Amikor szombaton, a déli órákban betoppantunk a település Fő utcájában található Széchenyi Vinotékába – az elnevezés nem a véletlen műve, de erről majd később –, egy kisebb csoport már majdnem túl volt a borkóstoláson. Éppen arról diskuráltak a vendéglátóval, Molnár Tiborral, hogy Fertőboz, bár kőhajításnyira található Soprontól, az emberek nagy része számára mégis ismeretlen, ezért sokkal nagyobb hírverésre lenne szükség a picenapok népszerűsítése érdekében. Nyilvánvalóan nem csak laikusokból álló társaság ülte körbe az asztalt; ezt a sejtésünket a vendéglátó később megerősítette: borász is volt közöttük. Így a beszélgetés érthető módon szakmaibb témák felé kanyarodott.

Például arról beszéltek, hogy a szállásadókkal összefogva ismertebbé lehetne tenni a helyi pincészeteket és termékeiket, ha azok a programjaik között picelátogatási és borkóstolási lehetőséget is szerepeltetnének. Szó esett még többek között az internetes megjelenés fontosságáról: Molnár Tibor elmondta, amióta a világhálón elérhető információk közé „varázsszavakat” rejtettek el, növekedett a forgalmuk. De a netes megjelenítés önálló szakma, s manapság a pincészeteknek nem csak a borászattal kell foglalatoskodniuk, hanem az előbb említetten kívül számos más szakterülettel is. „Megnősültél már?” – érkezett ezt követően a kérdés az egyik vendégtől. Majd a nemleges válaszra a tanács: „Gyorsan tedd meg, utána jöhetnek a gyerekek és lesznek is embereid”. A felvetés nem alaptalan, hiszen se szeri, se száma a családi pincészeteknek.

Otthagyva a távozni készülő vidám társaságot, a vinotéka első helyiségében található borok címkéjén ismeretlen rövidítésekre lettünk figyelmesek. OFJ fehérbor, OEM vörösbor – egyebek mellett ilyen megnevezések álltak a palackokon. Megtudtuk, ezek a tavaly augusztus elejétől bevezetett új borkategóriák. Gondolták volna, hogy a tájbor most az oltalom alatt álló földrajzi jelzéses bor titulust viseli? S ha már az OEM-et is említettük, azt ugyancsak dekódoljuk: oltalom alatt álló eredetmegjelöléses bor. Ez magyarul a korábbi minőségi bor. De szólunk (és ezt mi sem gondoljuk komolyan), hogy – ha eddig nem tették – ezeket az egyszerű, szép, találó kifejezéseket azonnal felejtsék el, s használják az újakat, amelyek bonyolultak, csúnyák és nem éppen kifejezők. Az üvegeken úgyis ezekkel találkozhatnak majd.

Időközben megérkezett egy másik – népesebb – társaság, amely tagjai bejelentkeztek, de mint tapasztalhattuk, ez nem kötelező, hiszen aki csak „beesik”, azt is szívesen fogadják a pincészetek. A fiatalokból álló csapat tagjaiból ketten nemrég Ausztriában szintén részt vettek pincenapokon azon kívül, hogy felfedezték a környéket, kerékpároztak, szórakoztak. Már-már hagyomány, hogy egy-egy kikapcsolódás alkalmával a borkultúra segítségével is kényeztetik magukat; harmadik éve fedezik fel a pincéket és a helyi borokat.

A pincét bejárva megtudtuk, azt 1811-ben a Széchenyiek építették. A Molnár család 1986-tól bérli. 1996-ban meg is vásárolta. A vinotékát 2007-ben újították fel és nyitották meg.

