– A főiskola számítástechnika – technika szakjaira jelentkeztem – mondja Krisztián. – Az előbbire azért, mert akkor már felsőfokú programozó vizsgám volt, és a technika szak is érdekelt, valamint szerettem műszaki rajzolni (Csuka tanár úr óta már nem...) és a szerelési munkák is közel állnak hozzám. De nem sokkal később rájöttem, hogy mégsem nekem való ez a szak, ezért leadtam. Számítástechnika szakon minden tantárgy értéke egy kredit, ezért a negyedik félévben kiderült, hogy nem tudom teljesíteni az előírt 60 kredites követelményt. Ezután vettem fel az egészségtan tanár – háztartásökonómia-életvitel szakpárt.

            – A jelenlegi szakjaid elég távol állnak azoktól, amikre először jelentkeztél. Miért éppen ezeket választottad?

            – Az egészségtan tanárit azért, mert tíz évig munkatársa voltam a Magyar Ifjúsági Vöröskeresztnek. Egészen az országos vezetőségig jutottam. De a másik szak sem idegen tőlem, hiszen vendéglátó-ipari szakközépiskolát végeztem.

            – Szereted a főiskolai életet?

            – Azért jöttem ide, mert a nővérem Szegedre járt és mindig azt hallottam tőle, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom. Igaza volt. Négy éve vagyok már itt, és hatalmas bulinak tartom. Korábban fura szemmel néztem azokra, akik 6-8 év alatt végzik csak el a fősulit, ma már megértem őket. Én sem szeretnék kikerülni innen, de két év múlva muszáj lesz.

            – Érdekes, hogy bulinak fogod fel ezeket az éveket, hiszen nem lehet azt mondani, hogy csak szórakozásból áll az életed.

            – Már négy éve tördelem, illetve szerkesztem a Hallgatói Önkormányzat lapját, a Heti Frissítőt, valamint néhány másik újságot. Érdekel a kiadványszerkesztés, ezt a későbbiekben is szívesen csinálnám. Az Örökmozgó Művészmoziban két éve mozigépészként is dolgozom. Ezt a munkát is szeretem. A főnököm szerint mi vagyunk (Lipi barátommal) a Perint-kanyar egyik legjobb mozigépészei, tehát erkölcsi elismerésben is van részem. J Giccspartykat szervezek, vagy éppen bulikat a klubban és a koliban. A kolibulikon zenét szolgáltatok. Nem vagyok zenész, de úgy gondolom, jól ráérzek arra, hogy a közönség éppen milyen dalokat igényel. Október óta tagja vagyok a Kollégiumi Bizottságnak.

            – Szereted, ha zajlik az életed vagy ennyire szükséged van a pénzre?

         – Tudom, hogy sokat vállalok, de ha két, három napig nincs semmi dolgom (például nyáron), az már zavar. És lassan három éve önellátó vagyok. A szüleimre nem akarok támaszkodni, mert nem élnek jó anyagi körülmények között; apu rokkantnyugdíjas, anyu ügykezelő. El tudom magam tartani, ezért meg is teszem.

            – Ma már Szombathelyhez kötődsz?

        – Szeretek itt lenni. Sok ismerősöm, haverom, barátom van itt. A város is tetszik.

– Ismerősök, haverok, barátok… Tudom, sok van belőlük.

– Mindig sok volt. Tisztában vagyok vele, milyen jó, hogy magam mellett tudhatom őket. Támaszkodhatunk egymásra.

            – Sokszor kell rájuk támaszkodnod?

            – Akkor is felajánlom a segítségemet, ha valaki nem kéri, de látom, hogy szüksége lenne rá. És ezt vissza is kapom. Több, mint fél éve egyedülálló vagyok. Nagy szerelem volt, sokáig tartott és boldog voltam ebben a kapcsolatban. Vagy kihagytam volna, vagy nem. De inkább nem. Most nincs kihez odamennem, nem tudom kinek elmondani, ha valami bánt. Ha nincs kedvem visszamenni a koliba, mert három napig egyfolytában ott dolgoztam, nem tudok kihez elmenni és nála aludni. A barátaim ilyenkor segítenek. Tudom, kinek mit mondhatok el: van, akinek bármit, másnak keveset, de az is segít.

            – Olyan ember vagy, aki társaságban gyógyítja a lelkét?

            – Nem feltétlenül. Lassan tíz éve egyik hobbim a kerékpározás. Országúton tekerek. Nyitott hátgerinces gerincferdülésem miatt hiába tiltott el a sportorvos, nem tudom abbahagyni. Általában sikerül megoldanom a problémáimat. Néha mégis előfordul, hogy besokallok. Ilyenkor senki sem tud segíteni. El kell mennem Szombathelyről egy nagyot bulizni. Ez ugyanolyan mozgás, mint a kerékpározás. Ugyanúgy izomlázam van utána, mint egy party után.

            – Hányan ismerik ezt az oldaladat?

            – Akik közelebb állnak hozzám, tudják, hogy sokat dolgozom, benne vagyok a bulikban, tudják, mivel fordulhatnak hozzám. Aki nem ismer, egyrészt azt hiszi, nagyképű vagyok, mert mindenhol feltűnök, ahol történik valami, sok embert ismerek, másrészt bunkónak tartanak, mivel akkor is poénkodom az emberekkel, ha nem ismerem őket.

            – Téged könnyebb elfogadni másoknak vagy a többieket neked?

            – Jól látod, engem tolerálni kell. Tudom, hogy amikor rámjön, akkor be nem áll a szám, és néhány perc alatt mindenkit lefárasztok a ,,hülyeségeimmel”. Általában megmondom, amit gondolok - néha ezt sem könnyű elviselni.

            – Miért szeretnél diákrektor lenni?