– Több interjú készült már veled ebben a kávéházban. Ez a törzshelyed?

– Nincsenek törzshelyeim. Sajnos a kor, amiben élünk, ezt lehetetlenné teszi. Pedig szimpatikusnak tartom a kávéházi légkört. Ebben a környezetben mintha békésebbé válnának az emberek. Úgy tesznek, mintha lenne idejük. Szeretem őket nézni. Eközben megpróbálom elképzelni, ki miért telefonál éppen. Vajon mivel foglalkozhatnak az ide betérő emberek? Idegen városokban például, ha elmegyek egy szép ház előtt, mindig az jár a fejemben, kik élhetnek ott, és milyen szokásaik vannak.

– Azt olvastam, hogy nem szeretsz emlékezni.

– A múltból táplálkozni kell, élni pedig a mának és a holnapnak. Mindig megriadok, amikor a barátaimmal találkozom, és az emlékeiket sorolják. Én nem érzem magam olyan öregnek, hogy emlegetni való múltam lenne. Természetesen így elveszítek bizonyos történeteket, hiszen ezek nem színesednek, nem festi őket széppé az idő. Nagyon kevés van belőlük, de nem is hiányoznak.

– Most mégis emlékezésre kérlek. Mesélj a gyermekkorodról!

– A Felvidékről származom, Komárnoban nőttem fel. Szüleim pedagógusok voltak, ami sok mindent meghatározott. Abba az iskolába jártam, ahol ők is tanítottak, ebből következően bármit csináltam, mindenről tudtak mire hazaértem. Ez nagyon megterhelte a gyerekkoromat, mert nem voltam szabad. Az erkölcsi és a morális tartásomat adó kisebbségi létnek hála pedig megtanultam toleránsnak lenni, és ráébredtem, milyen fontos, hogy az ember megtartsa a gyökereit és legyen nemzettudata.

– A színészet mikor jelent meg az életedben?

– A Magyar Területi Színházban gimnazistaként már statisztáltam. A középiskola után rögtön felvettek a Színművészeti Főiskolára. De fogalmam sem volt arról, mibe vágok bele. Nem tudtam, mit jelent színésznek lenni.

– Mit jelentett akkoriban és mit jelent számodra most a színészi lét?

– Egész mást. Az emberek korábban összekacsintani jártak a színházba, hiszen úgy érezték, minden mögött ott bujkál az aktuálpolitika. Ez a rendszerváltással megszűnt. Azóta a színész a szabadság szimbólumából kereskedelmi árucikké degradálódott. Napjainkban nincs meg a klasszikus értékeket magas szintre emelő, újat teremtő szerepe a színháznak. Ennek a változásnak a nyűgeit visszük ma a vállunkon.

– A főiskola után hosszú évekre a Vígszínházhoz szerződtél, majd néhány évvel ezelőtt a szabadúszást választottad. Mi volt a legnehezebb ebben a váltásban?

– A döntéshozatal. A társulati lét után egy másik életszemléletet és életmódot választani. Nem véletlenül voltam több mint tizenöt évig a Vígszínház tagja. Nehezen hozok komoly döntéseket. Ha azokat a szerepeket, amik miatt az ember színész lett, vidéken lehet eljátszani, akkor el kell menni vidékre. Nem kényelmesen ücsörögni egy nagyon szép, csilláros társalgóban, hanem évekig egy sportszatyorral vonatozni az ország egyik pontjából a másikba.

– Dédelgettél szerepálmokat?

– Soha nem vágytam szerepekre. De az bánt, hogy a Hamlet kimaradt az életemből. Egy színész vagy színházzal foglalkozó ember számára ez örök kihívás. Szeretek remekművek, nagy színházi gondolkodók közelében lenni. Mert akkor ott van a titok és a kaland is. Olyan szerepeket vállalok, amelyekben mesélhetek magamról. Nem bújok el egy figura mögé.

– Mi a legizgalmasabb az utóbbi öt évben, mióta szabadúszó vagy?

– Képzeld el, hogy majdnem minden este más színházban szerepelhetek. Nagyon jó, hogy Budapesten a Vígszínházban, a Nemzeti Színházban, az Új Színházban, a Pesti Magyar Színházban és több vidéki teátrumban is van egy-egy öltözőasztalom. Mindenhol van büfészámlám. Mindez az édes szabadságmámor bizsergető varázsát adja. Bedobálom a smink neszesszeremet a táskámba, megnézem, hogy este Sopronba megyek-e játszani vagy Kecskemétre és elindulok. Mint az egykori komédiások.

– Budapesten nem tör rád a bezártság érzése?

– Nem szeretek itt élni, mert folyamatosan keresnem kell a helyem. Túl sok nekem ez a város. Egy kistelepülésen sokkal otthonosabban érzem magam. Jövő héten Sopronban játszom három előadást, és már egy nappal korábban elutazom. Sétálok, csámborogok, és csak az esti előadással foglalkozom.

– Mi riaszt leginkább ebben a környezetben?

– Hogy boldogtalanok az emberek. Azt látom, hogy zavart férfiak és nők rohangálnak, kapkodnak. Ez rám is hatással van. Nincs mértékadó értékrend. Felborult mindenféle morál és ízlés, ami eddig meghatározó pillére volt az életüknek, és helyette nem kaptak újat, csak a butaságot.

