– A Ferencvárosnak a belvárossal érintkező házai, utcái, ahol éltem, a forradalmi események több fontos helyszínét adták. Szociológiai kutatások még nem mutatták ki egyértelműen, hogy miért éppen a IX. kerületből került ki az ’56-os felkelők nagy része.

Bár sem az utca, sem a szülői ház légköre nem mondható tipikus ferencvárosinak, hiszen egy értelmiségi család negyedik gyermekeként éltem itt, de mégsem hagyott érintetlenül az a lokálpatriotizmus, mely a Ferencvárost, a ferencvárosiakat jellemezte. A plebejus öntudatú lakosság rendszerint bizalmatlan, sőt ellenséges volt a mindenkori politikai elittel szemben; a kerületben lakókat, vagy legalábbis azok nagy részét a kommunista hatalom sem tudta integrálni.

Akik az 50-es években jártak iskolába, a saját bőrükön érezhették a családi és az iskolai nevelés sajátos ambivalenciáját. A család meleg nevelő közege hamarosan szembefordított mindannyiunkat a hatalommal. A hatalom számunkra ekkor az iskolában, a tanító néniben, a tankönyvekben öltött testet. Tankönyveink, mint a hivatalos politika szócsövei, belénk akarták programozni, hogy „Fáradhatatlanul harcol és dolgozik értünk a magyar nép leghűségesebb fia, a magyar dolgozók vezetője: Rákosi Mátyás”.

1953 márciusa egyik reggelén bejött a tanító néni, fátyolos szemmel és reszkető hangon bejelentette, hogy meghalt Sztálin. A hír hallatára felrémlettek azok a történetek, amelyekből kiderült, hogy ez a „nagy ember” már gyerekkorában is példás jellemű volt, mert nem súgott a társainak. Emiatt,- bár a tanító néni elmagyarázta, hogy tisztelni kell ,- mégsem szerettük őt, sőt  titokban haragudtam rá, így halálakor úgy éreztem, méltó büntetést kapott,  s legfeljebb a tanító nénit sajnáltam, hogy ő ilyen szomorú. Belénk sulykolták, hogy Sztálin elvtárs számunkra a bizalom, a béke, a szabadság és a bőség megtestesítője.  Bizalom?   Ez azt jelentette akkor, hogy senki nem bízhatott a szomszédjában, hogy a szülők igyekeztek nem beszélni a gyerekeik előtt olyan dolgokról, ami veszélybe sodorhatja őket, de még vicceket sem meséltek, nehogy  a rendszer ellenségeinek nyilvánítsák őket.. Persze mi már tudtuk, hogy a „nicht vor dem kind” az a kategória, ami fontos, de veszélyes.    Béke?  Ez nekünk a békekölcsön jegyzését jelentette.  Szabadság?   Kötelező felvonulások, letartóztatások, ÁVH. Sztálin halála felbolygatta a világot. A kommunista országokban gyászt és munkaszüneti napot rendeltek el. A felszabadultság és az ismeretlentől való félelem ekkor együtt voltak jelen az életünkben.

Három évet kellett várni, amíg hivatalosan is megerősítették Sztálin 30 éves uralmának titkolt bűneit. Szovjetunióban, a végtelen ellentmondások birodalmában, ahol a nomadizáló állattartás épp úgy megtalálható volt, mint a nyugati civilizáció hatása, a „nagy vezér” halála után az volt a kérdés, hogy a Csendes-óceántól Németország közepéig terjedő birodalomban gyors intézkedésekkel csökkentsék a feszültséget, nehogy darabjaira hulljon szét. A kollektív vezetés, a pártban Hruscsov, a kormány élén Malenkov, azt a látszatot keltette, mintha Sztálin halálával liberális fordulat vette volna kezdetét.

A magyarországi reformfolyamat első lépése az volt, hogy Sztálin elvtárs legjobb tanítványa, Rákosi Mátyás, természetesen Moszkva utasítására „átengedte” a miniszterelnökséget Nagy Imrének. Ahogy visszaemlékszem ennek az időnek a hangulatára, nem mondhatom, hogy felhőtlen boldogsággal, vagy akárcsak reményteli várakozással fordultak volna szüleim a változás felé. Nagy Imre az 1956-os gátszakadásig maga is óvatos kommunista reformátor volt, tényleges hatalommal nem rendelkezett, később kezdett kialakulni körülötte egy értelmiségi elit, írókból, gondolkodókból, akik fontos szerepet játszottak az 1956-os forradalom légkörének előkészítésében. A tényleges hatalom azonban a párt és a „népi demokrácia ökle”, az ÁVH kezében volt.

