Vasárnap reggel úgy tombol a szél, hogy amikor kilépek a házból, eszembe jut, kócos kis ördögöt csinálna belőlem, ha hosszabb hajjal rendelkeznék, valamint kis ördög lennék. Ezek híján viszont maradtam az a nagy angyal, aki vagyok (a hitetlenkedést kéretik visszafojtani).

A napi jegyzetet másnap reggel 8 óra helyett ezúttal a nap huszonnegyedik órájáig kell elkészíteni, ezért úgy döntök, a reggeli, délelőtti órákban látogatok el a belvárosba karneváli élményanyagot gyűjteni. Egy kiadós vasárnapi ebéd után jó esélye van, hogy engedek a lustaságomnak, és valami olyan elfoglaltságot válaszok, amely nem jár mozgással.

A Berzsenyi téren egy néhány fős, jelmezes csoport halad. Az élen lévő férfi nyakában dob, amit kitartóan püföl. Nem sokkal messzebbről, a Városháza előtti területről zene hallatszik. Eszembe jut (gyenge poén), hogy vajon a belvárosban élők vannak-e a karnevál helyszínein, mert felébresztette őket a nyüzsgés; sokszor volt már probléma abból, hogy túl zajosak voltak például a Fő téri rendezvények. Nem tudom, megoldódott-e a konfliktus.

A 48-asok terén elcsípem egy középkorú takarítónő telefonbeszélgetésének részletét. Éppen azt mondja, tegnap sokat kellett takarítania, mert „tiszta mocsok volt minden”. És hallom még, ahogy hozzáteszi: „Ma éjfélig dolgozom, úgyhogy mondd meg a szerelmemnek, ne várjon haza”. Ránézek az órámra: fél tíz van. Ők azok a „láthatatlan” emberek, akiknek a hiányát akkor vennénk észre, ha nem dolgoznának – gondolom.

A Kossuth Lajos utcában egy tizennyolc év körüli fiú a néhány méterrel mellettük gyakoroló, nyilván egy későbbi fellépésükre készülő lányokat hallva közli egy idősebb férfival (valószínűleg az apjával), hogy „rájöttem, tök jó ez a zene”.

A karnevál idején mintha sokkal előzékenyebbek lennének az autósok. Bringán rovom a kilométereket, s nem sűrűn fordul elő mondjuk az, hogy átengednek egy-egy forgalmas kereszteződésben. De ebben a pár napban úgy tűnik, megváltozott a helyzet. Rövid délelőtti körutam alkalmával kétszer is előfordult, hogy megálltak és intettek, menjek.

A Borok Utcájában aztán nézem, ahogy azok az árusok is kinyitják bódéikat, kipakolják a portékáikat és elkezdik a napot, akik addig nem tették. Közben megint eszembe jutnak a csillagászati árak. Majd az ugrik be (ha valamin nem tudsz változtatni, csinálj viccet belőle, akkor nem olyan szörnyű), hogy a karnevál a múltról szól, ezek az árak pedig a jövő Magyarországát vetítik elénk. Ha pesszimista vagyok, a két-három, ha optimista, akkor az öt-hat évvel ez utáni országot. Bár ez a gondolat alapvetően nem túl optimista, de csempészek vele a jegyzetbe némi aktuálpolitikai vonulatot, ha már az első jegyzetben is volt – éljen a keretes szerkezet. Aztán fogom magam és hazakerekezek. Számomra ezzel véget ért az idei karnevál.