Dr. Skribanek Anna, a Növénytani Tanszék vezetője

      – A nagy múltú keszthelyi Georgikon Agrártudományi Egyetemre jártam (most a veszprémi egyetemhez tartozik). A három éves főiskolai és a két ötéves egyetemi képzésen évfolyamonként körülbelül háromszáz diák tanult. A kisebb létszám miatt az oktatóknak és a hallgatóknak a hagyományos tanár-diák viszonynál bensőségesebb volt a kapcsolatuk, így a gólyabálon sem különültek el egymástól.

Három szinten szórakozhattak a bálozók. Mindegyiken más-más zene szólt; a szervezők az idősebb korosztály, a középkorúak és a fiatalok igényét is igyekeztek kielégíteni. A zenekarok a termekben kaptak helyet, a mulatozni vágyók ezek között vándorolva kedvük szerint hol itt, hol ott szórakozhattak. Az első évfolyamosoktól az ötödévesekig szinte mindenki ott volt a gólyabálon. Természetesen az előbbiek számára teljesen más élményt jelentett a rendezvény, hiszen őket ekkor fogadta polgáraivá az egyetem. Itt hangzott el a tanévnyitó beszéd is, majd a gólyák kezet fogtak az intézmény vezetőjével. Ez felemelő élmény volt. Ekkor tudatosult bennünk, hogy egyetemisták vagyunk. Tudni kell, hogy abban az időben csak egy felsőoktatási intézménybe lehetett beadni a jelentkezéseket, ezért mindenki nagy sikernek könyvelte el, ha továbbtanulhatott.

A műsor a nyitótánccal kezdődött. Volt az egyetemnek egy népi tánc csoportja, ami magyaros viseletben palotást adott elő. Egy hagyományos bálhoz hozzátartozik, hogy alkalomhoz illően kell megjelenni. Ez nálunk sem történt másként: a hallgatóknak akkoriban is kevés pénze volt, nem tudtak nagyestélyit készíttetni. Sokan kölcsönözték az öltözéküket. A lányok elegáns ruhát, a fiúk pedig öltönyt és nyakkendőt viseltek. De nem szorították szigorú szabályok közé a fiatalokat. Egy jó hangulatú bálon vehettünk részt.   

A gólyatábor és a diáknapok mélyítették el a kapcsolatot a diákok között, ezeket koronázta meg a gólyabál. Az egyetem rendezvényeiről tudni kell, hogy az iskola klubhelyiségében hetente kétszer programokat szerveztek. Például szárnyaikat bontogató humoristák léptek fel, akik közül később többen szép karriert futottak be. Szerda délutánonként nem voltak óráink, ilyenkor is jutott idő a közös programokra. Ezeknek az eseményeknek az adta meg a rangját, hogy együtt volt az iskola közössége. Nem meglepő tehát, hogy sok esetben csak két-, háromhetente mentek haza a távolabb élők. Szombaton és vasárnap is szívesen maradtunk Keszthelyen.

Dr. Antonio Sciacovelli, a nemzetközi kapcsolatok rektorhelyettese: Más fogalom, más emlékek

         – Az olasz felsőoktatási rendszerben nincs (legalábbis nem volt, amikor a nyolcvanas évek végén a Nápolyi Keleti Tudományok Egytemi Intézete Bölcsészettudományi Karának magyar-román szakjára jártam) gólyabál. Az alumnisag nem az efféle eseményekre fókuszál, hanem a felsőoktatást érintő aktuális politikai folyamatokra. A diákönkormányzati szervezeteknek csak tanácsadó szerepük van az egyetemi életben, így nagyon kevés „hivatalos” (be)avatási szertartás létezik. Egyik a gólyák körmenete a városban. A nagyobb egyetemeken, például Bolognában vagy Milánoban, ha az intézményben van kollégiumi élet, a gólyaavatások szertartás jelleget öltenek. A különféle bálok nem jellemzőek.

         Minden olasz hallgató életében volt legalább egy rövidebb időszak vagy egy szemeszter, amikor intézménye „megszállás” alatt állt. Ez az 1968 óta élő hagyomány 1974-től két-, háromévenkénti mozgalommá változott. Lényege, hogy a diákok „elfoglalják” az egyetemet és bizonyos jogokat követelnek maguknak. Az sem ritka, hogy tanárok is csatlakoznak hozzájuk. Ilyenkor a hallgatók és az oktatók közösen szervezik a konzultációk rendjét. Szabad egyetemi kurzusokat is indítanak. Egy hallgatói csoport az iskola épület(ei)ben tanul, alszik, étkezik. Ők azok, akik másképp látják az egyetemi élet lényegét, társaiknál erősebben kötődnek az adott épülethez, annak kultikus helyeihez, már-már otthonukká választják a felsőoktatási intézményt. Az akkor divatos popzene és a csábító rock and roll hallatlan népszerűségének idején én a nápolyi tánc- és énekkultúrával, a fergeteges tarantellákkal és a lassú, könnyfacsaró szerenádokkal ismerkedtem meg, amelyekben a Dél-itáliai reneszánsz és a barokk kultúra érvényesült. Mai szemmel nézve érdekesnek látom, ahogy mindez a „forradalmi” világszemléletünkkel párosult. Hiszen ki nem akarja megváltani a világot huszonévesen? Hogy fakadhatott belőlünk az ősi kultúrához, a hagyományokhoz, az újonnan megismert alma máterünkhöz való különleges ragaszkodás? Talán az évfolyamtársakkal és a tanárokkal történő mélyebb, a hivatalos viszonyon túlmutató találkozásnak köszönhetően. Az egyetemről, mint a közösség új dimenziójáról csak úgy kaptunk teljes képet, ha szervesen beépítettük annak a városnak a kultúrájába, ahol éltünk és tanultunk. Ennek köszönhetően váltak ezen évek történései éppen olyan maradandóvá és széppé, mint a többi fiatalkori élményünk.