Jánost és Anikót épp aznap kerestük meg, amikor hazahozták a kórházból a két hete született gyermekeket. Abban a szobában foglalunk helyet, amelyben a picik alszanak. Néha-néha hallatják csak rövid időre a hangjukat, különben olyan csendesek, mintha ott sem lennének.

            – A kórházban azt mondták –nevet fel a mama–, hogy éjszaka különösen hangosan tudnak ételt követelni.

            – Feleségemmel 1980-ban ismerkedtünk meg –kezdi János.– Én akkor tizenöt éves voltam. Egy vendéglátóhelyen voltam tanuló. Anikó abban az időszakban ott dolgozott. Boldogok voltunk egymással, ezért 1985-ben összeházasodtunk.

            Házasságunk tökéletes volt, csupán azokat a szokásos kisebb-nagyobb zökkenőket éltük át, amik még a legjobb házasságban is előfordulnak, de amiktől azt hiszem, csak jobbá, erősebbé, mélyebbé válik a kapcsolat. Természetesen vágytunk rá, hogy idővel gyermekünk is legyen. Érdekesség, hogy én már a házasságunk elején megjósoltam, hogy ha egyszer gyermekünk lesz, akkor három születik majd egyszerre. Soha sem védekeztünk, ennek ellenére Anikónak nem sikerült teherbe esnie.

            Ezután kezdtünk el (egyenlőre csak itt helyben, Szombathelyen) orvosokhoz járni, hogy kiderüljön, ha valami baj van. Mi persze reménykedtünk, hogy nem erről van szó. Apróbb problémákat mindkettőnknél találtak, de ezek közül egyik sem volt olyan jellegű, ami kizárhatta volna a teherbe esést.

            Szombathelyen nem jutottunk előrébb, ezért a nővérem ajánlására elutaztunk Budapestre dr. Juhász Györgyhöz. A doktor úr segítségével születhettek meg néhány hete a gyerekek. A terhesség úgynevezett inszeminációval jött létre. Ez azt jelenti, hogy a férfitől levett hímivarsejteket koncentrálják, és ezeket ültetik be egy tű segítségével közvetlenül az anyaméhbe, hogy az érett petékhez könnyen be tudjanak jutni. A leendő mamát eközben ultrahang segítségével megfigyelés alatt tartják, rendszeresen lázmérőzni kell, hogy kiderüljön, mikor van peteérése.

            Körülbelül két évig utazgattunk rendszeresen Szombathely és Budapest között. Már-már feladtuk volna a harcot, úgy éreztük, hogy belefáradtunk az egészbe – egyszer aztán kijelentettük: ez lesz az utolsó alkalom, hogy utazunk. Kezdtünk beletörődni a gondolatba, hogy nekünk sajnos nem lehet gyerekünk. Ekkor felcsillant egy reménysugár. Anikónak nem jött meg a mensese, ezért egy a gyógyszertárban vásárolt terhességi teszttel elvégeztünk egy házi vizsgálatot. Akkor már biztosan tudtuk, hogy teherbe esett.

            Leírhatatlanul boldogok voltunk. Budapestre kellett utaznunk – de ez az út egészen más volt, mint az ezelőttiek. Vizeletvétel, ultrahang és egyéb vizsgálatok következtek, amik megerősítették, hogy sikerült az, amire éveken át vártunk. Hiszem, hogy ebben nagy szerepe volt annak is, hogy már öt éve foglalkozom agykontrollal. Megtanultam másképp értékelni a dolgokat. A gyermekáldás körüli sikertelenséget például nem úgy éltem meg, hogy ez egy probléma. Mert mekkora különbség, ha valaki úgy közelít meg egy élethelyzetet, hogy az feladat!

            – A vizsgálatok eredményeit látva –mondja Anikó– azt mondták, hogy ikreink lesznek.

            – Kettesiker –mondta az orvos.

            – Nem baj –mondtam erre.

            Alig telt el azonban néhány másodperc, amikor a doktor úr így szólt:

            – Itt a harmadik is!

            – Még jó, hogy feküdtem, mert különben rosszul lettem volna –emlékszik Anikó nevetve.– Mondtam is a doktor úrnak, hogy többet már ne keressen. Félre ne értse, kimondhatatlanul jó érzés volt, hogy végre állapotos vagyok, egy pillanatra viszont (a szó legjobb értelmében) szíven ütött ez a közlés.

            Amikor kifelé tartottam a rendelőből, a doktor úr azt mondta, újságoljam el mindenkinek, hogy mekkora sikert értünk el. Csak a férjemnek mertem elmondani. Az első pillanatok után őt is a hatalmába kerítette a határtalan boldogság.

            Június 21-én szültem. Piros betűs ünnepnap ez a dátum az életünkben. Korábban is mondták az orvosok, hogy mindenképpen császárszülés lesz, a terhesség végére pedig már mindhárman medence fekvésűek voltak, így nem is tudtam volna őket természetes úton megszülni. Zsolt jött először, őt János és Tamás követte. Eszünkbe sem jutott, hogy akár a terhesség alatt, akár a szülés közben bármilyen baj történhet. Időnként voltak csak olyan pillanataim, amikor rámjött a frász.

            Sok mindent köszönhetünk az orvosoknak. Nélkülük, az általuk nyújtott támogatás, bátorítás és segítség nélkül biztosan nehezebben vészeltük volna át ezt a várakozás és reménykedés időszakát. Óriási segítséget kaptunk a munkahelyeinken azzal, hogy elnézték nekünk a gyakori Budapestre való utazgatások miatti távolléteket. Előfordult például, hogy amikor a fővárosban voltunk, azt mondta az orvos, hogy másnak is vissza kell mennünk, mert nincs peteérés. Ezeket az előre nem látható helyzeteket a munkatársaim úgy segítették megoldani, hogy nekem ajándékozták a szabadnapjukat. Így ugyan lassan, tizenhárom év után –ezek után még mondja valaki, hogy a tizenhárom szerencsétlen szám!–  jutottunk el oda, hogy a lehető legteljesebb legyen az életünk. A lakásban most kissé szűken vagyunk, de egyenlőre elférünk. Még nem sikerült rá vevőt találnunk, és másik, nagyobb lakást sem néztünk még ki magunknak, de ez már igazán nem jelenthet akadályt.

            – Rengeteg segítséget kaptunk ezeken kívül a családtagoktól –folytatja János.– Nélkülük sokkal nehezebben ment volna minden. Többszáz pelenkát küldött például az egyik gyár, tápszereket kaptunk és anyagi támogatást is. S hogy a jövőben könnyebb legyen a dolguk azoknak a szülőknek, akik szintén hármasikreket vállalnak, elkezdtem egy olyan klub megszervezését, ahová a sorstársaink jelentkezését várom.