Koós János: Nincsenek konfliktusaim
Kleinhappel Miklós 2005.06.10. 20:16
Csúszkálva araszolgatok az úton a megadott cím felé. A televízió híradásainak képei jutnak eszembe, ahogy egy, két nappal korábban, a hótól és jégtől korcsolyapályává változott hegyi utakon a gépkocsik és az autóbuszok csak nehéz megpróbáltatások árán jutottak el úti céljukhoz. Arra gondolok, vajon hogyan élné meg Koós János, ha egy időre elvágná a hó a külvilágtól a budai hegyoldalt, és ő a szomszédaival együtt otthon ragadna. Hogy elüsse az időt, amíg a munkagépek elvégzik a dolgukat, valószínűleg hatalmas bulit csapna, okoskodom. A kétségbeesés és a depresszió lenne az utolsó, ami erőt venne rajt. A szomszédokra talán ez lenne a jellemző, ám abban is biztos vagyok, hogy csak ideig - óráig. Amíg át nem ragadna rájuk is az az életkedv, elégedettség és humor, ami belőle árad.
A házhoz érek. Becsengetek. Mozart, a rotweiler fajtájú házőrző rohan a kerítéshez. Néhány másodperc múlva Koós János már nyitja is a kaput. Három éve találkoztunk utoljára, de semmit sem változott, fut át az agyamon a gondolat. Energikus. Örökifjú. Mintha megállt volna az idő a Kislány a zongoránál vagy a Nem vagyok teljesen őrült című dalok sikere óta.
Erdélyben született, ám óvodába már Magyarországon járt. Általános iskolában került közel a zenéhez, azokban az években döntötte el, hogy egész életében zenével szeretne foglalkozni. Érettségi után az Országos Pénzügyőr Együttes tagja lett. Majd főiskolára ment. Harmadéves volt, amikor énekelni kezdett. 1960 - ban debütált, mint táncdalénekes. Később zenés darabokban, operettekben is fellépett. Felesége Dékány Sarolta. Házassága legendásan jó. Mint mondja, ehhez az kell, hogy az ember olyan nőt válasszon, akit az egész család kedvesen csak Kotlóstyúknak hív. Aki otthont teremt, megmutatja a helyes utat, a szárnyai alá veszi és melengeti a család tagjait. Két gyereke van. Réka musicalszínésznő, Gergő számítástechnikai területen dolgozik. Sok tekintetben szereti az állandóságot: az íróasztala például 20 éve egy helyen áll, szeretne 30 év múlva is Mercedest vezetni, mert ez a márka adja meg számára azt a kényelmet, aminek köszönhetően az úti célhoz érve frissen száll ki a kocsiból. Ugyanakkor nyitott minden újdonság felé. A szerelmet tartja a legszebb dolognak a világon. Elvei: pontosság, becsületesség, szorgalom.
*
- Koós János vagyok, a sikeres férfi - mondja, miután belépek a házba és elmondom, melyik lapba készül ez a cikk.
- Mitől sikeres egy férfi?
- Mindig attól függ, az ember mit nevez sikernek. Ez egy borzasztóan tág fogalom. Csollány Szilveszter egy sikeres férfi. De Luciano Pavarotti is. Két nagyon különböző egyéniség. Az egyik száz kilóval többet nyom, mint a másik. Ugyanakkor sikeresnek mondhatja magát egy nagyon egyszerű ember is, aki nincs a reflektorfényben. Mert egy nagyon jó házasságot él meg két, három gyerekkel és nem vágyik másra az életében. Azt csinálja, amit szeret. Mondjuk cipőt talpal. Elmondok egy történetet. Van egy szabóm. Immár 43 éve ő készíti a ruháimat. Nála boldogabb embert keveset láttam. Amikor elkészít egy új ruhát és felveszem, úgy jár körbe, ahogy Michelangelo a Dávid szobrot járhatta körbe, amikor elkészült a művével. Ilyenkor mindig figyelem az arcát és látom rajt, hogy ő egy sikeres ember. Boldog. Mikor felkeresem, be szoktunk ülni valahova egy kisfröccsre. Egyszer figyelmeztettem, hogy cérna van a nadrágján. Én szabó vagyok, nem akárki, mondta erre.
- Koós János ma, 2003 - ban miért tartja sikeresnek magát?
- Mert egész életemben azt tehettem, amit szeretek. Óriási adomány a sorstól, hogy bizonyos dolgokra nem vagyok rákényszerítve. Az például már elég nagy megpróbáltatás számomra, ha ki kell állítanom egy számlát. Ezekhez a száraz dolgokhoz nincs érzékem. Talán ezért nem tudom bekapcsolni a számítógépet. De őszintén szólva nem is akarom bekapcsolni. Nem akarok ott ülni egy készülék előtt, mert az nem az én világom. Ha van egy órányi szabadidőm, helyette inkább kimegyek a jó levegőre sétálni. Vagy elmegyek focizni, teniszezni.
