A tárgyakhoz fűződő viszonyom egy szóval leírható: semmilyen. Ezért nincs se régi, se új kedvenc tárgyam. A tárgyak azok tárgyak, így is kezelem őket.

Igaz, mint minden az életben, ez a kérdés sem fekete vagy fehér. A könyveimhez például ragaszkodom. Vagy ez a helyzet a régi magnókazettáimmal és az új CD-immel. Ezeket nem is szívesen adom kölcsön. Így egészen pontosan lemérhető, ki játszik fontos szerepet az életemben. Ha fizikai hordozón kaptál már tőlem kölcsön könyvet vagy zenét, nem csak elküldtem e-mailben, msn-en vagy Skype-on, akkor körön belül vagy. Igaz, elég szűk ez a kör, nagyjából egy emberéleten át tartó "munka" kell ahhoz, hogy valaki bekerüljön, ezért az se keseredjen el, aki "csak" a második, harmadik körben található, azért ebben az esetben sem rossz a helyzet.

Az, hogy miért nem tudok mit kezdeni a tárgyakkal, hat szóban foglalható össze, ami igazából csak négy: nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek. Még az sem tud kicsikarni kérges szívemből némi ragaszkodást, ha olyan személytől kapom, aki fontos számomra.

Valamilyen - a fentiek okán - egyáltalán nem rejtélyes oknál fogva nem is igazán kapok tárgyakat senkitől. Vagy ha mégis, akkor olyanokat, amelyeket használni lehet valamire. Na, ezeket nagyon tudom szeretni. Önző, öncélú módon lelkesedem értük. Kizsigerelem őket, az utolsó cseppig szívom a "vérüket". Addig, amíg a hasznomra válnak. Majd ha már nem, megszabadulok tőlük. Könyörtelenül eldobom, vagy éppen úgy váltogatom őket, ahogy más a zoknit. Nem lennék a saját tárgyam.