Klímaközpont az NYME-n a NASA közreműködésével

50 éves a szombathelyi tanítóképzés
           

            A felsőfokú tanítóképzésről kiadott törvényerejű rendelet kihirdetésének, illetve a kőszegi tanítóképzés Szombathelyre helyezésének 50. évfordulója tiszteletére A tanítóképzés múltja, jelene címmel regionális neveléstörténeti, valamint tanítóképzési konferenciát rendezett a Művészeti, Nevelés- és Sporttudományi Kar (MNSK) Tanítóképző Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottság Neveléstudományi Szakbizottság Neveléstörténeti Munkabizottság.
            Gyermekszakosok – így nevezte köszöntőjében a tanító szakosokat dr. Gáspár Mihály, az MNSK dékánja. Ebből következően a tanítók mások, mint a szaktanárok, s ez nem csupán pápai vagy szombathelyi hagyomány, hanem a magyar felsőoktatás olyan kincse, amit meg kell őrizni, mondta.
Horváth Margit nyugalmazott főiskolai tanár a kőszegi tanítóképző Szombathelyre helyezéséről emlékezett meg. 1958-ban két évfolyamot telepítettek át Kőszegről, ennek köszönhette a város, hogy egy évvel később már kilenc évfolyamon volt oktatás. Hiszen 1959-ben a zalaegerszegi tanítóképző is a vasi megyeszékhelyen folytatta a munkát, emellett Székesfehérvárról idekerült még hat fiú. Az 1959/1960-as tanévben Magyarországon tíz felsőoktatási intézmény kezdhette meg működését, a többi között Szombathelyen. Érettségire épülő, hároméves képzést folytattak. Az intézmény a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Károlyi Gáspár téren található jelenlegi A–épületében kapott helyet. A falak között korábban reálgimnázium, az ’50-es évek végén katonai kórház működött. Időközben a kőszegiek is belátták, hogy a tanítóképzőnek Szombathelyen van a legjobb helye. Elhaltak azok a hangok, melyek szerint a város elrabolta az iskolát; a határsávban található Kőszeg elhelyezkedése okán visszafejlődésre ítéltetett. Az előadó rámutatott: a 20. században nem lehet csak lámpás a pedagógus, kevés, ha a tanulókkal csupán a világ változásait láttatja meg. Korszerű, nem közép-, hanem felsőfokú oktatási intézményi keretek között lehetett igazán hatékony a tanítóképzés. Hazánk ezzel nemzetközi vonatkozásban ugyancsak jelentős előnybe került; ebben az időben felsőfokú tanítóképzővel számos környező ország még nem büszkélkedhetett. S hogy milyen volt a képzés, aminek hatására hamarosan csak Szombathelyi modellként emlegették az itteni oktatói munkát? Inspiráló, segítő, talentumot észrevevő, továbbtanulásra fogékony tanítók képzése volt a cél, mondta az előadó. A nevelés hatása akkor is megmarad, ha az ismeretek feledésbe merülnek, ezért a tanárok személyes példája ugyancsak sokat jelentett a korabeli diákoknak. Kiváló, az életben helytálló, munkájukkal elégedett tanítókat képeztünk, akiket ugyan tapasztalatom szerint 14–15 évesen elsősorban a gyermekszeretet vezetett a pályára, de a felsőfokú tanulmányaik ideje alatt ezt egyre inkább kiegészítette a szakma szeretete, hangoztatta Horváth Margit.
             Dr. Füle Sándor nyugalmazott főiskolai tanár előadása elején leszögezte: a tanítóképző intézet tette igazi pedagógussá. A hazai tanárképzést európai színvonalúnak tartja, mint mondta, a magyar tanárképzés miatt külföldön soha nem kellett szégyenkeznie. Ugyanakkor nem feledkezhetünk el néhány teendőről sem, amelyek tovább javíthatják a képzés színvonalát, figyelmeztetett. A legfontosabbak közé az oktatók tapasztalatcseréjének erősítését sorolta, valamint azt, hogy javuljon a tanítók társadalmi helyzete.
               A konferencián a fentieken kívül dr. Varga József a 19. századi győri schola praeparandorum gyakorlati képzéséről, dr. Patyi Gábor az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek soproni tanintézeteiben megvalósult tanító- és óvóképzésről, dr. Tungli Gyula a Pápáról induló Békefi Antalról, Békefi Gáborról, Hollósy Tiborról és Lux Ibolyáról szólt. Dr. Molnár Béla a tanítóképzés pauzáját jelentő 1948-as és 1949-es évekről, Langerné Buchwald Judit a német és magyar nyelvű neveléstudományi szakirodalomban és sajtóban fellelhető Waldorf-pedagógia recepciókról, Alpárné dr. Szála Erzsébet a Soproni Felső Egyházmegye népiskoláinak történetéről beszélt. Dr. Lányi Katalin dr. Vajda György Mihály professzorral kapcsolatos gondolatait osztotta meg az érdeklődőkkel. Dr. Bokkon László a végzős hallgatók gyakorlati pedagógiai tevékenységre történő felkészültségéről, Holecz Anita a tanítójelöltek pszichés jellemzőiről, Némethné dr. Tóth Orsolya a testnevelés és tanító szakos hallgatók között elvégzett pályaválasztási motivációs vizsgálat eredményeiről, Heszteráné dr. Ekler Judit pedig a tanító szakos hallgatók értékítéletének képzés közbeni változásáról ejtett szót.

