgat egy kicsit.

    Két órát vett igénybe a kutatás, ami után mintha megváltozott volna a nyomozók viselkedése. Kérték, Robert kísérje le őket a pincébe. Egyenesen a nemrég befalazott üreghez léptek. Egyikük kopogtatni kezdett a falon. Erőtlen, vékonyka hang volt a válasz. Macskanyávogás. Robert arcából kifutott a vér. Az az átkozott macska! Az utóbbi napokban mindig megmaradt az étel Carol macskájának a tányérjában. Azt hitte, elcsavargott, hiszen előfordult néhányszor már korábban is. De mikor szökhetett le a pincébe? Mikor bújhatott el a lyukban? Mert amikor lehozta Carolt, még nem volt itt. Hát persze: miután felesége légmentesen záródó zsákba csomagolt holttestét elrejtette, mert megszomjazott, Robert felment a házba. Nem volt távol három percnél tovább, de ez az idő bővel elég volt arra, hogy az az átkozott macska leosonjon a pincébe és elbújjon Carol mellett; macska létére mindig is ragaszkodott az asszonyhoz. Hiba volt felajánlania a nyomozóknak, hogy nézzenek körül a házban. Eléggé erőtlen hang hallatszott a túloldalon ahhoz, hogy tudja, a macska már a végét járja. Talán ha a rendőrök holnap tévednek le a pincébe... Robert Carol végrendeletére gondolt, amit az asszony még a házasságkötésükkor írt, és bízva abban, hogy a kis háborújukban győzedelmeskedni fog, azóta sem módosított: ha a halála után Robert valamilyen oknál fogva nem tekinthető örökösnek, az egész vagyont a macska, illetve egy, az őt gondozó állatmenhely kapja meg. Robert kétségbeesve gondolt az elkövetkező, börtönben letöltendő évtizedeire. A macska közben a fal mögötti lyukban mintha erőre kapott volna, kitartóan és korántsem olyan erőtlenül, mint ahogy azt az elmúlt percekben tette, nyávogott: A pokol sötét; sötétebb, mint a legsötétebb éjszaka és hideg van!