– Tudsz védekezni ez ellen?

– Táplálom magamban a hitet, hogy van értelme a munkámnak. Próbálom magammal elhitetni, hogy ez fontos, ezért harcolok. Bár az egész világ arra törekszik, hogy más dolgokat tegyen fontossá. Szerencsére a színházak tele vannak. Nem sok olyan nagyváros található a világban, amelynek annyi színháza lenne, mint Budapestnek, és amelyekben ennyifélét játszanának. Ennek a sokfélének csak a fele olyan, ami nem egyezik az ízlésemmel. Nagyon büszke lehet a magyar nép, hogy ilyen általánosan fejlett színházi kultúrája van.

– Sajnos azt látni, mégsem büszkék.

– A társadalom nagy része egy varázsgömböt bámul, és nem tudják levenni róla a szemüket. Őket ki kellene valahogy józanítani. Természetesen tudom, hogy nem mindenkit lehet. Nézzük azt a szituációt, amibe jelen pillanatban vagyunk. Én most egy hölgymagazinnak, a Sikeres Nők című lapnak mondom el a gondolataim. Ez a sokadik ilyen lap, de még mindig újabb és újabb női magazinok jönnek létre annak ellenére, hogy már Dunát lehet rekeszteni velük. Sajnos a legtöbbjük lényegtelen cikkeket közöl lényegtelen dolgokról. Mégis találnak piacot. Az embereknek ezek szerint arra van szükségük, hogy homokot nézzenek a sivatagban. Bevallom, nem szívesen ültem le veled beszélgetni. Nem tudok a hölgymagazinoknak megfelelő történetekkel szolgálni. De nem is akarok. Nem akarok megfelelni egy trendnek, mert lényegileg nem értek vele egyet. Örülök, hogy ennek a lapnak nincsenek ilyen igényei.

– Kikkel szeretsz együtt dolgozni?

– Olyan tehetséges kollégákkal akik színészek akarnak lenni. Cinkostársak egy közösen elkövetett ,,bűntényben". Csak akkor jó együtt lenni, ha össze tudunk kacsintani és közös titkaik, álmaik vannak.

– Meg tudod fogalmazni, milyen a tehetséges ember?

– Elmondok egy történetet. A nyolcvanas években a főiskolán rendszeresen szerveztek a hallgatóknak beszélgetéseket ismert és sikeres kollégákkal. Egyszer meghívták Kálmán Györgyöt, a Nemzeti Színház akkoriban ünnepelt sztárját. Megkérdeztük tőle, miért ment nyugdíjba. Azt mondta: ,,Mert tehetségtelen vagyok". Mi fiatalok, akik felnéztünk rá, nem értettük, miért mondja ezt. Erre elmagyarázta, hogy a tehetség nem abból áll, hogy az ember jól el tud mondani egy verset. A tehetséghez hozzátartozik, hogy ezt az ember minden nap meg is tudja valósítani, el tudja magával hitetni, hogy fontos, amit tesz. Elviselteti magát a kollégákkal, nem szalad alkoholmámorba. Sok emberre mondták már: de kár, hogy alkoholista lett, pedig milyen tehetséges. A kettő kizárja egymást! Remek képességei vannak, de nem tehetséges.

– A szó klasszikus értelmében nem tartod magad színésznek...

– Számomra az a fontos, hogy a szerepeimen keresztül elmondhassam a gondolataimat a világról. Hogy tétje legyen annak, amit teszek. Mert alapvetően nem szeretek szerepelni. Kínszenvedésként élem meg és „bele is halok”, ami rögtön látszik is rajtam. Ha összegyűlik egy társaság, soha nem én vagyok az, aki középpontban van. Rajtam nem lehet nagyokat nevetni, mert nem tudok jól elmondani egy sztorit, nem fakadnak belőlem viccek. Erre természetesen nem vagyok büszke. Nagy hiányosság ez, ami megnehezíti az egész színészi létemet. 

– Tisztában vagy azzal, hol van a helyed a mai színésztársadalomban?

– Ezt a szakmán belül mindenki tudja, ha nem járunk el. Létezik egy furcsa értékrend, aminek a kialakulása nem tetten érhető. A pletykákból, a félszavakból, a társalgóban elejtett kis történetekből és véleményekből kialakul a színészekről egy kép. És ez általában fedi is a valóságot. Hogy hol van ebben a helyem, azt csak sejtem.

– Eszenyi Enikővel húsz évig voltatok egy pár, néhány éve Balázsovits Edittel élsz. A tehetség a párkapcsolatban is alapfeltétel?

– Természetesen. Ha nem inspirál a másik, egy perc alatt elunom. Hiába szép valaki és van rengeteg édes tulajdonsága. Szeretek elájulni egy nő szépségétől. Csak pontosan tudom, hogy ha nem inspirál, az rövid ideig tart. Ettől függetlenül becsülöm a szépséget, és nagyon irigylem a szép embereket, hiszen nagy „fegyver” van a kezükben.

– Nem hirtelen fellángoló típus vagy?

– Nem, hiszen rengeteg (jelzést, gesztust) kell kapnom a másiktól ahhoz, hogy nagyon sokat tudjak neki adni. Úgy érzem, nagyon melegen tudok szeretni, és hűséges vagyok. De ez nem csak a szerelmekre, hanem a barátságokra is vonatkozik.