Semmit. De ez az egy szó – bár beszédes – nem meríti ki a jegyzet fogalmát, ezért kissé árnyalom a képet. Választani alapvetően jó dolog. Főleg, ha van választék, és nem csak úgy tűnik, hogy van. Főleg, ha az ember nem a rossz és a kisebbik rossz közül választhat.

Nem vagyok az a fajta, aki egy-egy képletes útelágazás előtt hosszasan tépelődik, megrágja ezerszer az adott kérdést, majd megkérdez negyven ismerősét, mit gondolnak, végül kínkeservesen meghozza azt a döntést, hogy ezúttal sem tud dönteni.

Így eddigi életemben nem azért nem vettem részt egyetlen országgyűlési és önkormányzati választáson (olyan rossz viccet, mint a vizitdíjról történő voksolás, meg sem említek), mert a bőség zavarával küszködtem. Hanem mert nem volt kire szavazni.

Most sincs.

A magát politikai elitnek becézgető politikai csoportosulás például olyanokból áll, akik egyik ellenzéki vezetője saját bevallása szerint még soha nem hazudott. Olyanokból, akik 12 év – nem gyurcsányos, hanem hofis kifejezéssel élve; mégis elegánsabb – elszabott kormányzás után azt mondják, oké, elrontottuk, de a jövőben minden más lesz, hiszen ezúttal megvan a tuti recept. Hiszen végül is mindegy, hogy egy párt kormányon vagy ellenzékben mond csődöt. Na, ezeknek ráadásul sikerült mindkét fronton. És lehetne hosszasan sorolni a szereplőket és áldásosnak nagy jóindulattal sem nevezhető tevékenységüket, de az csak a dolgok túlzott leegyszerűsítése lenne, így nem teszem.

Jobbára az elmúlt két évtizedben sorra megrágott, majd kiköpött fogásokból áll a svédasztal. Ki kellene hajítani az egész svédasztalt és egy új, erős lábakon álló magyar asztalt a helyére állítani. Mondjuk ezúttal tisztességesen eljátszhatnánk a Rendszerváltás című darabot.

De ennek is csak akkor van értelme, ha kiderülne, hogy – az asztalnál maradva – a magyar konyha nem csupán a gulyást és a pörköltet jelenti. Bíztató a Civil Mozgalom és a Lehet Más a Politika. Talán nem fullasztják bele magukat a pörköltszaftba, és akkor négy év múlva nem a „semmit” szóval kezdem a válaszomat.