Garas Kálmán elmondta, büszke arra, hogy a Berzsenyi Dániel Főiskolán taníthat. Először 1985-ben a Fizika Tanszék kérte fel a Fotó című tárgy speciálkollégium keretében való oktatására. 2002-ben ugyancsak speciálkollégiumként indult a tantárgy, de ezúttal a Rajz Tanszéken. Az oktatás nem jelent újdonságot az életében, mert a ’70-es évektől kezdve vezetett fotószakkört a Bagolyvárban. Innen a tanítási gyakorlata és a bátorsága. Az előbbiről szólva kifejtette: eleinte ugyan általános iskolásokkal ismertette meg a fényképkészítés rejtelmeit, de megfelelő oktatási módszereket kellett kialakítania ahhoz, hogy a munkája eredményes legyen. Főiskolánkon pedig igényes felnőtt emberek elé kell kiállnia, de ebben is van gyakorlata, hiszen tizenöt évig volt a Vasi Fényszöv műszaki vezetője. Itt minden nap „vizsgáztatták” a kollégák, azokkal a problémákkal szembesítették, amelyeket nem tudtak megoldani, ezért neki kellett eligazodnia a szakma útvesztőiben. Nagyon szép és hálás feladatnak tartja, hogy lehetősége van a hosszú évek alatt megszerzett tapasztalataiból átadni valamit. Úgy véli, az alapokat kell jól megtanítania, a hallgatók így megismerik a képkészítés folyamatát, és azt, hogy eközben mi történik a fényképezőgépben. Napjainkra megváltozott ugyan a fotózás világa, a film helyére más rögzítő elem került, de fényképezés első és utolsó fázisa ugyanaz maradt: adott egy fényképezendő tárgy és végül elkészül a végeredmény, maga a fénykép. De mit is jelent a fent említett bátorság? Kezdőként gátlásosan állt fel és mozogott egy teremben, ahol például éppen előadást tartottak. Ma már az sem okoz nagy problémát, ha meg is kell szólalnia. Ennek ellenére nem érzi magát közszereplőnek, a munkáival vesz részt a közéletben.

Garas Kálmán fényképeit elnézve szembetűnő a zene iránti vonzalma. De aki járt már a műtermében, jól tudja, hogy a helyiségben már-már észrevétlenül ugyan, de mindig szól a klasszikus zene. Az 1970-es években a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár fotósaként munkavégzés közben élte át az első komolyzenei élményét. Az akkoriban megnyílt intézményben irodalmi és képzőművészeti fotókat is készített, de a szíve a zene felé húzta. Szombathelyen abban az időben számos együttes alakult, ezeknek a szemlélője és a dokumentálója is lehetett. Tevékenységüket a mai napig megörökíti. A napjainkban 25 éves Capella Savariának például az első kivételével az összes, szám szerint hatvannál is több albumának készítette a fényképeit. Az 1977 óta a vasi megyeszékhelyen megrendezett Bartók Fesztiválon a névadó kortársait is lencsevégre kaphatta, de a Muzsika című rangos komolyzenei magazinban is rendszeresen napvilágot látnak a fényképei. Életművének legértékesebb darabjait 1999-ben kiállításon mutatta be, ebből az anyagból született az Arcterek című fotóalbum. Nemrégiben adták ki A szép aktualitása című képzőművészeti tárgyú könyvét, valamint a vasi megyeszékhely egykori főépítészével, Szilágyi Istvánnal közösen készített, Szombathely dualizmus kori építészetéről szóló kötetét. Az utóbbi időben a színházi világot is igyekszik megismerni és megismertetni. Kedvelt témája az ember. A (klasszikus módon) fekete-fehérben megjelenített portrékat szereti leginkább. Nem használ vakut, mindig a rendelkezésre álló fényviszonyok segítségével dolgozik. Igyekszik megmutatni, kik azok az ismert és népszerű emberek, akiknek csodálja a művészetét. Vallja, hogy akkor készül kifejező portré, ha megismerjük a másik gesztusait és mozdulatait. Munkájának eredményességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a The New York Times-ban is jelent meg fotója. Minden megbízást egy újabb vizsgának tart. Úgy véli, a fotós szakmáért nem lehet kicsit lelkesedni. Az igazolványkép-készítés is akkora kihívás, mint egy művészfotó. Ha a megrendelők elégedettek a munkájával, máskor is hozzá fordulnak.