- A betegsége előtti időben fizikai munkát végzett, sportolt, egészségesen élt.

    - Így van. És eszembe sem jutott, hogy valamikor beteg leszek.

     - 1982-ben azonban egycsapásra minden megváltozott. Mik voltak az első jelek, amikből arra következtetett, valami nincs rendben?

    - Abban az időben itt, Őriszentpéteren, a téeszben dolgoztam. Szombati nap volt, de nekem munkával telt. Az egész napos munka után délután már otthon, borotválkozás közben azt éreztem, hogy a bal kezem zsibbadni kezd. Ennek még nem tulajdonítottam jelentőséget, az egész napos lapátolás, rakodás után arra gondoltam, biztos az erőltetés az oka. De a zsibbadás nem múlt el, sőt másnap reggelre testemnek az egész bal fele elzsibbadt. Nem tagadom, megijesztett ez az érzés.

    - Ezután fordult orvoshoz?

    - Nem, még egy hétig nem. Ugyanúgy eljártam dolgozni annak ellenére, hogy a bal kezem remegni kezdett, és ez a remegés csak nem akart megszűnni. Elmentem a körzeti orvoshoz, aki kiállított egy beutalót Szombathelyre, a szakrendelésre. Különböző vizsgálatokat végeztek rajtam, és kiderült, hogy Parkinson-kóros vagyok.

    - Tisztában volt vele, mivel jár ez a betegség?

    - Az orvosok minden apró részletre kiterjedően felvilágosítottak. És persze igencsak megrémítettek azzal, amit mondtak.

    - Az orvosok mivel bíztatták?

    - Azt mondták, gyógyszeres kezeléssel javítani tudnak az állapotomon, ami bíztató volt, ugyanakkor elmondták, hogy azok a betegek, akik már hosszabb ideje (öt vagy tíz éve) kapják ezt a fajta kezelést, visszaesnek, vagyis nekik kevésbé hatásosak a gyógyszerek.

    - 32 éves volt ekkor, s mint minden embernek ebben a korban, önnek sem jutott eszébe, hogy ilyen baj érheti. Hogy sikerült ezt feldolgozni?

    - Nagyon nehezen. Ha az ember Parkinson-kóros lesz, a tünetek súlyosbodásával teljesen tehetetlenné válik, másokra lesz utalva. Ez a tehetetlenség-érzés a legszörnyűbb. Ráadásul az embernek a családjára is gondolnia kell: feleségemmel három gyermekünk van. Felfoghatatlan volt számomra, hogy egyik napról a másikra ilyen betegséggel kelljen küzdenem.

    - Állapota egyre súlyosbodott. Miben nyilvánult ez meg?

    - A remegés egyre erősebb volt, már minden kiesett a kezemből. Ahhoz is segítségre volt szükségem, hogy egy pohár vizet töltsek magamnak.

    - 16 évig járt kórházról kórházra. Az ember mindig reménykedik, de miben hihet valaki tíz, tizenöt év után?

    - Ez jó kérdés, nekem is számtalanszor eszembe jutott ez alatt az idő alatt. Ráadásul az orvosok azt mondták, könnyen lehet, hogy végleg tolókocsiba kerülök. Sőt, a különböző gyógyszerek mellékhatásai miatt még rosszabbul éreztem magam. Az is megfordult a fejemben, hogy kellek-e még a családomnak. Ez alatt a 16 év alatt sok emberrel ismerkedtem meg, akim szintén Parkinson-kórban szenvedtek. Többeknek a betegségük miatt ment tönkre a házasságuk.

    - Hogy jutott arra a döntésre, hogy aláveti magát az agyműtétnek?

    - Úgy gondoltam, rosszabb már nem jöhet, s az a 15% esély, amit Pécsett dr. Balázs István adott arra, hogy a műtét után meggyógyulok, nekem elegendő volt a döntés meghozatalához.

    - Hogy zajlik egy ilyen műtét?

    - Az én első nagy napom 1997. május 15-én volt. A beavatkozás, hét, nyolc órát vett igénybe. Mindenre tökéletesen emlékszem, hiszen nem altattak el. Szavakkal leírhatatlan volt a fájdalom, amit közben éreztem. És megint csak arra gondoltam, ennél rosszabb már nem jöhet.

    - A műtét után mik voltak az első eredmények?

    - Más másnap volt eredmény. Határozottan javult az állapotom. Arra is képes voltam, hogy segítség nélkül töltsek magamnak üdítőt. Amilyen leírhatatlan volt a műtét alatt érzett fájdalom, olyan leírhatatlan volt az érzés is, amit ekkor éreztem.

    - A második operáció után hogy érzi magát? Ott folytatta az életét, ahol 1982-ben abbahagyta?

    - Már nem esik ki a kanál a kezemből, nem kell etetni, itatni, ha kell fát aprítok, takarítok… Újra az vagyok, aki voltam.

    - Tudom, hogy sok levelet kapott a sorstársaitól. Miről írtak önnek?

    - Leginkább a kudarcaikról. Minden levélre válaszoltam, megpróbáltam bíztatni mindenkit, hogy ne adják fel, hiszen 15% esély is esély. Nekem sikerült a gyógyulás, másnak miért ne sikerülne?