– Valahol úgy definiálták a művészetét, hogy intellektuális zenét játszik. A mai magyar értelmiség nem kedveli, ha a tagjai más műfajok felé is kacsintgatnak. Tapasztalt fanyalgást amiatt, hogy (profánul fogalmazva) lejött vidékre komédiázni?

– Sajnos itthon nehezen bocsátjuk meg a sokoldalúságot. Pedig ha valaki tehetséges az egyik művészeti ágban, akkor nagy valószínűséggel más területen is az lehet. Miért ne engedhetnénk meg neki, hogy lubickoljon valamiben, ha ezzel örömet szerez magának és a közönségnek? Családunkban a mindennapjaink része a humor. De a koncertjeimen szintén élek az eszközeivel, hiszen a dalok között átívelő összekötő szövegekben is megjelenik. Aki csupán felületesen ismer, talán meglepődik a „lírai trubadúr” bohémságán, de úgy érzem, jól megfér bennem, kiegészíti egymást ez a két karakter. Rövid időre most elkalandoztam egy másik műfajba, ám ezzel nem fordultam szembe a korábbi pályafutásommal. Bízom benne, hogy aki eddig kedvelte a dalaimat, ezután sem távolodik el tőlem. Nagyon szeretem ezeket a jeleneteket, kiválóan megírt kabarékról van szó, ezért örömmel veszek részt a Humorterápiában. Bár a szakmai életem általában mással telik, a próza világában is szereztem már tapasztalatokat. Érettségi után egy ideig a Déryné Színházban, később filmsorozatokban, majd a soproni színházban, a Tenger szerelmesei című darabban láthatott a közönség.

            – Októberben jelent meg a születésnapját „ünneplő” albuma Ötvenes kő címmel, amelyen tizenhárom dal található. Elgondolkodtató és mély lemez született, írták róla a kritikusok. Min töpreng ma egy ötven évet megélt férfi, aki az életét fémjelző számokat látva egyáltalán nem tűnik babonásnak?

            – Nem is lehetek az, ugyanis 1956. április 13-án, pénteken születtem. Az ember a húszas éveiben még habzsolja a gyönyörű életet, fel sem merül benne az idő múlása, majd akkor éri az első megrázkódtatás, amikor betölti a harmincat, és rádöbben, hogy ennek vége szakadt. A negyvenedik születésnapomat átmeneti állapotként értékelem, az alig-alig viselt meg. De ne szépítsük, traumát okoz ötvenévesnek lenni. Ha így elrohant az utóbbi húsz esztendő, akkor a következő még gyorsabban pereg majd le. Sajnos az öröklét receptje senkinek sincs a birtokában, így kénytelen vagyok beletörődni a megváltoztathatatlanba.

            – Néhány éve az „önkéntes száműzetést” választotta, amikor olyan utcába költözött, ami még a térképen sincs rajta. Hogy telnek a mindennapok távol a nyüzsgéstől?

            – Mindig városi ember voltam, sőt a szüleimmel tizennyolc éves koromig Budapest belvárosában éltünk. Emlékszem, amint gyermekkoromban az éjszakai csendben hallgattam a tűsarkú cipők kopogását a járdán. Ha ez eszembe jut, akkor nosztalgikus érzés kerít hatalmába és hiányérzetem támad, de cserébe most van egy házam, ahol friss levegőn, nyugalomban és függetlenül élhetek.

            – Egy ház, amely nyolc gyerek zsivajától hangos. Igaz, hogy egy újabbra is megpróbálja rábeszélni a feleségét?