Gazdaságunkról úgy vélekedett, az nem küzd akkora problémákkal, mint amekkorákról a magyarországi sajtó hírt ad, ám amikor 2001-ben leköszönt a Nemzeti Bank éléről, nem hitte volna, hogy hat évvel később a régió leglassabban növekvő gazdaságát tudhatjuk magunkénak. „De nem jött el a világvége és nem gondolom, hogy a magyar gazdaság lenne a térségben a legsérülékenyebb”, fejtegette.

Ha az 1996 és 2006 közötti időszakot vizsgáljuk, kiderül, hogy a visegrádi négyeket alkotók szinte teljesen azonos mértékben növelték gazdasági teljesítményüket, csupán a csehek teljesítettek alul. A periódus második felében azonban (2000 végétől, 2001 elejétől) fordulat következett be: az ország vezetői gazdaságunkat egy sikeres, export és beruházás vezérelte fenntartható növekedési pályáról fenntarthatatlan, a költségvetési kiadások és a fogyasztás növelésére koncentráló, a jövőjét felélő pályára állították, ami egy olyan kicsi, nyitott gazdaság esetén, mint amilyen a hazai, szükségszerűen a növekedés lehetőségeinek szűkülését hozta magával. 1995 és 2000 között kiugróan fejlődött a gazdaságunk, évente közel 7 százalékos növekedést produkált, az infláció folyamatosan csökkent, a foglalkoztatottak aránya nőtt, az államháztartás hiánya 11-ről 4–5 százalékra mérséklődött, csökkentek az adók és a GDP-hez viszonyított államadósság aránya. Ezt követően évről-évre látványosan romlott az államháztartás helyzete abból következően, hogy bevételeit egyre nagyobb mértékben haladták meg a kiadások. Újra nőtt az adóterhelés, a gazdasági növekedés érzékelhetően lassult. Ráadásul háromszor gyorsabban (közel 40 százalékkal) emelkedtek a reálbérek mint az 1990 és 2000 közötti időszakban. 2006 nyarán az államadósság hiánya már-már kezelhetetlenné vált, a bruttó nemzeti össztermékhez viszonyított aránya pedig megállíthatatlannak tűnően növekedett, apadt a működőtőke-forrás, az inflációt művi úton szorították le bizonyos, a költségvetés által meghatározott árakkal és a keletkezett hiányok közpénzből történő finanszírozásával. Mindehhez hiteleket kellett felvennünk, ám nem beruházások megvalósítására, melyeknek köszönhetően munkahelyek, exportkapacitás és versenyképes termelés jött volna létre, hanem egy olyan rossz szerkezet konzerválására, ami fékezi a növekedést, így most mi kerültünk Csehország tíz évvel ezelőtti helyzetébe.

Amikor az Országgyűlés 2006 nyarának végén elfogadta a nagyon népszerűtlen és fájdalmas konvergenciaprogramot, az ország nemzetközi megítélése látványosan növekedett. Ez a forint árfolyamának alakulásában talán túlságosan is megnyilvánult: a tavaly nyári irreálisan gyenge és veszélyes 285 forintos euróhoz viszonyított árfolyam decemberre 251 forintra erősödött. Mindez azt mutatja, az ország visszatért a stabilitás irányába. A sokszor, sokak által megfogalmazott kérdésre, hogy ebben a gazdasági helyzetben vajon hány év múlva számíthatunk az euró bevezetésére, a konvergenciaprogram nem ad választ, mellyel az előadó, aki a dokumentum egyik véleményezője volt, egyetért. Úgy gondolja, előbb meg kell vizsgálni, hogy az euróövezethez történő csatlakozás milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal jár az ország számára, valamint az is mérlegelendő, reálfejlettségünk milyen fokán történik mindez, s akkor éppen milyen játékszabályok mozgatják az európai monetáris uniót. „Nincsenek olyan törvények és mechanizmusok, melyek hosszú távon képesek arra, hogy a mindenkori kormány akaratától függetlenül előre kijelölt pályán tartsuk a gazdaságot”, hallottuk. A szakember a polgári hagyományai okán tiszteletet parancsoló Anglia példáját mutatta be: az ország körülbelül 40–50 évig nem volt képes olyan kormányt választani, ami nem rózsaszín álmokat ígért. A helyzet végül olyannyira súlyossá vált, hogy a munkalehetőségek hiánya miatt a szigetországban már csak háromnapos volt a munkahét. Az angol gazdaságot Margaret Thatcher állította talpra. Ma Európában az angolok dolgoznak a legtöbbet, a világ egyik legjobb, az Európai Unióét meghaladó növekedéssel büszkélkedhető gazdasága az övék. A CIB Bank elnöke ugyanakkor felhívta a figyelmet a nagy szerkezeti reformokhoz fűződő sok esetben illuzórikus célkitűzésekre: „Mindig az átfogó reformok híve voltam, de azzal mindenkinek tisztában kell lennie, hogy ezek egy, két éves időtartamon belül nem hoznak mérhető eredményt. Az oktatási rendszer átalakításának jótékony hatásait például 20–25 év múlva érzékelik majd a gazdasági élet szereplői. Ennek ellenére hozzá kell látni, hiszen minél tovább halasztjuk, gazdaságunk annál kevésbé működtethető, ami mind nagyobb feszültségeket jelent a mindennapokban”.