- A soproni színházban Arthur Miller Az ügynök halála című drámájában Linda, a feleség szerepét játszom. Fantasztikus a mű. Hihetetlen aktualitása van.

    A konfliktushelyzetet a feleség a fia és férje közötti őrlődése adja. Félti mindkettőt. Az apa megcsalta a feleségét, de ezt a fiú nem árulja el az anyjának. Ugyanakkor nagyon mély nyomot hagy a lelkében az apja hűtlensége, hiszen addig valósággal bálványozta a férfit. A történtek miatt ez a bálvány leomlott. Ebből következően hatalmas feszültség van közöttük, amit a feleség ugyan érzékel, ám nem tudja, mi okozza.  Úgy dönt, a férje mellé áll. Öngyilkossággal fejeződik be a darab, mert az ügynök úgy érzi, hogy a halálával megoldódnak majd a családi konfliktusok. Úgy gondolja, az életbiztosításából boldogan élhet tovább a felesége és a fia. Azok ugyan kifizetik végre a házat, amiért 25 éven át küzdöttek, de ezután már nincs értelme annak, hogy benne lakjanak.

    Számos kérdést felvet a darab: miért hagyjuk, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek velünk, van-e értelme egyes élethelyzeteket fenntartani, milyen hazugságokat találunk ahhoz, hogy tovább tudjunk élni? Ilyenkor a néző önkéntelenül elgondolkodik a saját életén.

    - A színésznő is?

    - Természetesen. Az én életemben is volt egy hatalmas törés, amikor tizenhárom év után 1999-ben befejeződött a Szomszédok. Ezenkívül akkoriban a Játékszínben játszottam két darabban; mindkét darab lekerült a repertoárról. Ráadásul abban az évben adtuk el a házunkat, vagyis ,,otthontalanok” lettünk, mert építkezésbe kezdtünk. Igaz, fedél volt a fejünk felett. Minden állandóság és biztonság megszűnt az életemben szinte egyik napról a másikra. Hirtelen légüres térben találtam magamat. Ilyenkor az ember feladatokat keres, talán pótcselekvéseket is kitalál magának, hiszen néhány szinkronmunka és apróbb színpadi szerep nem tölti ki az életet.

    - Ön is így tett?

    - Szerencsére mellettem volt a férjem és a lányom, Franciska. És ha valaki a családjáért tesz bizonyos dolgokat, azokért ,,dolgozik”, akiket mindennél jobban szeret, az nem a szó klasszikus értelmében vett pótcselekvés.

    - Mi adja a legtöbb erőt a nehéz napokban?

    - Ha rosszkedvű vagyok, elég csak ránéznem Franciskára. Ő mindenre gyógyír.

    - Sokáig élt  –ahogy fogalmazott- légüres térben, hiszen csak az utóbbi időben kezd újra magára találni.

    - Arra gondoltam, hogy elég sok mindent csináltam már a pályán ahhoz, hogy ne adjam fel. 25 éve végeztem a főiskolán, gyakorlatilag főiskolás korom óta folyamatosan dolgoztam. Szerencsére mindig akad egy olyan kis mankó, amibe az ember gyorsan belekapaszkodik, ezáltal tovább tud lépni. Ezért nagyon örültem annak, hogy a soproni színház igazgatója, Szilágyi Tibor megkeresett. Gondolt rám, bízott bennem. Olyan feladatokat kaptam tőle, amikben jól érzem magam: az előbb említett Az ügynök halála című darab egyik szerepét, és a tavasszal bemutatott kerülő Hattyú című Molnár Ferenc művet, melyben a mamát játszom. Úgy érzem, ezek olyan szerepek, amelyekben bizonyítani tudok. Egy színész élete állandó bizonyítás. A közönség, a szakma és természetesen saját maga felé.

    - Annyi szakmai- és közönségsiker után most, 2004-ben Frajt Edit mit szeretne bizonyítani?

    - Hogy jó, tehetséges és helye van a pályán.

