Humoros, nagyon művelt, jószívű, a nyelvhelyességi hibákat mindig kijavítja (különösen az ami/amely kifejezések eltévesztésére reagál érzékenyen) – így jellemezte az egyik tanítványa. Igaz lehet tehát, hogy mindenkinek, aki valamilyen módon kapcsolatba került vele, van egy (pozitív) Láng-élménye. Előadások, konferenciák résztvevőjeként sokszor volt már a Művészetek Háza vendége. Ezúttal ő volt a főszereplő.

,,A hajnal frissessége” című összeállítás egy több mint ötszáz címes Láng Gusztáv bibliográfiát is tartalmaz. Tekintélyes mennyiség, az elmúlt évtizedekben mégis voltak, akik úgy vélték, a tanár úr keveset ír. 

– Az „Útunk” című folyóirat Kritika rovatának a szerkesztője, Marosi Péter tehetséges fiatal kritikusnak tartott. Volt egy kötelességből fakadó elve: minden valamire való könyvet be kellett mutatni a lap hasábjain. Egy idő után, amikor már némi elismerést vívtam ki magamnak, elsőként én választhattam ki három alkotást, amikről írni szerettem volna. Ekkor kezdődtek a bajok. Marosi felírta a cikkek leadásának a határidejét, amit én rendre túlléptem. A pályám során emiatt szerkesztőket kergettem az őrületbe. „A Guszti már megint nem írta meg a cikket”, mondták. De előbb-utóbb minden vállalásomat teljesítettem; végül az a tanulmány is megszületett, amit a tervezettnél négy évvel később adtam le.

Szilágyi István, az „Útunk” főszerkesztő-helyettese az egyik évkönyvet a lap történetének szentelte. Ekkor készült egy statisztika a leggyakrabban publikáló szerzőkről. Én voltam a harmadik. A mennyiség az éremnek csak az egyik oldala. A másik a minőség. Igyekeztem elkerülni, hogy szobatudóssá váljak. Vannak gondolatok, amiket csak egy másik ember tud kiprovokálni belőlünk. Kiváló ötleteket adhatnak például a pályatársak. Ha az író magára utaltan ül egy íróasztal mögött, és azon töpreng, hogy mit írjon, akkor a képessége alatt teljesít, a főmű nem születik meg. Elég csak Gárdonyi Gézára gondolni. A nagy elmék mindig irodalmi körök, irodalmi társaságok tagjai voltak. Egymással vetélkedve a legjobbat akarták kihozni magukból. Ékes bizonyíték erre a nyugatosok példája.  

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok – mesélte Barták Balázs –, hogy Guszti tanítványa lehettem. A szakdolgozatom írásakor találkoztunk. A hirtelen megnyíló „tér”, a szabadság érzése felszabadító volt számomra. Azért szeretek tanítani, mert megtanultam tőled, hogy a hallgatókat engedni kell gondolkodni. Azt is megmutattad, hogy az irodalmon kívül is létezik élet.

Láng Gusztáv már kisfiúként a doktori cím tulajdonosának mondhatta magát. Igaz, csak a hét egy napján és rövid ideig.

– Gyermekkoromban apám minden vasárnap reggel elvitt a gőzfürdőbe, majd megreggeliztünk egy kávéházban. Akkoriban ez még a Közép-Kelet-európai életforma egyik jellegzetessége volt. A pincérek minden vendég rangját ismerték. Akiről nem tudtak semmit, azt doktor úrnak szólították. Így fordulhatott elő, hogy azt kérdezték tőlem: „Mit parancsol doktor úr?”.

– Romániában jártál iskolába, hosszú ideig ott is éltél. 1984-ben települtél át a családoddal Magyarországra. „A hajnal frissessége” című kötet bibliográfiáját górcső alá véve szembetűnő, hogy azóta csupán körülbelül 150 címmel bővült a lista. Mi okozta ezt a törést? – tette fel a kérdést Fűzfa Balázs.

– A legnegatívabb változást az jelentette, hogy tizenhat évig a Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetője voltam. Lelkiismeretesen végeztem a teendőimet. De nagyon sok energiát elvesz, ha valaki tíz órától este hatig a tanácsülésen tölti az idejét. Azért voltam jó diák és jó sakkozó, mert az átlagosnál jobb koncentrálóképességgel rendelkezem. Képtelen voltam úgy végigülni egy-egy értekezletet, hogy ne figyeljek oda arra, amit a többiek mondanak. Ezért számomra különösen megerőltető volt a tanszékvezetői teendők ellátása.

– Mi a különbség a romániai és a magyar felsőoktatás között?

– Elnyomták az erdélyi magyarságot. A hatóságok mindent megtettek az ellen, hogy nagyobb számú legyen a diákság. Egy kisebbségi felsőoktatási intézmény tanszékének oktatójaként kisebbségi magyar iskolák számára képeztünk tanárokat. Volt olyan tanév, hogy a 1,5 milliós magyarságból csupán 10, 12 hallgató kezdhette meg a tanulmányait. Romániában tízes osztályozási rendszer van. Minden évben kilenc feletti átlaggal lehetett bekerülni hozzánk, de volt olyan év, amikor ehhez 9,7-es eredményre volt szükség. Csak a legjobbakat vehettük fel. Minden tanár álma, hogy ilyen diákokkal dolgozhasson a szemináriumokon.

Az elmúlt több mint húsz évben nagyon megkedveltem Magyarországot és ezt a vidéket. Csak a nyílt e-kkel van problémám, illetve a sok étel közül, amit el tudok készíteni, hiányzik a dödölle. Azt hiszem, ehhez az itteniek génjeiben van csak meg a tudás. És ha már a főzésről beszélünk, el kell mondanom, hogy Táplánszentkereszten, ahol lakom, eloszlattam egy indokolatlan szégyenérzetet. A helyi élelmiszerboltban nem forgalmaztak kukoricadarát és kukoricalisztet. Amikor megkérdeztem az okát, azt válaszolták, nincs rájuk kereslet. Korán kelő vagyok, ilyenkor elmegyek bevásárolni, hogy legyen friss tej és kifli a reggelihez, meg a kutyáknak egy karika parizer. A beszélgetésünk alkalmával az egyik vásárló kibökte, hogy kislánykorában az édesanyja sokszor készített kukoricadarából kását és nagyon ízlett neki. A kukoricaliszt és a -dara ezen a vidéken is népi táplálékok voltak, de a szegények eledeleként tartották számon, ezért ma már nem fogyasztják őket. Rábeszéltem a bolt vezetőit, hogy minden héten hozzanak. És láss csodát, rendre elfogynak.

– Közel ötven szerző írt a most bemutatott kötetbe – mondta Antonio Sciacovelli. – Úgy érzem, méltó ajándékkal kedveskedhettünk neked.

– A bemutató előtt a lányom azt mondta, gombázni megyünk. Gyanús volt, hogy zakót kellett felvennem, de nem sejtettem, mire készültök. Minden írás egy-egy baráti gesztus. Hálás vagyok a művekért, hiszen az irántam érzett szeretetet olvasom ki belőlük – zárta gondolatait Láng Gusztáv.