Az előadó, dr. Paksy Zoltán bevezetőjében a magyar választás- és párttörténet főbb vonásait felvillantva elmondta, a történelmi korszakok nagy részében egy párt kezében volt az ország irányítása. Hazánkra még szintén jellemző – a politológusok által előszeretettel használt kifejezéssel élve – a politikai váltógazdálkodás: rendszerint két nagy párt váltja egymást a hatalmon. Ezen kívül az ország bizonyos régióiban vissza-visszatérnek bizonyos politikai tendenciák: a Nyugat-Dunántúl például emberemlékezet óta (de legalábbis az 1848-as első hazai polgári választásoktól) a jobboldali erők bázisa.

A választási földrajz tudománya egyébként Magyarországon rendkívül korán megjelent és azóta is betölti szerepét. Ezért vannak pontos választási földrajzi ismereteink már az 1896-os választásról is. Ez a dualizmust támogató Szabadelvű Párt fölényes győzelmét hozta. Ám a főképp magyarok lakta „nagy” magyarországi belső területeken az országosan második helyet megszerzett, dualizmust ellenző Függetlenségi Párt sikere arra utal, hogy az 1848-as hagyományokat sokkal inkább képviselte. A Dunántúlon a Katolikus Néppárt lett a befutó. Ez sem véletlen, itt szinte teljesen katolikus vallású lakosság élt.

dr. Paksy Zoltán

1922-ben a jobboldali Egységes Párt szerezte meg a többséget. A Dunántúlon keresztény pártok jelentek meg. A Munkáspárt többek között Győrben, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon ért el sikereket, tehát azokon a területeken, ahol a munkásság nagyobb számban képviseltette magát. A Szocialista Párt Budapesten körülbelül 50 százalékos győzelmet aratott, de a nagyvárosokban és az iparvidékeken is komolyabb támogatottságot mondhatott magáénak. A Liberális Párt a nagyvárosi polgárság körében volt népszerű, Budapest jelentette a bázisát.

Az 1926-os választás a választói folytonosság jegyében hozott eredményt. Hasonló politikai paletta rajzolódott ki, mint négy évvel korábban. A kormánypárt szinte ugyanolyan nagy számban szerzett voksokat. Némi változást az jelentett, hogy a szociáldemokraták a fővárosban és a nagyvárosokban, a liberálisok viszont már csupán Budapesten tudhattak maguk mögött jelentősebb választói támogatást.

1945-ben a Kisgazdapárt országosan elsöprő győzelmet aratott. E választás az ország történetének első általános, titkos, demokratikus voksolása. Hogy ennek mekkora jelentősége volt, kiválóan szemléltetik az adatok: Magyarországon 1848-ban a lakosság 6, az első világháborúig 8, a két világháború között 20–30 százaléka rendelkezett szavazójoggal. A nők 1920-ban voksolhattak először. Visszatérve 1945-re: a kisgazdák Vas és Zala megyében érték el a legnagyobb támogatottságot, a szavazatok 75 százalékát szerezték meg, míg a Kommunista Párt itt szerepelt a leggyengébben annak ellenére, hogy a zalai lista élén maga Rákosi Mátyás állt (akkoriban nem voltak egyéni indulók). A kommunisták az iparvidékeken arattak sikereket.

1945 és 1947 között a Kommunista Párt szétverte a Kisgazda Pártot, amely több kisebb pártra esett szét. A katolikus orientációjú Demokrata Néppárt bizonyult a legeredményesebb utódpártjának, Vasban és Zalában 50 százalék feletti eredményt ért el, és jelentős támogatottsággal rendelkezett a katolikus vallású régiókban.

Az 1990-es választás az MDF és az SZDSZ győzelmét hozta. A választók számára ekkor még nem volt egyértelmű, melyik párt mit képvisel. Az MDF tűnt a legkarakteresebbnek, konzervatív gyűjtőpárttá nőtte ki magát, ennek megfelelően a Dunántúlon MDF–SZDSZ túlsúly, a Dél-Alföldön és Északkelet-Magyarországon erős MDF-es bázis, Budapesten pedig a demokrata fórum mellett a támogatottságot illetően az SZDSZ is labdába rúghatott, főképp Pesten. A szabad demokraták dunántúli sikereit az indokolta, hogy antikommunista retorikát képviseltek, így a Dunántúlon élők inkább kommunistaellenesnek tartották őket, mint liberálisnak.

1994-ben az MSZP nyerte a választásokat. Újabb folytonosság: a szocialista utódpárt a munkásság táborában kapott kitüntető figyelmet, a korábbi baloldali bázisok, Somogy megye, mint az egykori kisgazda bázisterület, illetve a korábban szociáldemokrata beállítottságú Budapesten történő jó szereplés is nagyot lendített a szekerén.

1998-ban Fidesz–MDF-, majd később ugyanebben a ciklusban Fidesz-kormány irányította az országot. Ekkor a jobboldali–konzervatív párt legnagyobb támogatói körét a Dunántúl jelentette, de Budán is erős hátországgal rendelkezett. Baranya, Somogy, Heves, Borsod–Abaúj–Zemplén megye továbbra is a baloldalt részesítette előnyben.

2006-ban a Dunántúlon tarolt a jobboldal. Észak-Magyarországon, Somogyban és Baranyában továbbra is az MSZP támogatói voltak többségben. Mint ahogy végül országosan is.

A 2009-es EP-választás eredményei többek között a Jobbik színre lépése miatt figyelemre méltóak. A földrajzi adatokból kiderül, a szélsőjobboldali párt nem tekinthető a MIÉP utódának. Az utóbbi Budapestre, főképp Budára összpontosuló támogatókkal, az előbbi pedig a vidéki, az észak- és a kelet-magyarországi, valamint az alföldi településeken lett sikeres. Azon régiókban, ahol a szociális körülmények romlása miatt egy ilyen válságpárt üzenetei hatottak az emberekre.

2010-ben a Jobbik főképp az MSZP korábbi bázisterületeit „vette át”, a szocialisták csak a Dunántúlon voltak képesek megőrizni előnyüket. De a szélsőségesek a Fidesztől is „raboltak”, hiszen például Zala megyében, ahol a szocialista párt korábban sem volt erős, április 11-én is hozta a korábbi 20 százalék körüli eredményt.

Idén 20 év után törés következett be a választók politikai orientációjának földrajzi megoszlásában. A Jobbik és az LMP Parlamentbe kerülésével új irány bontakozik ki. Emellett még él a Nyugat-Dunántúl jobboldali orientációja, ami Budán és a falvakban is jellemző. Minél inkább hívőnek vallja magát egy közösség, annál nagyobb arányú a jobboldali pártok sikere. Ezért a választási eredményekből – a földrajz szempontjából – továbbra is kitűnik város–vidék megosztottság: a városi pártnak tekinthető az MSZP és az LMP, a falvakban a Fidesz népszerűbb.