- Egy hajszálnyival közelebb jutottunk az egyetemmé váláshoz –mondja a tanár úr.- Úgy látszik, alapszakot indíthatunk majd, a mesterkurzus ügye is pozitív irányba mozdult el, ám az ezzel szorosan összefüggő doktoriskolai képzés (2011-től) még bizonytalan, hiszen az csak akkor kezdődhet, ha akadémiai doktora is lesz a Tanszéknek.      

    - Az elmúlt hetekben terjedelmes interjú jelent meg Önnel a megyei napilapban. Furcsa volt az a keserűség, amelyet a szavai mögött éreztem. Egy, a pályája csúcsára ért embertől nem ezt vártam. Mindig ilyen volt vagy az évek alatt vált ilyenné?

    - Szerzett tulajdonságról van szó. Az ember gyerekként optimista, és azt hiszi, a világot az ő kedvéért találták ki. A kamasz már érzi, hogy ez nem teljesen így van. A meglett ember tisztában van vele, hogy küzdenie kell, és a harcban időnként alulmarad. Úgy vélem, a gondolkodó ember mindig ironikus, valamint önironikus. És mint mindenki, szánalmas egy kicsikét és keserű, hiszen tudja, hogy az élet véges, és barátságtalan erők is működnek körülötte. Ma már nem hiszem azt, hogy mindenkit szeretnem kell és engem is szeret mindenki. Nagyon kevés embert tudok igazán szeretni, és csak nagyon kevesek éreznek hasonlóan irántam. Nem azért, mert elviselhetetlen vagyok, hanem mert a szeretet a legritkább emberi vonzalmak közé tartozik, bármennyire hangoztatják is sokan ennek az ellenkezőjét. Első pillantásra lehetünk egymásnak rokonszenvesek, de sokszor kell találkoznunk ahhoz, hogy ne csak formálisan szeressünk.

    - Akkor ez a keserűség nem jelent boldogtalanságot?

    - Nem. A keserűség éppolyan természetes állapot, mint az öröm. Csak, sajnos, gyakoribb vendégünk. De a teljes emberi létezéshez ez is elengedhetetlen.

    - Többféle embertípus létezik: van, aki mindent feláldoz a boldog pillanatokért, más kivárja, hogy rátaláljon. Ön melyik táborba tartozik?

    - Számomra mindkét magatartás elfogadható és emberi. Úgy vélem, ha van türelmem várni, rámtalál a boldogság. Nem a boldogság utáni hajszára rendeztem be az életem, hanem hogy fogadjam, ha jön. Ilyen volt legutóbb az egyetemi tanárrá történő kinevezésem. De nem az okmány átvétele jelentette az igazi örömöt, hiszen addigra már régen túlhaladtam azon az állapoton, amelyet boldogságnak nevezek. Az akkor jött, amikor megtudtam, hogy kineveznek majd.

    - Intimen éli meg a boldogságot?

    - A boldogságot tömegben átélni legfeljebb labdarúgó-mérkőzésen szoktam, ha egy szép gólt lő a kedvenc csapatom. Egyébként szűk körben ünnepelem az ilyen pillanatokat. Olyan emberek között, akikkel belső közünk van egymáshoz. Különben az egész hideg és formális. A boldogság nem osztható el ötven vagy száz felé. Ezért nem vagyok képes azonosulni azokkal, akik háromszáz fős násznéppel hízelegnek maguknak, és a lakodalom végére holtfáradtak lesznek, a meghívottak nagy része pedig az asztal alatt fetreng részegen, mint a disznó.

    - Márai lelki társa. Mennyire szolgáltak sorvezetőként a gondolatai ahhoz, hogy boldognak mondhassa magát?  

    - Amikor az ember egy írót szeret, általa önismeretre is akar jutni. Márai más entitás, mint én, ezért idegen. És furcsamód, mégsem az. A műveiből olyan szempontokat is kapok, amelyek talán fel sem merülnének bennem. Ezeket felhasználom magammal és másokkal kapcsolatban is, s ha többet tudok, világosabban látok, talán gyakoribbak a boldog pillanatok.