- Öntörvényű embernek tartja magát?
- Inkább szabadnak. Ha klasszikus zenész maradtam volna és még mindig az Állami
Hangversenyzenekarban vagy az operában játszanék, biztosan nagyon boldog lennék, hogy ezt csinálom. De a Zeneakadémiától leszakadva én a könnyű műfaj felé indultam el. És mivel egy szabadabb pálya felé mentem, átalakult az egész gondolatrendszerem, az ízlésvilágom, a munkához, a szabadsághoz való viszonyom. Nem más emberek határozták meg, hogy nekem este ide vagy oda kell mennem, és a Rigolettót kell játszanom, hanem én döntöttem el, hogy elvállalok - e egy felkérést vagy nem. Ezért nagyon furcsa volt számomra, amikor egy ideig rendszeresen felléptem a Mikroszkóp Színpadon és az Operett Színházban. Félreértés ne essék, nagyon jól éreztem magam mindkét helyen. De egymás után nyolc este ugyanabba a színházba kellett bemennem. Ugyanabba az öltözőbe, ahol mindig ugyanaz a pali ült mellettem. Megszoktam, hogy ma Nyíregyházán, de holnap már Szombathelyen lépek fel. Két különböző öltöző, egyik helyen sincs ügyelő, nincs öltöztetőm, sminkesem, én mondom meg, mikor menjen fel a függöny. Egy idő után idegesít, ha olyan munkám van, ami helyhez kötött. A szakmám 95% - át országúton és különböző helyeken töltöttem. Dérynés ez az élet, de én így érzek elégedettséget. 42 éves pályafutásom alatt természetesen voltak állandó szerződéseim. Ezeket mindig teljesítettem.
- Szép karriert futott be. Kevesen mondhatják el magukról, hogy több, mint négy évtizedes szakmai múlt után a mai napig sikeresek, népszerűek.
- Apám mondta, hogy legyek becsületes, pontos, szorgalmas, és ha van tehetségem, el fogok jutni oda, ahova vágyom. Ezt be is tartottam. És nem elégedtem avval, amit elértem, hanem mindig valami újon törtem a fejem. Így jöhettek létre azok a fantasztikus duettek a Hofival, amiknek köszönhetően talán nem hangzik nagyképűen, ha azt mondom, legendává tettük magunkat. Különleges volt együtt dolgoznom Latabárral, Dajka Margittal és nem véletlenül tudjuk megnevettetni az embereket Bajor Imivel.
- Az elmúlt hetekben töltötte be 65. életévét. Hogy élte ezt meg?
- Nem történt semmi különös. Az lehet, hogy hamarabb elfáradok, mint 30 éves koromban, de egyáltalán nem biztos, hogy nekem kevesebb életkedvem van, mint egy 30 éves embernek. Sőt, majdnem biztos, hogy nekem van több. Úgy érzem, ez alatt a 65 év alatt leéltem 200 évet. És ez óriási dolog. Nem szeretek például aludni. Életemben nem aludtam még délelőtt tíz óráig. Olyankor nem történik semmi. Ehelyett inkább megyek, mindent megnézek. Élek.
- Mi jelenti az életet?
- Hogy az embernek van egy családja. Bárhova utaztam, mindig a feleségemmel és a gyerekeimmel mentem. Ha egyedül mentem volna, kinek mondanám azt, hogy emlékszel, milyen volt, amikor egy kezdetleges lakóbusszal -20 fokos hidegben elindultunk Ausztria legtávolabbi csücskébe? Bejártuk ezzel a lakóbusszal egész Európát. Úgy gondoltam, hogy amíg iskolába járnak a gyerekek, amíg fogékonyak, mindent látniuk kell. Általános iskolások voltak, amikor már látták a British Múzeumot, a Louvre - t, az akropoliszt. Pompejben az utcákon futkároztak és az amforákkal játszottak.
- Úgy látom, csak a szépre emlékezik.
- Igen, mert szép dolgok történtek velem.
- De néha nagyon - nagyon csúnya is tud lenni az élet.
- Biztosan, de az én esetemben ez nem igaz. Mázlista vagyok. Szilágyi János mondta egyszer, hogy nagyon irigyel, mert én egy életművész vagyok. Ettől a perctől nem az áll a névjegykártyámon, hogy Koós János előadóművész vagy táncdalénekes. Hanem: Koós János, életművész.
- Rengeteg energiája van. A forrás kiapadhatatlan?
- Kis túlzással állíthatom, fáradhatatlan vagyok. Hajlandó vagyok reggel négyig mulatni, de fél hétkor akkor is kimegyek az újságért és elolvasom. Utána reggelit csinálok (ezt mindig én csinálom), és ha elkészülök, jöhet a család enni.
