A következő állomáson szállt fel a hosszú fekete hajú lány. Néhány vörös tincs volt a hajába festve. 155 – 160 cm magas lehetett és körülbelül 70 kilogramm. Amint leült, elmélyülten olvasni kezdett egy újságot. Újabb két állomást hagyott maga mögött a vonat. A kalauz újra feltűnt. Kezelte a lány jegyét és megkérdezte, fel tudnék – e váltani kétszáz forintot. Megtettem. Megköszönte, majd elment.

    - Segítőkész vagy – jegyezte meg a lány és félretette az újságot.

- Ne hidd – válaszoltam. – Kizárólag az érdek vezérelt. Már nagyon húzta a zsebemet az a sok apró.

Felnevetett, kezébe vette az újságot és a táskájába süllyesztette. 

- Talán bankot raboltál?

- Nem, ahhoz egyedül nem vagyok elég bátor. De ha tudsz valakit, aki társulna velem…

Becsületesen megosztanám vele a zsákmányt.

    Így kezdtünk el beszélgetni. Mint megtudtam, útitársam 17 éves, Budapest IV. kerületében lakik az édesanyjával (az apáról nem esett szó), van egy bátyja. Másfél hónappal ezelőtt még majdnem 100 kilogramm volt a súlya, amit kínkeservesen faragott le a jelenlegi 71 – re.

    Megcsörrent a mobilja. Ideges mozdulatokkal kotort bele a táskájába. A telefon kijelzőjére pillantott, néhány másodpercig habozott, felvegye – e vagy ne. Miután megtette, nemcsak a mozdulatai, a hangja is idegessé vált. Rövid beszélgetés volt, amelyben a hívó felet – hogy nyomdafestéket tűrően fogalmazzak – melegebb éghajlatra küldte. Majd kikapcsolta a készüléket és visszatette a táskájába. Ezután amilyen gyorsan úrrá lett rajta az idegesség, olyan gyorsan el is tűnt.

- Bocs az előbbiért – mondta. A szemével pedig mintha azért kért volna bocsánatot, mert most esetleg csalódtam benne.

- Semmi baj.

- Folyton keresnek.

- Ne vedd fel vagy változtass telefonszámot.

- Akkor is megtalálnak. Egy esetben örülök, ha csörög a telefonom, ha a legjobb barátom hív. Mindent meg tudunk beszélni. A bátyámnak szólítom.

- Mi a legfőbb téma?

- Hát a fiúk! Hogy miért nincs még barátom. Semmi lényeges.

- Lényegtelen dolgok nem játszanak központi szerepet az ember életében.

- Tavalyelőtt nyáron 11 fiúval jártam. Egyik sem jött be.

- Hogy lehet 11 fiút megismerni három hónap alatt? Hülyéskedsz?

- Nekem két, három nap elég, és megismerjek valakit. Miért nem lehet egy normális fiút találni?

- Mi a probléma velük?

- Az egyik iszik, a másik kábítószerezik, a harmadik kötekedik, a negyedik gerinctelen…

- Talán rossz helyen keresel.

- Pedig rengeteg fiút ismerek. Minden haverom fiú. Jól érzem magam velük. Foci, verekedés; a mai napig szanaszét vernek. Persze csak játékból. Te dohányzol?

- Nem.

Nagy sóhaj. – Sajnos én igen. Már nyolc éve. Iszol? És a kábítószer?

- Szintén negatív. Megint akkorát fogsz sóhajtani?

Visszatért a hangjába az előbbi idegesség. – Nagyobbat. Én két évig lőttem magam. Most már szerencsére nem.

- Nehéz?

- Néha igen. Csak ne keresnének folyton. Közénk tartoznak, ők mégsem igazi haverok. De az nagyon jó, hogy a legjobb barátom mellettem van. Már csak egy fiú hiányzik. Neked van valakid? Úgy értem, komoly.

- Nincs.

- Szerintem nemsokára lesz feleséged. Akinek ilyen hangja van.

Ezt még senkitől sem hallottam. Mosolyognom kellett, reméltem, nem úgy értelmezi, hogy kinevetem.

   - Milyen?

- Nagyon jó.          

- Kösz. Anyukád és a vér szerinti testvéred? Ők nincsenek melletted?

- Nem értik, miért csináltam. Nem megy nekik.

- Te érted?

Nem válaszolt azonnal. Haragot láttam a szemében, bár úgy éreztem, inkább saját magára volt dühös, mint rám. Ettől függetlenül akár igaza is lehet, gondoltam. Semmi közöm hozzá.

- Néha én sem – válaszolt aztán, és mintha sokkal idősebbnek láttam volna az arcát. Megtört, ez a szó jutott ekkor eszembe.

– Kiskorom óta nagyon a haverokhoz, a környékhez nőttem. Nem tudok váltani. Otthon érzem magam. Suli után jókat bulizunk, csavargunk. De nehogy azt hidd, hogy én egy csavargó lány vagyok!

- Otthon nem érzed otthon magad?

    Gondolkodott egy keveset, ezután válaszolt: - Az a legjobb, ha egyedül vagyok a szobámban. Az történik, amit én akarok.

- Mit csinálsz ilyenkor a szobában?

- Olvasni nagyon szeretek. Danielle Steel a kedvencem. Minden olyan jól végződik a könyveiben.

- Sokszor ez az életben is így van.

    Nem válaszolt. Készülődni kezdett. Felvette a kabátját, és a hátára vette a táskáját.

- Jól elbeszélgettünk – mondta. – Jó, hogy nem jött be senki.

- Vannak még más helyek is egy vonaton.

Szomorú mosoly. – Igen, egy vonaton vannak.

- Mindenhol vannak.

Erre sem válaszolt, csak elköszönt és néhány perc múlva a következő állomásra érve leszállt.