A sportoló kifejti, gyermekkorában jól teljesített az atlétikai számokban, nem véletlen tehát, hogy testnevelő tanára javaslatára a több sportág kombinációjából álló kalapácsvetés mellett tette le a voksát. Pályafutása elején egy Szentgotthárd melletti faluból költözött Szombathelyre. „A sportban is nagyon fontos a hátország. Ha a szüleim nem támogatták volna az álmaim megvalósítását, talán már rég nem sportolnék”. Kezdettől fogva a Dobó SE versenyzője. A Gécsek Tibor, Németh Zsolt nevével fémjelzett időszakban került az egyesülethez. „Ők voltak a példaképeim. Felnéztem rájuk, erőt merítettem, inspirációt kaptam abból, ahogy edzettek, amilyen módszerek segítségével motiválták magukat. 1999-ben Németh Pali bácsi javasolta, próbáljam ki magam a lengyelországi ifjúsági világbajnokságon. Öt kilogrammos kalapáccsal 74,76 métert dobtam, s ezzel az eredménnyel felállhattam a dobogó legfelső fokára. Ettől a pillanattól érzem azt, hogy a kalapácsvetésbe fektetett munkám nem hiábavaló”. A versenyző a nehézségek ellenére sem bánta meg, hogy a kalapácsvetést választotta életformájául. „Szeretem az ezzel járó nyüzsgést, a versenyek izgalmát, s a késztetést, hogy én akarom a legnagyobbat dobni. Sokat utazom, számos kultúrát ismertem meg az elmúlt években, háromszor voltam például Japánban”. Pars Krisztián ennek ellenére fájlalja, hogy sportága a fentebb is említett speciális volta miatt – no meg az olyan szempontok okán, hogy a versenyek szervezői szerint a kalapács tönkreteszi a stadionok gyepszőnyegét – sosem kerül be például a Golden League-ba, ezért számos tehetséges versenyző inkább a súlylökést, a diszkoszvetést vagy a gerelyhajítást választja. Így a kalapácsvetésben külföldön sem alakult ki az a klubélet, ami a labdarúgóknál természetes, hogy az egyesületek egymással küzdenek a legjobbnak járó címért. Ennek ellenére határainkon túl sokkal inkább elismerik a „kisebb” teljesítményeket. „Magyarország éremközpontú, szinte csak az a mérvadó, hogy a versenyeken a nyakadba akasztották-e az arany-, az ezüst- vagy a bronzérmet. Holott, ha a 217 tagot számláló Nemzetközi Atlétikai Szövetség ranglistáján bekerülsz először az első tizenkettőbe, majd a legjobb nyolc közé, és eléred az ötödik helyezést, az is hatalmas eredmény”. Márpedig az eredmények tartják életben a klubokat, köztük a Dobó SE-t, így a sportolókat is. „Végigküzdöttük az elmúlt éveket a klubbal. Utoljára 1999-ben voltunk kiemelt egyesület, egyebek mellett ennek köszönhetően abban az évben több mint 16 millió forintból gazdálkodhattunk, míg tavaly ennek csak körülbelül a feléből”. Egy-egy versenyről 2–3 érem és 5–6, az első tizenkettőben elfoglalt helyezés szükséges ahhoz, hogy ne merüljenek fel mindennapi anyagi problémák a klubban. Korábban több élvonalbeli és fiatal versenyzője volt a Dobó SE-nek, jelenleg mindössze három minimálbért kapó „alkalmazottat” számlál, Pars Krisztiánon kívül két edzőt. „Most, a MASZ 2007. évi szakosztályi pontversenyén megszerzett első helyünknek köszönhetően újra elértük, hogy kiemelt egyesületté nyilvánított minket a város, ezért az mint a Haladást és a Falcót, meghatározott összeggel támogat bennünket. Közel tíz évig dolgoztunk ezért, többek között súlyemelő, kalapács- és diszkoszvető edzéseket is végeztünk annak érdekében, hogy az ezekben a számokban a versenyeken megszerzett pontok segítségével támogatást kaphasson az egyesületünk”. Az a Dobó SE, amely versenyzőit hosszú évek óta nem csupán a sportváros Szombathely, Vas megye és az ország, hanem az egész világ ismeri és elismeri – s amelynek komoly esélyei vannak arra, hogy a Japánban aratott sikerekkel tovább öregbítse ezek hírnevét.