    - Nagyon félve mondta ki a ,,tehetséges” szót…

    - Azt hiszem, azt a legnehezebb megvalósítani, hogy valaki mindig biztosan érezze, tehetséges. A színészóriásoknak számító kollégák is számos esetben beszéltek arról, hogy a nagy, látványos sikerek mellett is milyen fontos, hogy újra és újra bizonyítani tudjanak. Néha nagyon mélyre jut az ember, és abban is kételkedni kezd, tehetséges-e.

    Fiatalabb koromban több területen is kipróbáltam magam: annak ellenére, hogy kislányként még orvos, illetve kutató szerettem volna lenni, ha felnövök, a gimnáziumi évek után az Iparművészeti Főiskolára adtam be a jelentkezési lapomat. Nem vettek fel, egy év kihagyás következett, mialatt dolgoztam például illatszerboltban eladóként is. Ezután vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Szeretem a hivatásomat nem tudnám elképzelni az életemet színpad nélkül.

    - Számomra most úgy tűnik, rendben van az élete, vagy legalábbis jó úton halad afelé, hogy így legyen. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látom.

    - Ez csak a látszat. Sokan nem hinnék, de még bőven van mit erősíteni az önbizalmamon. Először is rendet kell tennem magam körül, abból már tudok építkezni.

    - Milyen rendre gondol?

    - Újra eladtuk a házunkat. Kicsi volt a kert. Túl sok holmink van; gyűjtögető életformát folytatunk. Egy nyolc házból álló kis lakóparkban laktunk, de az nagyon zsúfolt volt számunkra. Nagyobb intim térre vágytunk. Sikerült vásárolnunk egy nagyon szép telket. Most a férjem építi az új házat. Közben a közelmúltban négyszer költöztünk albérletből albérletbe. Dobozokból élünk. Ha például el szeretnék olvasni egy könyvet, az a legcélszerűbb megoldás, hogy kikölcsönzöm a könyvtárból. Nagyon vágyom már az állandó otthonra. Egy olyan kis birodalomra, ami minden szempontból a mi elképzeléseink szerint készült. Ami megvéd, ha baj van, feltölt, ha fogytán az energia.

    - Hogy áll most energiával?

    - Egyre több van belőle, köszönöm. Nagyon jó hatással van rám, hogy rendszeresen dolgozom. Belőlem nem veszi ki az energiát a munka – épp ellenkezőleg: a feladatoknak köszönhetően rengeteg ,,boldogsághormon” termelődik.

    - Milyen az álomház?

    - Szeretek festegetni. Ehhez viszont szükség van némi térre. Nem sokra, csupán hogy ne kelljen minden egyes alkalommal pakolással kezdeni és befejezni, ha festeni támad kedvem. A férjemnek is szüksége van egy kis helyiségre; imád barkácsolni. Ilyen praktikus, hétköznapi dolgokat szeretnénk megvalósítani. És ha elkészült a ház, természetesen birtokba veszem a kertet. Szeretem a természetet. De nem biztos, hogy már paradicsomot, cukkinit és más zöldségeket termesztek. Elég köves a talaj, ezért sokkal valószínűbb, hogy virágokkal és esetleg fűszernövényekkel foglalkozom majd.   

    - Szentendrén található az a bizonyos telek. Sokakat elvarázsolt ez a város. Önt mi ragadta meg benne?

    - Fantasztikus hangulata van. Szép a fekvése, kiváló a levegője. Múltja van, és ha egy városnak múltja van, az érződik. De ilyen kedves város Sopron is. Nagyokat lehet sétálni benne. Az ember úgy érzi, abban a korban él, amelyben a házak épültek.

    - Ha lehetősége lenne rá, felcserélné ezt a kort egy másikkal?

    - Az a legnagyobb probléma, hogy ma minden a pénzről szól. Ezáltal elvesztek az igazán értékes dolgok. A hangulatok, érzések, illatok. Ezek nélkül pedig sivár az élet.

    - Ha gondolatban Szentendrén járunk, látogassunk el Budapestre is, a Karinthy Színházba, ahol két szerepben láthatjuk. Melyek ezek?

