A hungaropesszimizmus kifejezés a rendszerváltás idején, az 1990-es években bukkant fel először. De a gyökerei ennél sokkal távolabbra nyúlnak vissza. Balázs Géza elmondta, irodalmunkban már az 1570-es évektől felfedezhető a bűntudat hullám, amit Vörösmarty Mihály Átok címe verse fogalmaz meg a legszemléletesebben. A romlás szót többszáz magyar versben megtaláljuk, de a bűntudat, a nemzethalál, a balsors, a turáni átok, a sírva vigadás, a passzív rezisztencia (nem cselekvés), a patópáloskodás, a szalmaláng-effektus, az idegennyelv majmolás is kulcsszavaknak, illetve –kifejezéseknek számítanak. Számos pesszimista hangvételű kifejezés született az elmúlt években is, ilyen a Nem látjuk az alagút végét, vagy egy shakespeare-i parafrázis, a Rosszkedvünk tele. És hogy a legújabbak közül is említsünk: Rosszabbul élünk, mint négy éve. Balázs Géza felhívta a figyelmet Hankiss Elemér vizsgálatára. A neves szociológus a ’70-es években körülbelül ötven ország himnuszát hasonlította össze. Mindegyikre az öröm volt a jellemző – a magyaron és az argentinon kívül. De az utóbbit is egy magyar írta.

            Az előadó sorra vette a hungaropesszimizmus körébe sorolható jelenségeket. Elmondta, a statisztikák szerint az öngyilkosságok számában Magyarország világelső. A mortalitáskutatók véleménye szerint ez nem minden időszakra és területre igaz. Leginkább Csongrád és Somogy megyére jellemző. Azt sem téveszthetjük szem elől, hogy napjainkban ,,divatos” a konfliktusmegoldásnak ez a módja. Érdekes jelenség a Leningrád-szindróma: az orosz város kíméletlen ostroma alatt egyetlen öngyilkosság sem történt, és ha a ,,balsors” miatt összefogásra van szükség, hazánkban sem emelkedik a számuk.

            Balázs Géza az alkoholizmusról szólva kifejtette, számos módon rögzült nyelvünkben a pálinkához fűződő jó viszonyunk. Ismert köszönés a Pálinkás jó reggelt! Mégis úgy gondolja, csupán sztereotípiáról van szó, semmivel sem szeretjük jobban az alkoholt más nemzeteknél.

            A népességfogyásra már az 1900-as évek első felében felfigyeltek. Az ormánsági családokban általában csak egy gyereket vállaltak a szülők. Ennek gazdasági okai voltak, népesebb családot nem tudott volna eltartani a föld.

            A káromkodással kapcsolatban megjegyezte, mi terjesztettük el magunkról, hogy kedveljük a csúnya beszédet. Nincsenek összehasonlító vizsgálatok, de kijelenthetjük, hogy a magyar az egyik legválasztékosabban káromkodó nemzet. Ezt művészi fokon is lehet űzni. Kiváló példa erre Jókai, aki egyoldalas káromkodásokat készített.

            Egy holland antropológus figyelt fel a magyarok panaszkodó kommunikációjára. Megállapította, ha két hazánkfia találkozik, legtöbb esetben panaszkodnak. Balázs Géza a Hogy vagy? társalgást elindító formát említette példaként, amire szinte csak negatív válaszokat tudunk adni. Mindennapi kommunikációnkat az önmegadás jellemzi. Ennek antropológiai okai vannak. Szándékosan adunk lehetőséget a nemre, mintha a nyelvünkbe lenne kódolva: Nem volna kedve bejönni?, Nem iszunk meg egy teát? Szólásainkban is kódoltak a nemek. Szólástárunkban a fogalomkörök negatív értékrend szerint szerveződnek (öreg, szegény, veszély). Sőt, a nyelv még akkor is így ragadja meg őket, ha pozitív értékrendet közvetítenek. Több figyelmet fordítunk rá, ezért szívesebben beszélünk a nemről, mint az igenről.

A fentiekben felsorolt jegyek nem támasztják alá a pesszimista magyarokról kialakult nézetet. Balázs Géza felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy ez a szemléletmód önbeteljesítő jóslattá is válhat. Nyomatékosította, a humor, a furfang, a kedélyt teremtő szórakozások mind az optimizmus bizonyítékai. Elég csak a Magyar Tudományos Akadémia jelmondatára gondolnunk: Búrúra derű.