- A humor mindig fontos szerepet játszott az életében.
- Az optimizmus mellett ez a legfontosabb. A humoromat, a humorérzékemet sohasem veszítettem el. Nem értek akkora kudarcok, hogy erre sor kerülhetett volna. Mindenki életében vannak nehezebb időszakok. Ha voltak is hullámvölgyek, mindig ment az élet a maga útján. Nagyon sokat dolgoztam és egyszer csak azt vettem észre, hogy kijutottam belőlük. Persze óriási szerencsém van, hogy olyan társat találtam, aki maximálisan a segítségemre volt. Az itthoni dolgokkal sosem kellett foglalkoznom.
- Érzelmi beállítottságú embernek tűnik.
- Az vagyok. Ez olyan dolog, hogy néztünk egy érzelmes filmet, és én könnyeztem. A gyerekek mindig mondták, a papa már megint bőg. A mai napig elérzékenyülök, ha például a Bohéméletet hallgatom.
- Egy ilyen ember sérülékenyebb, mint mások.
- Én nem. Nagyon szerencsés embernek tartom magam. Ugyanis nincsenek konfliktusaim. Ha valami bajom van, egyszer - egyszer odamondogatok, de nem volt még olyan helyzet, hogy ordítanom kellett volna. Haragtartó sem vagyok. Öt percig tart a mérgem. Ha azonban kikap a Fradi, szét tudnám tépni a világot. A foci ugyanis központi kérdés az életemben. Ha elmegyek Jamaikába vagy Ausztráliába, azon a napon, amikor játszik a Ferencváros, hazaszólok és megkérdezem, mi lett az eredmény. Nekem ez nagyon fontos, bármilyen hülyén hangzik is. Ha labdarúgó világbajnokság van, senki ne zavarjon, hadd nézzem végig nyugodtan az első perctől az utolsóig. De borzasztóan tudok izgulni egy golfmérkőzésen éppúgy, mint az óriás műlesikláson. Minden áldott reggelem úgy kezdődik, hogy elkészítem a kávét, felviszem a hálószobába. Egyik a feleségemé, a másik az enyém. És kiolvasom a sportújságot.
- Társasági ember.
- Van egy baráti társaság, aminek a tagjai a munkatársaim is. Hiszen avval a zongoristával vagy dobossal, akivel évtizedek óta együtt dolgozom, teljesen más a viszonyom, mint akivel ritkán találkozom. Ezekkel az emberekkel, ha beülünk a kocsiba, mert valahova meghívtak minket, hogy lépjünk fel, soha nem unatkozunk. Ahogy a Bajor mondta, már alig várja, hogy ő is jöjjön, mert ha csak bemegy a színházba, az nem olyan, mint amikor az ember beül egy kocsiba és 250 kilométeren keresztül úgy nevet, hogy folynak a könnyei. Előadás után hazafelé ugyanez a helyzet. Minden nyáron egy, két hónapot töltök a Balatonon. A versenyek és a hajókon élők miatt is. Ezekkel az emberekkel minden hétfőn és csütörtökön este nyolc órakor találkozunk egy kiskocsmában, ahol megeszünk egy egytálételt (mindenki ugyanazt), iszunk egy, két fröccsöt, röhögünk, beszélgetünk, politizálunk egyet és fél tíz környékén mindenki hazasétál.
- Magányra nincs is szüksége?
- Nincs. Utálom.
- Jakupcsek Gabriella azt mondta Önről nemrég, amikor vendég volt a műsorában, már abból is látszik, hogy egy úr, ahogy leül…
- Bizonyos dolgokat meg lehet tanulni. De sok minden van a génjeinkben. Apám és anyám soha nem mondta, vigyázz fiam, hogy egy nő előtt ne lépj be az ajtón. Vagy hogy meg kell várni, hogy egy nő nyújtsa feléd a kezét, mert neked nem illik kézfogást kezdeményezned. Ezeket a dolgokat valahogy mindig tudtam. Ezenkívül ahhoz, hogy az ember úgy üljön le, mint egy úr, még sok minden szükséges.
- Mi a legfontosabb?
- A zene. A Gyertyák csonkig égnek című Márai könyvben olvastam egy gyönyörű mondatot. Ti, akik szeretitek a zenét, teljesen mások vagytok, mindent másképp láttok. Mi csak tengünk - lengünk az életben, mondja Konrádnak a kapitány. Én, ha kocsiba ülök, az az első, hogy bekapcsolom a magnót. Ha találomra leveszek egy CD - t a polcról, biztos, hogy valamilyen klasszikus zenei lemez kerül a kezembe. Vallom, hogy a művészetek között a legnagyobb hatalom a zene. Mindenek felett áll. El tud varázsolni. Át tud formálni. Nagyon sok mindent a zenének köszönhetek.
|