    - Katajev Bolond vasárnap című darabjában egy kisebb szerepem van. A francia filmadaptációból készült Lassú felmelegedés című műben a főnökasszonyt játszom, aki meg akarja menteni a munkatársát. A másságról, konkrétan a homoszexualitásról szól a darab. A főszereplő férfit el akarják bocsátani a munkájából. Ráadásul a magánélete is zátonyra futott, ezért már az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. A szomszédja (aki meleg) azt tanácsolja neki, terjessze el a vállalatnál, hogy homoszexuális, így nem mernek majd felmondani neki. A férfi megfogadja a tanácsot. A főnökasszony azonban nem hisz a szóbeszédnek, hiszen hosszú ideje dolgoznak már együtt. Megpróbálja elcsábítani a munkatársát. Először sikertelenül próbálkozik, de másodjára célhoz ér. A történet természetesen happy enddel zárul: a férfit nem bocsátják el az állásából.  

    - Könnyedsége, szellemessége ellenére (sajnos) ennek a darabnak is van aktualitása, hiszen ma nagyon nehezen fogadjuk el a másságot, bármilyen különbözőséget is takarjon ez a szó.

    - Egyszerűbb beskatulyázni valakit, hiszen úgy könnyebben kezelhetők bizonyos, az úgymond ,,normálistól” eltérő helyzetek. Én a cselekedeteik alapján alkotok véleményt az emberekről. Mi, akik a Szomszédokban szerepeltünk, szintén belekerültünk egy skatulyába. Mások voltunk. Nagyon jó főszerepekkel kezdtem a pályámat, amikért komoly elismeréseket kaptam. Aztán jött a teleregény, és úgy éreztem, a szakma kizárt bennünket. Mintha alacsonyabb kategóriába kerültünk volna. Furcsa kettősség alakult ki, hiszen közben azt éreztük, az egész ország kedvel minket.

    - ,,Bizonyos idő után elfogadtam, hogy a Szomszédok fontos része az életemnek.”, mondta egy interjúban. Akkor tehát ezt jelenti ez a mondat?

    - Nem. Az országos ismertséget a televízió hozta meg számomra. Ezt azonban nem volt könnyű feldolgozni. Túlzás nélkül állíthatom, hogy hihetetlen népszerűségnek örvendett a sorozat, ezáltal mi, a szereplők is. Lépten-nyomon felismertek, kozmetikai tanácsokat kértek a nézők. Ez bizonyos mértékig nagyon jó érzés, hiszen valljuk be, mindenki boldog attól, ha érzi, hogy elfogadják, szeretik. Egy idő után azonban -ahogy mondani szokták- a jóból is megárt a sok. Amikor befejezem a munkát, én is egy magánembernek érzem magam. Anyukának, feleségnek, aki mellesleg színésznő. Ezt sem kategorizálom. Hol az egyik, hol a másik ,,szerep” van előtérben. Az a legszerencsésebb, ha sikerül megtalálni mindezek egyensúlyát.

    - És sikerül?

    - Igen. Úgy érzem, az utóbbi időben jó úton haladok efelé. 

    - Akkor már értem, miért nem vette le a szemüvegét. 

    - Nagyon sokan vannak körülöttünk  -mondja a kávéházban nyüzsgő tömegre utalva.- Nem sztárallűrről vagy üldözési mániáról van szó! Csupán szeretnék a beszélgetésre koncentrálni. Így nem vagyok azonnal felismerhető. Nem nekem való ,,a” sztár szerepe. Távol áll tőlem, az egyéniségemtől idegen. Most is ,,csak” Frajt Edit vagyok, holott nyilvánvalóan azért keresett meg, mert színésznőként megismertek az emberek. 

    - Pillantsunk bele az édesanya életébe is: Franciska már kész hölgy lehet.

    - Elsős gimnazista. Nagyon sok minden érdekli; ez fontos. Ráér még eldönteni, hogyan folytatja az életét. Azt gondolom, elsődleges szempont, hogy szeresse majd azt, amivel a későbbiekben foglalkozni akar.

    Úgy érzem, anyaként is jól ,,vizsgáztam” – bár ez csak akkor jelentheti ki magáról valaki, ha a gyereke gondolja így. Franciska ezt érzi.