            Akkor még nem tudtam, hogy a birodalmak természetrajzából következik, hogy bukásra vannak ítélve. Ki gondolta, hogy a bomlás a Szovjet Kommunista Párt 1956-os februári. XX. kongresszusával indul el.  Amikor 1956. július 21-én Rákosit lemondatták, már a mindennapi ember is érzékelhette, hogy a birodalmat összetartó erők eresztékei lazulni kezdenek. Az eddig hallgató ellenzék erőt merített a felszabadult közvélemény óriási vonzásából. Újságokban és folyóiratokban hallatlanul merész írások láttak napvilágot. Végül egy politikai és erkölcsi sokk, 1956. október 6-án a Rajk-temetés immár robbanásveszélyessé tette a levegőben gyülekező feszültséget. A lehetséges változás reménye izgalommal töltött el mindenkit. Híreket adtunk egymásnak: Lengyelországban lázadás tört ki. Érettségi előtt álló nővérem izgatottan újságolta, hogy a szegedi diákok elhatározták, hogy kiválnak a párt ifjúsági szervezetéből, a DISZ-ből, és megszervezik a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét. Általános lelkesültség, bizakodás, követelések megfogalmazása, így jellemezhetők az október 23-a előtti napok. A Petőfi-hídon átbicikliző kisebbik bátyám lélekszakadva jött a hírrel:  október 22-én  a Műszaki Egyetemen nagygyűlést tartottak, ahol 16 pontban fogalmazták meg a követeléseiket. A rettegésben felnőtt ifjúság ekkor még nem gondolt másra, mint hogy másnap, október 23-án csendes tüntetés lesz a fővárosban. Azok a röplapok, versek, toborzó iratok, melyek közül néhányat az én kezembe is nyomtak a Nemzeti Múzeum előtt, még nem sejtették velünk, hogy estére már lövésekre, fegyveres összecsapásra kerül sor. A hazánkba állomásozó szovjet csapatok erőfölénye beárnyékolta minden esetleges összecsapás eredményességét. A várakozás drámai feszültségét fokozta a politikai vezetés határozatlansága: október 23-án  néhány perccel két óra előtt a rádió megszakította cigányzenei programját és beolvasták a Belügyminisztérium közleményét, amely minden nyilvános felvonulást betiltott. De még fél óra sem telt el, és a Kossuth Rádió újabb intézkedést tett közzé: a tilalmat visszavonták. Az iskolából kilépve láttam a Kálvin téren hömpölygő tömeget. Aztán a hír, hogy több ezer diák gyülekezik a Március 15-e téren, irányt adott a tömeg mozgásának. A mintegy húsz perces gyalogút során először, de a forradalmi napok során nem utoljára érzékeltem, hogy valahogy minden más, mint eddig. Az emberek nem félnek, nem  tartanak egymástól. Mintha a francia forradalom addig a diák számára üres jelszavai (Szabadság, egyenlőség, testvériség) megelevenedtek volna. Sinkovits Imre Talpra Magyarja zengett a téren. A fellelkesült tömeg továbbhaladt, magával ragadva az ácsorgókat; jelszavakat kiáltottak ütemesen, az ismert követeléseket: „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!”, „Most vagy soha!”, „Magyar kormányt akarunk”, „Éljen Lengyelország!”, „Ruszkik haza!” Ha van budapesti nép, akkor ez az volt.

Leszállt az este, a ragyogó erődemonstráció után az egész városban valami konkrétabbat akartak az emberek saját hangjuk mámoránál és az egymásra találás öröménél. Köztudomású, hogy mit történt a Parlamentnél, az egyre hűvösebb őszi estével dacoló, kitartóan várakozó tömeg, kifütyülte Nagy Imrét, aki mondandóját az „Elvtársak” megszólítással kezdte. Izgatottan és aggódva vártuk nővéremet a parlamenti tüntetésről, mert közben  lövéseket hallottunk, de akkor még nem tudtuk a pontos helyszínt. A drámai fordulat a rádió épületénél következett be: „a kritika fegyvere” átadta helyét  a „fegyverek kritikájának”. Szakszerűen megfogalmazva: a politikai tüntetés fegyveres felkelésbe csapott át. A szinte minden lakásban megtalálható néprádiók a családok otthon maradottjait is bekapcsolták a forradalom  eseményeibe. Türelmetlen várakozással figyeltük, hogy beolvassák-e a pontokba fogalmazott követeléseket, de (ahogy ezt Gerő Ernő kihívó beszédében megfogalmazta) semmi nem változott. A rádió a hatalom monopóliuma volt. A csalódott emberek órák hosszat a rádió székházánál maradtak, még a fegyverek sem tántorították el őket. A hivatalos magyarázat sokáig az volt, hogy éjfél előtt a rendfenntartó erők nem nyitottak tüzet a felkelőkre. Biztosan emlékszem rá, s ez a földrajzi közelség miatt is elfogadható állítás, hogy már este kilenc óra előtt lehetett sorozatlövéseket hallani. A rádió előtti drámai események nem maradhattak elszigetelten, puskalövések zaja verte fel az éjszakát. Ma már tudom, hogy a fordulat többet jelentett, mint reformot, az emberek alapvető változást szerettek volna; ez  teszi a magyar forradalom vereségét is diadalmassá. Ettől az estétől, éjszakától kezdett tudatosulni bennem, amit eddig csak érzelmileg tarthattam helyesnek, hogy a szüleinknek van igazuk, akik bíztak, várták a szovjet rendszer bukását. Azt egy gyermek is megérzi és megérti, hogy a fegyverek árnyékában  a dolgok komolyra fordultak.

