Boros Gergely elmesélte, hogy az utazás és a hegymászás szerelmeseiként, rendszerint a munkát és a szórakozást összekötve indulnak útnak. Annyi holmit visznek magukkal, amennyit a hátukon elbírnak (ezúttal fejenként körülbelül 45 kilogramm súlyú terhet cipeltek), expedícióik során pedig az ösztöndíjukból gazdálkodnak. Kirgíziát két évvel ezelőtt azért választották úti célul, mert kihívást jelentenek az ottani 5-7 ezer méteres csúcsok.

A 200 ezer négyzetkilométer területű, a tengerszint felett 2750 méter magasságban fekvő szovjet utódállam egyik városában azt tapasztalták, hogy központjának nagy részét egy ősöreg repülőgép foglalja el. A házakat a magyar ízléssel összeegyeztetni lehetetlen színes díszekkel próbálták hangulatosabbá varázsolni, egy szökőkútból pedig magától értetődő természetességgel rendszeresen kiömlött és elárasztotta a környéket a víz. A kirgiz emberek az előadó megfogalmazása szerint tudnak élni: nem sietnek, számukra minden mindegy, és jellemző rájuk az „Ejh’, ráérünk arra még” szemléletmód is. Gergely és Áron számára rejtély maradt, hogy az általuk alaposabban megismert városlakók miből tartották fenn magukat, ugyanis egyikük sem dolgozott. Az infrastrukturális fejlettségre jellemző volt az a „benzinkút”, ahol egy fémhordóból házi szivattyú segítségével juttattak üzemanyagot a gépkocsijuk tankjába. A Szovjetunióhoz hasonlóan Kirgiziában is divatos „ékszer” az aranyfog, de a fényképezőgép előtt való mosolygásra nem tudtak rábírni senkit. Az ételek jelentős részét birkából készítik – egyik alkalommal faggyúleves birkaszemmel volt a menü. Az idegenben eltöltött hetek alatt magyarokkal is találkoztak: kiderült, rajtuk kívül még hét „vengerszkij” szeretne feljutni a Lenin-csúcsra. Kicsi a világ, mondhatnánk, hiszen egyikük mindössze két lépcsőházzal Gergő mellett lakik. És ha már találkoztak, akkor meg is vendégelték egymást; az előadó szerint ilyenkor az utazó abban reménykedik, hátha finomabb ételek lapulnak a másik csomagjában, de az extrudált és a por formájú táplálékon kívül a többieknél sem voltak fejedelmibb étkek. 

Az út során a legnagyobb próbatételt az ismétlődő havazás jelentette (háromszor próbáltak például feljutni a Lenin-csúcsra, de emiatt nem sikerült nekik). Az erős széllökések is megnehezítették a dolgukat. Ráadásul Áron fagyási sérülései miatt módosítaniuk kellett az eredeti terveiket, mégis rengeteg élménnyel gazdagodtak. 

A hegymászók „hotelei” az egyes alaptáborokban bérelhető jurták. Minél alacsonyabban találhatók ezek a pihenőhelyek, annál olcsóbban lehet szálláshoz és ételhez jutni. A Lenin-csúcshoz vezető úton például az első alaptáborban egy dollárért kvártélyt, öt dollárért pedig kosztot kaptak. A nehezebb terepen viszont már borsos ára volt mindennek: 4400 méterig például a teherhordók kilogrammonként két dollárért vitték volna fel a holmijukat.