Magyar vagy? Panaszkodj!

Hiszen már akkor panaszkodunk, amikor találkozunk valakivel. A „Hogy vagy?” kérdésre előszeretettel feleljük: „Lehetne jobb is”, „Megvagyok” – hogy csak a legkevésbé negatívakat említsük. A magyar kultúrában panaszkodni „kell”, mintha állandó társunk lenne a keserű pohár életérzés – mondta a nyelvész az idei „Magyar nyelv hete” rendezvénysorozat megnyitóján megtartott előadásán a szombathelyi Megyeháza dísztermében.

Egy holland antropológus figyelt fel a magyarok panaszkodó kommunikációjára. Megállapította, ha két hazánkfia találkozik, legtöbb esetben panaszkodnak. Szándékosan adunk lehetőséget a „nem”-re: „Nem volna kedve bejönni?”, „Nem iszunk meg egy teát?” Szólásainkban is kódoltak a „nem”-ek. Szólástárunkban a fogalomkörök negatív értékrend szerint szerveződnek (lásd: öreg, szegény, veszély). Sőt, a nyelv még akkor is így ragadja meg őket, ha pozitív értékrendet közvetítenek. Több figyelmet fordítunk rá, ezért szívesebben beszélünk a „nem”-ről, mint az „igen”-ről.

És akkor még itt van az alkoholizmus, az egészségtelen életmód vagy az öngyilkosságok magas száma. Ezek vonatkozásában a nemzetközi összehasonlítást alapul véve a világ „élvonalában” tanyázunk.

Hungaropesszimizmus – csak a miénk

A fentiek leírására 1995-ben megszületett a magyarok borús, bűntudatra hajlamos lelkületére utaló hungaropesszimizmus kifejezés.

Gyökerei persze sokkal távolabbra nyúlnak vissza. Irodalmunkban már az 1570-es évektől felfedezhető a bűntudathullám, amit a nyelvész szerint Vörösmarty Mihály Átok címe verse fogalmaz meg a legszemléletesebben. A „romlás” szót több száz magyar versben megtaláljuk, de a „bűntudat”, a „nemzethalál”, a „balsors”, a „turáni átok”, a sírva vigadás, a nem cselekvés, a patópáloskodás, a szalmaláng-effektus, az idegennyelv-majmolás is kulcsszavaknak, illetve -kifejezéseknek számítanak.

Újabb adalék: Hankiss Elemér a '70-es években körülbelül ötven ország himnuszát hasonlította össze. Mindegyikre az öröm volt a jellemző – a magyaron és az argentinon kívül. De az utóbbit is egy magyar írta.

Az eddigiek dacára a professzor mégis azt állítja, a magyar nyelvben kódolva van az öröm. És ha a kultúránkban se szeri se száma az örömforrásoknak, azok visszahatnak ránk, általuk boldogabbakká válunk. Mindössze élni kell velük.

Lehet másképp

A bizonyítékok felsorakoztatása előtt arra kérjük olvasóinkat, végezzenek el egy általunk összeállított hevenyészett tesztet. Feleljenek igennel vagy nemmel. Önök eleget beszélgetnek? Beszélgetéseikhez szívesen keresnek fel diskurálásra alkalmas közösségi tereket? Kevés időt töltenek számítógép vagy televízió előtt? Elég idejük jut arra, hogy a szórakozás kedvéért olvassanak? Van lehetőségük hangjátékokat hallgatni, nyelvi játékokat játszani?

Nos, ha kettő, vagy annál több „nem” az eredmény, akkor elég rossz a helyzet, Önök alig-alig részesülnek nyelvi örömben. Pedig a lehetőség mindenki előtt ott van.

A legfontosabb, hogy beszélgetni kell. Nem csak komoly dolgokról. Hanem a „semmiről”. Csicseregni, mint a madarak. Hogy észrevétlenül elrepüljön a beszélgetéssel eltöltött idő. Ártatlan pletykák is beleférnek. Hiszen, ha valaki ekképp kezdi a mondandóját: „Azt hallottad, hogy…”, akkor a várakozás pozitív izgalma kerít hatalmába bennünk.

Társalogni nem csak otthon lehet. Társalogjunk úgy, mint az angolok. Menjünk el például egy sörözőbe, de ne csupán a folyékony kenyér kedvéért.

Jó dolog a modern technika, de ne hagyjuk, hogy eluralkodjon életünkben a televízió nézése vagy a számítógép használata.

Olvasni kell. Nem csak a munka miatt, kötelességből, hanem a szórakozás kedvéért. Hiszen ha a szavak által szórakozunk, az maga varázslat. Csupán egy példa: verset mondani, illetve hallgatni jó. Azért tudjuk a verseket könnyedén megjegyezni, mert dallamosak, rímelnek – örömet okoznak.

Simogatás a szavakkal

A nyelvi örömnek életmód-gazdagító szerepe van. Hiszen szavak segítségével is lehet simogatni. A nyelvészek biztosak benne, hogy a jó szó erősíti, a rossz gyengíti az egészséget.

De a szavakon túl is annyi lehetőség van. Megint Hollandia és az antropológia: egy holland antropológus megfigyelte, ha egy magyar kap, akkor azt rövidesen viszonozza. Mi ez, ha nem örömforrás?

És itt van még a hazánkban kötelező bőkezű vendéglátás. A lakodalmak. Szívesen anekdotázunk. Szeretjük a táncot. A népi humor olyannyira él, hogy Magyarország a vicc országa; sok helyütt (például Ázsiában) nem ismerik a viccet. Hosszasan sorolhatnánk.

Ugye, holnaptól – még ha nem is nyelvész – kicsivel mindenki boldogabban éli az életét?

Fotók: Kleinhappel Miklós

A fotókkal illsuztrált cikk a http://www.alon.hu/hungaropesszimizmus-ha-egy-magyar-himnuszt-ir-az-biztosan-pesszimista-lesz oldalon elérhető!