Számos dokumentum és temérdek tanúbeszámoló áll rendelkezésre azokról a napokról, amikor a fegyveres felkelők Budapesten és a vidéki városokban  az ÁVH és a szovjet hadsereg elleni harcukat vívták. Rokonszenv, szeretet, egymásra találás, átállások, segítségnyújtás – távirati stílusban ezek a szavak fejezik ki a  történéseket. Külföldi sajtótudósítók, magyar újságírók, felkelők százai tettek tanúvallomást azokról a szívszorítóan egyenlőtlen összecsapásokról, mely a felfegyverzett forradalmárok és a páncélos erők között folytak. A mi utcánk is ezekben a napokban kapta az Ifjú hősök utcája nevet. A bérházak lakói, névtelen jótevőként látták el meleg étellel, itallal a fiatal forradalmárokat. Sajnos idővel ennél nehezebb munkát is el kellett végezniük: sebesültek ápolását, az utcán heverő halottak fertőtlenítését. A  Bakáts-téri templom  kertje, mint hevenyészve megnyitott temető hamarosan megtelt. A halottak között persze nemcsak magyar fegyveresek voltak, hanem szovjet katonák is, akiknek már talán idejük sem volt felfogni, hogy nem a Szuezi-csatornát védik, hanem a magyar forradalom ellen harcolnak.

 November negyedikéig  a szovjet beavatkozás korlátozott és bizonyos értelemben tétova volt. A reményteli várakozások mintha beigazolódni látszottak volna. A hírek, hogy a szovjet csapatok távoznak az országból, az emberek optimizmusát erősítette. Október végére Nagy Imre és a felkelők között vákuum keletkezett, az emberek úgy vélekedtek, hogy Nagy Imre kommunista maradt, s ha a monopolisztikus rendszert nem is kívánja visszaállítani, olyan rezsimet akar, ahol a kommunistáké a döntő szó.

1956. október 30–án és 31–én  Budapest nem olyan ország fővárosa volt, ahol a közvélemény rábízta magát a hatalom képviselőire. Forradalmi város volt, ahol a hivatalos hatalom mellett volt egy népi hatalom, amely csak előre tekintett. Ahogy távolodtunk a forradalom kezdetétől, úgy erősödtek azok a hangok, amelyek Magyarország külpolitikai helyzetével függtek össze, és amelyek követelték, hogy szakítani kell a Varsói Szerződéssel, az ENSZ-től pedig elvárták, hogy támogassa a forradalmárokat. Ma már tudjuk, hogy hiábavaló volt arra várni, hogy az ENSZ vagy Amerika segítséget nyújtson – ha csak nem tekintjük annak, amit az amerikaiak ömlesztett sajt formájában küldtek.

A magyar forradalom nem nőtt a nemzetközi és az európai politika válságává; érintette, talán megrázta a világ közvéleményét, de az ügy kizárólag  a szembenálló egyenlőtlen erejű két fél között dőlt el. Külföldről nézve, a magyar tragédia a szerencsés kimenetelű válságok közé sorolható, hiszen nem vezetett háborúhoz.

Noha a lázadó nem gondolkodik a diplomácia vagy a politikatudomány fogalmaiban, mégsem szabad a felkelőket botor álmodozóknak tekinteni, olyan  lázadóknak, akik karabéllyal, vagy esetleg verssel a kezükben szállnak szembe a szovjet tankokkal. A vakmerőség mögött ott volt az a nem feltétlenül irracionális remény, hogy a „szabad világ”, sőt esetleg Lengyelország és Jugoszlávia segíteni fogja a magyarokat.

November negyedikével szertefoszlottak a győzelemmel kapcsolatos elképzelések, a szovjet katonai beavatkozás és az általános támadással  szemben a hatékony védekezés kudarcra volt ítélve. A Múzeum körúton sétálva a félelem felnőtté tevő élményével lettem gazdagabb; elég volt, hogy a szovjet tank felénk fordítsa az ágyúcsövét, máris rohantunk a kapuk alá, amely nemcsak biztonságot, de átjáróházak kapui lévén, biztos hazajutást is nyújtottak.

Az ezt követő napok és hónapok fegyverrel és vérrel íródtak. Kevesebben maradtunk, nemcsak a halottaink, de az országot elhagyni kényszerülők miatt is.

Azok az évtizedek, amelyek a vereség diadala után következtek, a puha diktatúra évei, lelkileg talán még nehezebbek voltak. Hiszen munkálkodni kellett annak az országnak a jólétén, amelyben születtünk, még akkor is, ha a politikai rendszerrel, a vezetőkkel nem értettünk egyet.  A Szovjet Birodalomban élni olyan babiloni fogság volt, mely a túlélési stratégiát jelölte ki  feladatul, joggal bízva abban, hogy a szabadulás nem hetven múlva fog bekövetkezni. Ami ötven évvel ezelőtt a forradalommal elkezdődött, az a fogsági lét felszámolásának csupán a kezdetét jelentette. De a szabadsággal való élést tanulni kell! Lehet, hogy ez többgenerációs feladat lesz, de bíznunk kell a sikerében.