- Az előadásában említette, hogy az egyenlőség a környezet által determinált. Mit jelent ez a hazánkban élő kisebbségek esetében?

- A romák és nem romák vonatkozásában a tanulmányok közül a legoptimistábbak 6-7-szeres, a legpesszimistábbak 10-15-szörös esélykülönbséget hangoztatnak. Mindez a környezeti egyenlőtlenségekből adódik. Egy ,,átlag” roma gyerek város széli, komfort nélküli, egyszobás lakásban, ingerszegény környezetben él, a szülei nyolc általánost (vagy azt sem) végzettek. A 21. század elején az esélyek közötti különbségek leginkább a tudástőkéhez való hozzáférhetőséggel mérhetők. Aki kisebb mértékben részesedik belőle, annak az esélyei sokkal rosszabbak. Ez már nagyon fiatal korban egyensúlytalan állapotot teremt. Ezek a gyerekek később nem kerülnek óvodába. Szegregált, vagy úgynevezett speciális tantervű iskolákban tanulnak, amikor elérik az iskolaérettséget. A faktorok így összeadódnak és óriásivá válnak az esélyek közötti különbségek.

- És a többi magyarországi kisebbség?

- Ebből a szempontból az ő helyzetük szinte megoldottnak mondható. A legnagyobb problémát számukra az okozza, hogy nem adottak azok a lehetőségek, hogy az integráció ne járjon együtt az identitásuk elvesztésével. Ez a közösség adóssága.

- Mennyire lehet ma optimista az ombudsman?

- Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Nem egyszerű a talpra állás, és kétséges, egyáltalán lehetséges-e? A rendszerváltáskor a kisebbségek majdnem elveszítették az identitásukat.  A játszma még nem dőlt el. Az ismert mondás szerint, ha egy embert megmentettél, megmentetted az egész világot. Évente körülbelül 650-en keresnek meg különböző ügyekben. Ezek nagy részében eredményt érünk el. Sajnos azonban az intézményünk korlátozott lehetőségekkel rendelkezik ahhoz képest, amekkora a probléma nagysága.

- Hogy érzi, van kellő akarat a politikusokban, hogy orvosolják a kisebbségek problémáit?

- Sajnos ez nem minden esetben igaz. Konkrét projektekkel kapcsolatban sokszor megvan a szándék. Azt szeretnénk, hogy ez mindig így legyen.