Egyre többet ír a fióknak

„Elég kevés fantáziával bírok, ezért kénytelen vagyok a valóságos történésekből dolgozni, ezeket formálom írásokká. Amikor létezett még a szakmám, én is írtam bírósági tudósítást, időjárás-jelentést, tudósítottam sportrendezvényekről, de lehetett novellákat, tárcákat is írni. Mára ezek eltűntek a hagyományos napilapokból.

20 éve kezdtem a pályát, akkor úgy tűnt, újra eljön a magyar sajtó számára a virágkor: sokszínű lesz, bátor, kulturált és szoros kapcsolatban áll majd a szépirodalommal. Nem így történt. A példányszámok csökkennek, a minőség romlik. A politika és az üzlet vállvetve tette tönkre a hazai sajtót.

Ezt a saját bőrömön is érzem: néhány éve minden írásom megjelenhetett, ma viszont egyre többet írok a fióknak. A Népszabadságnál két évtizedet töltöttem el, ahol több munkatársammal azt képviseltük, hogy a folyamatos példányszámcsökkenés nem csupán az internet elterjedésének vagy az írott sajtó egész világon megfigyelhető visszaszorulásának köszönhető, hanem a rossz lapirányítási stratégiának is. A Népszabadság tulajdonosa ugyanaz a svájci úr, mint aki a Blikknek, s ő csak azt látja, hogy amíg az utóbbi példányszáma nő, az előbbié csökken. A ’70-es évekbeli 1 millió 200 ezerről a mai 80, de inkább 70 ezerre. Többször felmerült már, hogy a két lapot össze kellene vonni. A menedzsment elsősorban nem a lapnak és az olvasóknak akar jót, hanem a tulajdonosnak, s a meggyőződésével ellentétes dolgok végrehajtását is felvállalta.

A könyveit még kiadják

A Népszabadságnál beletekinthettem a kapitalizmus természetébe, és úgy láttam, nem igaz, hogy olyan hatékony ez a rendszer. De mindez már a múlt, amiből csak annyi érdekel, amennyi általános érvényű. Azt is megtapasztaltam, milyen érzés sétálócédulával végigmenni az aktív kollégák előtt: mindenki lesütötte a szemét, sajnáltak, nem tudták, mit mondjanak, mire én is szégyelltem magam. Ám nem hiszem, hogy manapság ez olyan egyedi élmény lenne.

Jelenleg könyvet író újságíró vagyok. A könyveimet még kiadják. Régen egy újságíró mindent megírt, azt is, ha utazott, ezért írok úti élményeket. Szeretek utazni. Nem sokat, nem messzire, s mivel nem beszélek idegen nyelveket, olyan helyekre megyek, ahol tudnak magyarul. Egyik vágyam, hogy eljussak Krajovába, oda ahol Krúdy Gyula 16 éves középiskolásként a munkásságát kezdte. Igyekszem minden évben egyszer Szlovákiába és Erdélybe is eljutni. Leginkább a szórványvidékekre vezet az utam, nem a Székelyföldre, ahol megesik, hogy nem a szám íze szerinti a diskurzus.

Utazásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a magyar elnyomva „jó”. Természetesen mint oly’ sokszor, most is túlzok, de azt tapasztaltam, ha egy magyar hatalomban van, hiányzik belőle a nagyvonalúság, a megértés, a megbocsátás, nagyképű lesz és erőszakos. A kisebbségben élő magyarok tudják, hogy nem élhetnek a szlovákok vagy éppen a románok nélkül. És tisztában vannak vele, hogy semmi realitása nincs annak, hogy a következő száz évben megváltozzon ez a helyzet. Tudomásul vették, hogy a magyar kultúrát, nyelvet és iskolákat kell minden erejükkel megőrizniük.

Kodály most halt meg

Idehaza is a kultúra megőrzése a kilábalás egyetlen lehetséges útja. Mert lesz kilábalás, mindig van. De nehéz jó színésznek lenni akkor, ha nincs színház, ha a televízióból kivesztek a tévéjátékok, ha Magyarország zenei nagyhatalomból zenei putrivá züllött. Kodály valójában most halt meg: a Zeneakadémia üresen kong, a komolyzene bástyáit már csak a zenét tanuló cigányság őrzi. A polgári fiatalok nem tanulnak zenét. Tisztában vagyok vele, hogy sok településen, így Szombathelyen is élénk a zenei élet, de ez össze sem hasonlítható a 20–30 évvel ezelőtti állapotokkal.

Ha nem is egyenlő mértékben, de minden polgár felelős azért, ami Magyarországon történik. És természetesen minden politikai erő, politikus, jogász, ügyvéd. De nem ezekkel az emberekkel szeretném befejezni ezt a beszélgetést, hanem írókkal, költőkkel, festőkkel, a szombathelyi színházzal, vagyis azokkal, akik csinálják a dolgukat. És akikben bízom.”