Az első bor, amely az illatos hagymás kenyér, a sós ropogtatnivaló, valamint a gyorsan családiassá vált hangulat mellé a poharakba került, a könnyű, citrusos jellegű zöld veltelíni volt. A bevezető szerepre jó választásnak bizonyult. Kiderült, a veltelíni a soproni borvidék egyik fő fajtája, más hazai borvidékeken alig-alig található belőle. A rendszerváltás előtt is kedvelték, amikor a túltermelés jegyében minél kevesebb tövön a lehető legnagyobb terméshozamra törekedtek; a veltelíniből a minőségi szempontokat szem előtt tartva tőkénként 10 kilogramm szőlőt is lehet szüretelni, más fajtákból átlagosan 5–6 kilogrammot.

A következő nedű, az olajosabb, markánsabb, a masszív savaknak hála nem öregedő sardonnay is elnyerte a tetszésünket. Persze nem vagyunk szakértők, így a fenti jellemzők nem saját kútfőből származnak, ám ha részt veszünk még néhány pincelátogatáson, egészen bizonyosan képesek leszünk megkülönböztetni egymástól még a rokon borokat is – legalábbis szentül hittük ezt, amikor megtapasztaltuk, hogy valóban tudunk különbséget tenni, s éreztük, hogy a veltelíninél olajosabb és markánsabb italt kortyoltunk.

Közben újabb pár csatlakozott a kóstolók táborához. Mint mondták, a vinotéka bejáratánál elhelyezett Nyitott Pince Napok plakátra figyeltek fel. A helyiségben szétnézve megállapították, hangulatos a régi pince, amit kívülről nem is gondolna az ember – újabb ok, amiért érdemes borospincéket közelebbről is szemügyre venni.
A fehérektől a vörösborokig tartó ízlelőbimbó simogató utazásunk egy rozéval folytatódott. Molnár Tibor elmondta, ez a bor az útkeresés jegyében készült. Megint egy kis szakma: nem csak léelvétellel nyerték az italt, hanem idén először sajtolták is a szőlőbogyókat, ami intenzívebb színt és aromát eredményezett. Vendéglátónk szerint az új borral kapcsolatosan a rozékhoz képest alacsonyabb savtartalmára vonatkozóan fogalmazódott meg kritika, de a kóstoláson jelen lévők úgy vélekedtek, a kevesebb sav egyáltalán nem hátrány.

A vörösborokat egy 2006-os évjáratú kékfrankos képviselte. A bort az érett meggy karaktere jellemezte – ezt nem tudtuk megállapítani, bár törekedtünk rá; nesze neked frissen szerzett borszakértői önbizalom. Ennek ellenére élveztük az ízét, holott nem volt könnyű bor. Olyannyira nem, hogy minden további nélkül el tudtunk képzelni hozzá egy tányér marhapörköltet, jó magyarosan, ahogy azt kell. A legutóbb érkezett pár tagjai megjegyezték, ha már vörösbor, akkor a 2000-es évjáratú zweigeltre szavaznak, ami nem azt jelenti, hogy a kóstolt kékfrankos nem minőségi (tudják, oltalom alatt álló eredetmegjelöléses); ahogy az eddigieknél, úgy köpőcsészére ennél a bornál sem volt szükség. Azt, hogy nem „női” bor, szintén megállapították, mint ahogy a társaságunkban lévő hölgy is, akinek már a nedű illata sem tetszett. És hogy mekkora különbség lehet dűlő és dűlő között, arról a bort megkóstolva az előbb említett pár tagjai ízelítőt kaptak: előző nap Fertőboztól 20 kilométerre szintén ittak kékfrankost, ami egészen más jellegű volt.

Vendéglátónk elmondta, mostanában a soproni borok iránt megnőtt a kereslet, mivel a termelők jobban figyelembe veszik a fogyasztók igényeit, így könnyebb italokat készítenek. A kékfrankosról szólva Molnár Tibor megjegyezte, minden környékbeli borásznak kötelessége lenne készítenie, hiszen Sopron a kékfrankos fővárosa. Szóba került még az is, hogy napjainkban a bor mögött ott kell lennie a borásznak is, vagyis a fogyasztó a címke alapján szereti tudni, kitől származik a termék. És ha már címke: a kis papírosok frontján manapság a minimalizmus dívik, a legjobb a kis, ütős grafika.