(Kleinhappel Miklós)

Közös nyelven szóltak egymáshoz
           

               „Ha képesek vagyunk megérteni egymás szavát, s ha tudunk majd közös nyelven szólni egymáshoz mi, filozófusok, nyelvészek, történészek, irodalmárok, szociológusok, közgazdászok, jogászok, esztéták, akkor már csak egy dolgunk lesz. Ezt a közös szót, ezt a sensus communist közkinccsé, hallhatóvá, mindenki számára elérhetővé tenni a praxis dübörgése közepette is”, mondta dr. Molnár Katalin, a Bölcsészettudományi Kar dékánja kar a közelmúltban megrendezett Egyik dolog a másikát című konferenciáján. A rendezők célja az volt, hogy a közös, elmélyült gondolkodás felemelő pillanatai közepette örömet szerző rácsodálkozásokkal lepjék meg egymást a rendezvény résztvevői, hogy e gazdag intellektuális élményhalmaz megörvendeztesse „egyik dolog a másikát”. A szervezők természetesen nem véletlenül választották a konferencia címéül József Attila Eszmélet című költeményének sorát. Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenki determinált, áll az elsőként a Pesti Napló 1934. augusztus 15-én megjelent számában közzétett költeményben. „Talán még sosem voltak ennyire sokrétűen értelmezhetők, s egyben ennyire sokrétűen érvényesek e szavak”, hangsúlyozta a dékán. A világégések perzselte 20. századi Európa alig engedett teret az egyén és a gondolat szabadságának. A kérdések pedig legtolakodóbban akkor állnak elő, amikor meg kell élnünk a szabadság (a kérdések tárgyának) hiányát. Hiszen ha „szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát”, akkor az ember nem szabad. A 20. század utolsó harmadában a mottó más értelmet nyert: akkoriban az volt a kérdés, hogy mivé lesz a szabadság, ha a végső elveknek, eszméknek, értékeknek épp a végső volta kérdőjeleződik meg? Mi lesz velünk, ha a dolgokat nem fogja össze többé semmi, ha minden disszeminálódik, ha Isten halott? Az ezredfordulót követően aztán igazán kézzelfoghatóvá vált az, amire a filozófusok már jóval korábban felhívták a figyelmet. A hálózatosodás, legyen ez globalizáció, nemzetközi politikai erőtér, vagy a világháló térhódítása, egy új kultúra világát nyitja meg. Egy olyan kultúráét, amelyet ha elmulasztunk megérteni, akkor ahelyett, hogy a belőle származó javak válnának meghatározóvá, a kockázatai fognak majd össze bennünk a szabadság hiányával jellemezhető módon. „A bölcseleti és társadalomtudományi gondolkodás felelőssége ma talán nagyobb, mint valaha. A praxis zaja egyre jobban elnyomja a csendes gondolatot. Úton-útfélen azt hallani, hogy kevesebb bölcsészre, társadalomtudósra van szükség. Egy ilyen kijelentés egyetlen dologról árulkodik: aki ilyet állít, az nincs tisztában az ezredforduló problémáival. Aki ilyet állít, az a ma világában rejlő, az emberiség egészét fenyegető kockázatokat erősíti. Aki ilyet állít, az lemond a ma világában rejlő, az emberiség egészének boldogulására használható lehetőségekről”, hangsúlyozta Molnár Katalin.

(Kleinhappel Miklós)