    - Szerző és műve elválaszthatatlan?

    - A kettőt együtt kell szemlélnünk, s hasznos, ha szeretettel tesszük ezt. Nem hiszek abban, hogy közömbösen vagy ellenséges érzülettel sokra jutunk valaki vizsgálata közben. Legyen az egy író vagy bármelyik embertársunk. A rokonszenvem és a szeretetem falakat bont, álarcokat tesz áttetszővé. A jeges tárgyilagosság lehetetlenné teszi a lényeg meglátását.

    - Létezik olyan, hogy valaki sosem visel álarcot?

    - Nincs ilyen élethelyzet. Ez csak a halálunk pillanatában következhet be. Krúdy az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című elbeszélésében azt írja, hogy ,,Némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, amikor a halál csinálja azt”. Én azt mondom, ez valamennyi emberre érvényes. Többé-kevésbé tudnunk kellene, ki rejtőzik az álarcok mögött, de még magunkat sem vagyunk képesek enélkül látni, nem hogy másokat. Ön most az érdeklődő interjúkészítő álarcát viseli, én a nyájas nyilatkozóét, ráadásul maga a leendő tanítvány én a majdani tanár maszkját is hordom. És ez így van rendjén. De néha megélünk kivételes alkalmakat, amikor egy-egy villanásra félrecsúsznak a maszkok. Ezek az igazán emberi pillanatok.

    - Megélhetünk elegendő emberi pillanatot egy embertelen, kiüresedett világban? Ha kérdezhetem így: mi a ,,receptje”?

    - Rilke szerint az ember csak akkor élheti meg igazán az életét, ha úgy él, mintha minden nap az utolsó lenne az életében. Koromból következően értékeket számomra mindennap a halál sejtelme is ad. Mindennek meg kell adni a rangját, minden pillanat egyedi és fontos.  Miért ne sétálhatnék a kutyámmal fütyörészve az utcán? Ez talán nem illik a pozíciómhoz, esetleg bolondnak néznek miatta? Kit érdekel, ha számomra akkor éppen ez a teljesség?

    - Ha visszarepülhetne az időben és találkozhatna húsz éves önmagával, mit mondana az ifjú éveiben járó Lőrinczy Hubának?

    - Fiatalnak lenni szebb, jobb. A fiatalságot nagyon kell szeretni, de aztán harag, sértődés és elkeseredés nélkül búcsút kell neki mondani, és megtalálni a későbbi években, évtizedekben azt az értelmet, amely a létezést az utolsó pillanatig tartalommal tölti meg. A fiatal azért gazdag, mert keresi a helyét a világban. Az idősebb gazdagsága, hogy felismerte a helyét. Egyetértek Goethével, aki szerint az boldog ember, aki életének az elejét szofisztikus manipulációk és logikai bakugrások nélkül összefüggésbe tudja hozni a végével. Úgy érzi, a fiatalabb korból majdnem egyenes út vezetett oda. És ezzel visszajutottunk a boldogság kérdéséhez. Ez is ad örömöt. Nem mondom, hogy folyamatosat és euforikusat, de valamiféle bölcs derűt. Nem képzelek magamnak egy másik múltat, hanem tudomásul veszem azt, ami volt és egyedül lehetségesnek találom.

    - A sors irányítja az életünket vagy mi tartjuk kezünkben a gyeplőt?

    - Felelősségem tudatában kijelentem, hogy irányítottam is a sorsomat. Lett volna alkalmam rá, hogy elhagyjam Szombathelyt, de nem tettem meg. Hogy Budapesten emiatt mit gondolnak rólam, nem érdekel. Én választottam ezt a provinciát, ebből következően számomra nem provincia, hanem az önmegvalósítás színhelye.