A válasz alapjában véve egyszerű is lehetne. Az embernek ilyenkor felszínre kell hoznia a tudata mélyére süllyesztett, vagy éppen a felsőbb rétegekben lapuló emlékeit, és mindjárt pontokba lehet szedni, hogy nála ez volt, a másiknál az, a harmadiknál amaz, ami tavaszi fagyként véget vetett a bimbódzó románcnak vagy éppen vödör vízként a lobogó tűznek. És akkor lenne vagy száz ilyen pont – már ha tényleg úgy van, hogy pasiknál (éljünk trendi kifejezéssel) hárommal kell osztani a bevallott barátnők számát, nőknél ugyanennyivel szorozni a barátokét.

Tehát a válasz egyszerű is lehetne, de mégsem az. Egyrészt azért, mert ideálom, mint olyan, nincs. Volt már magas, alacsony, szőke, barna, visszafogott, vadóc, fiatalabb, idősebb. Így soha nem az érdekel egy nőben, hogy mennyire passzol ahhoz a bizonyos szomszéd lányhoz (állítólag az ember keres, keres, végül feleségül veszi a szomszéd lányt). Hanem az, hogy megfelel-e úgy, amilyen. Ha igen, akkor jó, és én aztán nem mondom azt neki, hogy ez a frizura jobban állna, sportcipő helyett vegyél fel inkább magas sarkút, vagy kés alá kellene feküdni mellplasztikailag, mert úgy stimmel, ahogy van. Ha nem, keresek mást. Illetve nem keresek, általában megtalálnak, de ez egy másik jegyzet témája lehetne.

Ennek ellenére tény, hogy minden egyes alkalommal volt egy bizonyos ok, ami miatt nem működött a kapcsolat, vagy működött, de túlságosan is. Írhatnék közhelyeket (bizalom, hűség és hasonlók), ezek nyilván helytállóak is. Ha nem bízom valakiben, nem tudok vicces lenni vele, és akkor régen rossz. Ha nem hűséges, az eleve válóok, legalábbis ha úgymond komoly párkapcsolatról van szó; eddigi tapasztalataim szerint ez ember – én – élete során sokféle kapcsolatban van benne, amíg révbe ér, és nem biztos, hogy az egyik azért rosszabb, mint a másik, mert nem álmodozunk közös jövőről, és ugyanez igaz fordítva is. Szintén másik jegyzettéma.

Alapjában véve elég toleráns vagyok, és mivel tényleg minden egyes életem szerelme más volt, a kenyértöréshez vezető okok is különbözőek voltak. Sőt, általában olyanok, amelyek másnál nem okoztak volna problémát („Ezért csak veled tudok szakítani”).

Nem szeretem például a határozatlan nőket. Ne lehessen két mondattal gyökeresen másfelé terelni, mint amit addig akart, de jussunk közös nevezőre. Ne várja, hogy minden döntést én hozzak meg, ő pedig vakon követ, hanem legyen egyénisége, amit képvisel is; oldalborda típusok kizárva. Az sem baj, ha nem lelki sérült, de ha kiváltja belőlem, hogy óvni, védeni akarom, az jól jön. Helyzettől függően inspiráljon valami: az esze, hogy „be tud szólni”, a haja illata, a lepedőgyűrögetés közben kiadott hangjai, vagy ha egyszerűen csak furcsa, azaz más, mint a többi.

Ha elég inspiráció van, könnyen tudok valakiért hosszabb távon lelkesedni (egy kezemen meg tudom számolni, eddig hányan tapasztalták meg; nem feltétlenül a másik fél hibájából, sőt: ha rossz a kapcsolat, én választottam rosszul, amiért butaság mást okolni) – de ugyanígy el is tud hagyni a lelkesedés. Jó, hogy mintha mostanában sokkal inkább nőnek néznének ki a fiatal nők; éljen a feszes nadrág és a csizma. Már csak a szoknyának kellene sokkal inkább divatba jönnie. A sok smink, az állandó kiöltözöttség, a természetellenes hajszín zavaró lehet.

Én szóltam, hogy a válasz alapjában véve egyszerű is lehetne, mégsem az. Valószínűleg éppen annyira bonyolult, mint amennyire e sorok írója.