– Úgy vélem, az ország többi részével ellentétben Budapesten nincs hagyománya a gólyabálnak. Ennek hangulatát így nem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem diákjaként, hanem mintegy húsz évvel ezelőtt a Berzsenyi Dániel Főiskolán ismertem és szerettem meg. Akkoriban többször hívtak a Műszaki Egyetemre előadást tartani. Főiskolánk Tudományos diákkörének (TDK) tagjai és a Műegyetemisták rendszeresen segítették egymás munkáját. Egyszer a Műszaki Egyetem Kármán Tódor kollégiumának tíz hallgatóját meghívtunk az elsős hallgatók avatására. A mi diákjaink pedig hozzájuk mentek el szórakozni. A Műegyetemen gyorsan elterjedt a rendezvény jó híre; a hallgatók minden évben vetélkednek, hogy ki jöhet Szombathelyre. Gólyabálunk azóta hagyományos találkozóhelye a TDK-ban ténykedő BDF-eseknek és a vendégeinknek, valamint az öregdiákoknak.

– Mi a véleménye a Berzsenyi Dániel Főiskola gólyabáljairól?

         – Úgy érzem, folyamatosan javul a színvonaluk. Nem csupán a jó szervezés miatt, hanem mert megváltozott a szellemiségük. Volt egy néhány éves időszak, amikor sokan nem az alkalomhoz illő öltözékben jelentek meg. Ezt természetesen mi, oktatók is kifogásoltuk, de úgy érzem, a hallgatók belső késztetésből adódóan idővel rádöbbentek, hogy a gólyabál nem egy hétvégi buli. Akkor is ünnepélyes, ha a zenekar az aktuális divatnak megfelelő zenét játszik.

         – Önről köztudott, hogy a főiskola más rendezvényein is ott van.

         – Személyes tanár-diák kapcsolatok nélkül ugyanis nem tudom elképzelni az oktatómunkát. Sajnos amióta a tanítás mellett különböző vezetői pozíciókat is betöltök, egyre nehezebben tudom ezt megvalósítani. Ezért nagyobb hangsúlyt fektetek arra, hogy megjelenjek a főiskolai diákprogramokon. Alkati kérdésről van szó. Azért lettem pszichológus, mert rendelkezem a kötetlen kapcsolatok kialakításához szükséges képességgel. Sőt, számomra ez egy életforma! Dékánként természetesen meg kellett tanulnom hogy hivatalos legyek, ha a szituáció ezt követeli.

         – Hol tart most ebben a tanulási folyamatban?

         – Ma már jól megy. Néha félek, hogy egyre ritkábban és csak szűk körben lehetek tanár úr. Vigyázok, hivatali beosztásomból adódóan ne ragadjon rám a távolságtartást indukáló „dékáni” magatartás. Sokkal kevesebb az időm, mint korábban. Ez furcsa. Nem értem, hogy 20-30 évvel ezelőtt minek köszönhetően volt annyi időnk arra, hogy találkozzunk egymással. Most be kell írnom a naptáramba, mikor fogok tanár úrként vagy egyszerűen csak Misiként beszélgetni a diákokkal vagy a kollégákkal. Legközelebb a gólyabálon! Szörnyű, amikor egy pszichológus azt mondja, hogy ezt a személyes oldalát el tudja nyomni! A tanárnak is emberi arca kell hogy legyen!

         – Miért vállalt akkor vezető beosztást?